Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-22 / 94. szám

I

Illik hencegni a közönnyel?

Bolond Istók és huszonnégy kiló arany

A tényeknek éppúgy lehet örülni, mint keseregni felettük. A tényeket még magya- rázgatni is lehet, avagy elhallgatni a kedvünk ellen valókat és felhívni a figyelmet a tetszésünk szerintiekre. Egy valamit azonban nem lehet tenni a tényekkel, és ez a legkellemetlenebb: — vitatkozni velük. Amiből sok minden következik. Például:

Tolna megye székhelyén, a Babits Mihály nevét viselő megyei művelődési központban tavaly 375 978-an „fordulták elő”, vagyis az év minden napjára számítva esetenként kereken ezren. Az ötvenkét színházi és operai rendezvényre (az esztendő minden hetére jutott egy-egy) 32 950-en látogattak el. Alkalmanként tehát 633 személy, ami „telt házat” jelent. A legkülönbözőbb, olykor nagyon előkelő rangot kivívott zeneművészek hangversenyeinek száma tavaly a művelődési központban 23 volt. A látogatóké 7370, esetenként 329. A város lakossága 1970- ben 24 333 volt, így az elbű- völődés oka-foka-joga még akkor is teljes lehet, ha tudjuk, hogy a művelődési központ vonzóereje túlterjed Szekszárd közigazgatási határain.

Csakugyan?

A statisztika jelen esetben enyhén szólva is csalóka. Szerepel benne a múlt évi mező- gazdasági kiállítás itteni rendezvényeinek valamennyi látogatója, vagy ha valaki történetesen tagja a Húszon felüliek klubjának, FUK-nak és bélyeggyűjtő is, akkor annyiszor, valahányszor mindhárom rendezvényem megjelent, tehát legföljebb háromezren látogatják és ennek egyáltalán nem kell lebecsülést kiváltania, hiszen a közöny falait nem könnyű áttörni. Ebből a „falbontó” munkából a művelődési központ szakemberei már viszonylag rövid tevékenységük alatt is nagyon sokat végeztek.

•

Lapunkban nemrég a legnagyobb elismerés hangján írtunk a szekszárdi Művészmozi megnyitásáról és az elsőként pergetett filmről, a Fotográfiáról. A Fotográfiát kilenc előadáson háromszáztizen tekintették meg, már a helyszámozású meghívókkal kombinált megnyitó előadás is csak fél házat vonzott. Volt azonban, amikor kilencen, egy másik, amikor tizenöten ültek a nézőtéren.

Előfordulhat, hogy ha a Moziüzemi Vállalat szakemberei netán a Szelíd motorosok bemutatásával avatják az új filmszínházat, nagyobb lett volna a közönségsiker, népesebb a látogatók tábora. Ez mit sem változtat azonban a közönyön, aminek ténye sokakat sokszor keserít el. Az elkeseredés magában édeskevés. A megye legnagyobb iskolájának igazgatójával, Kaszás Imrével, az okokról beszélgettünk és a közöny megszüntetésére irányuló kísérletekről. A beszélgetők, megkérdezettek köre később bővült, nem soroljuk fel valamennyit. Volt közöttük hivatásos népművelő, vállalati igazgató, pártmunkás, középiskolai diák. állatorvos, agrármérnök, evangélikus lelkész és újságíró. Az alábbiakban kísérletet teszünk az elhangzott vélemények összegezésére.

•

Közöny az irodalommal

szemben. Természetesen a legszebb várakozással tekintünk az oktatási reform elé, melyről tavaly épp városunkban is beszélt Gosztonyi János miniszterhelyettes, de akiket eddig rossz módszerekkel igyekeztek „z irodalom kedvelőinek tábo- -ába kalauzolni, azokat már dtaszigálták onnan.

Közöny a zenével szemben. Oly korban élünk, amikor a tömegkommunikációs eszközök a zenének szinte páratlan megközelítési lehetőségeit kínálják. A „Zene mindenkinek” hanglemez-sorozat darabonként 35 forintba kerül.

A szekszárdi könyvesbolt február 15 óta árul hanglemezt. Valamivel több, mint két hónap alatt az előbb említett sorozatból elkelt negyven darab, Bartók-életműből féltucat. Vannak körök, iskolai végzettség szerint nem is rosszul kvalifikált körök, melyekben szinte illik legyinteni az „érthetetlen” Bartókra, vagy megmosolyogni Picassót.

•

Néhány hete írtunk lapunkban a „szegény gazdagokról”, azokról, akiknél a jómód nem az élet szebbé tételét elősegítő eszköz, hanem öncél a javából, melynek rabszolgáivá válnak. Az anyagiak mértéktelen hajszolásában véltük megtalálni a közöny egyik okát. A hajsza nemcsak testet, de lelket is fáraszt Szekszárd nem szegény város. Tanúsítja ezt a hasábjainkon ugyancsak már emlegetett helyi „Rózsadomb”, a személygépkocsik, családi üdülők számának szaporodása, a státusszimbólumként sétáltatott díszkutyák légiója, vagy az az aprócska tény, hogy a megye- székhely nagyobb zsebkendő- nyi óra-ékszer boltjában tavaly 3 360 000 forint értékben nem

kevesebb, mint 24 kilónyi arany ékszer kelt el. Egy nagyon gyengécske képkiállítás két hét alatt 80 000 forint bevételt hozott, aligha műértés- bol, hanem mert a „drága” boltból vásárolt „drága” (bár zsűrizett) kép növeli a „drága” lakások vélt értékeit. Ugyanitt a lakó — már csak azért sem nevezzük néven mert túl sok van és mert nem akarunk sajtópert — valóságos hang- kulisszát húz maga és a világ közé. Ha olvas, akkor legfeljebb Berkesdt, de azt is vacsora közben, amikor a meg nem értett angol nyelvű slágereket üvölti fülébe a rádió. Színház- bérlete lehet, hogy van, (részben miatta lehet csak valakinek korai halála árán Szek- szárdon színházbérlethez jutni), hiszen a Kispipában legfeljebb ha kollégákkal jár el az ember és az asszony közszemlére készített drága toalettjét is meg kell mutatni valahol» •

A keserű kép után, ugyanilyen keserű hangulatban vigasztalást kerestünk. Természetesen azok körében, akiken szeretjük számon kérni, hogy nem olyanok, amilyenek mi voltunk, vagy szerettünk volna lenni: — a fiataloknál. A MüM. 505-ös 1700 diákjának legnagvobb része faluról jött, viszonylag ingerszegényebb környezetből. Nem „szuper- kultúrembereket” akarnak belőlük nevelni és ők sem ilyenekké, hanem szakmunkásokká akarnak válni. De az mégsem lehet csak formalizmus, ha az esztétikai nevelésről be- ' szélünk, hiszen egyre inkább szükség van arra, hogy a jó szakmunkás művelt ember is legyen.

Néhány tény. Féltucat évvel ezelőtt az iskola könyvtára ötszáz olyan kötetből állt, amelyeknek zömét még jóakarattal is nehéz volt elolvasni. Most függetlenített könyvtáros kezeli a több ezer kötetet, hat- száz rendszeres olvasó van és nemcsak Berkesi művein látszik az, hogy közkézen forognak, hanem szerencsére a Shakespeare-köteteken is. Működik egy aprócska, harmincharmincöt tagú, irodalmi szakkör. melynek tagjai, nemcsak befogadni, hanem tehetségük szerint művelni is akarják a költészetet. A „Bolond Istók”- ot tanulták meg és alakították ki közös feldolgozású előadássá. Idáig mintegy ötven osztályfőnöki órát szenteltek a bemutatására, mindenhol áhi- tatos csend fogadta őket. A régi iskola épületében váró- helyiséget rendeztek be az ingázóknak. ■ Itt sakkozni épp úgy lehet, mint tévét nézni, de olvasni is, mert a felügyelő tanár egyben a könyvtáros.

A szakiskola egész színházi előadásokat vásárol meg. Ezenkívül vett húsz hangverseny- bérletet, amit viszont a háromszáz érettségizett tanulóra még ráerőltetni sem lehetett, de az építőipari szakmunkásjelöltek valósággal verekszenek érte. Ebben nem csekély szerepe lehet Bárdonicsek János otthonigazgató hanglemezgyűjtő szenvedélyének és a saját lemezei felhasználásával

rendezett spontán hanglemez«

délutánoknak. Vannak persze jó szándékú „trükkök” is. Amikor az iskola, alkalmasabb terem hiányában, a Panoráma moziban rendezte meg a KRESZ-oktatást, utána a fél ezer gyereket válaszút elé állították. Aki akar, visszamehet az iskolába órára. Aki leszurkol három forintot, az nyomban megnézheti a Ságvári Endréről szóló „Harminckét nevem volt” című filmet. Üresek maradtak az osztálytermek A tanulók otthoni könyvtáraira csak következtetni lehet, d0 nem rosszul. A könyvvásárlási részletakció ugyanis nagyon magas forgalmat bonyolít le é9 bevált az iskola igazgatóságának az az ötlete is hogy megfelelő alkalmakkor nem találomra választott jutalomkönyveket osztogat, hanem könyv« vásárlási utalványokat.

•

Van tehát ok az optimizmusra. Egyetlen nagy iskola okos kezdeményezései jóvoltából még nem változik napsugarassá az az égbolt, amely ugyan nem viharfelhős, de nem is tavaszi kék. A tíz esztendővel ezelőtt végzett tanulókkal kapcsolatban már az igazgatónak is az a véleményei) hogy:

— Is-is! Van köztük mindkét fajta. A Szakbarbarizmusával kérkedő éppúgy, mint az olyan, amilyennek valameny- nyit látni szeretnénk.

A jövő? A jövő természetesen szebb lesz. De ahhoz, hogy valóban szebbé váljon, hozzásegít, ha a jelent olyannak látjuk amilyen.

ORDAS IVÁN

Szubjektív aorok

Ha egy esztergályos ballábbal kelt fel, legfeljebb a közvetlen környezete érzi.

Ha egy textilgyári munkásnőnek rossz a hangulata — ezt is csak a közvetlen környezete sínyli meg.

Ha egy bolti eladó ballábbal kel fel — akkor már nagyobb baj van. Egy eladó egy nap alatt akár több száz embernek a hangulatát is elronthatja.

Egy pincér is. Egy presszósnő is.

És a kereskedők, a pincérek, a presszósnők — emberek. Olyan emberek, mint a vasöntők, az esztergályosok, a textilgyári munkások, az irodákban és a földeken dolgozók. Óriási többségük becsületes, munkád ját szerető.

De vannak köztük lógósok, házsártosak, becstelenek is.

Néha úgy érezzük, hogy több köztük a rossz, mint a társadalom többi rétegében.

Ez az érzés abból adódik, hogy állandóan szem előtt vannak. Naponta találkozunk velük. Akkor is, ha kedvesek, akkor is, ha rossz kedvűek, akkor is, ha lusták. így mondjuk, többes számban: lusták, rosszkedvűek, csalók. Pedig mi csak egy csalóval, egy lustával, egy rosszkedvűvel találkoztunk. De számunkra ez az egy ember a kereskedelmet, a vendéglátóipart jelenti.

Egy emberen keresztül általánosítunk.

És ez nem jó dolog.

Mert van 'lógós vasöntő is, mezőn dolgozó Is, irodista is... Más rétegekben is vannak csalók... — és mégsem mondjuk azt, hogy: ilyenek a vasöntők, az irodisták, a textil, gyári munkások.

Nem mondjuk két okból. Az egyik ok: az ilyen som- mázás nem lenne igaz. A másik ok: velük közvetlenül ritkán találkozunk. A kereskedelmi és vendéglátóipari dolgozók esetében is igazságtalan a sommázás, de velük, ha akarunk, ha nem — naponta találkozunk. És számunkra a kereskedelem, a vendéglátás olyan, amilyen az az ember, aki aznap kiszolgált bennünket. Ha kedves volt a kiszolgáló, ha gyors volt a pincér, akkor jó a kereskedelem, a vendéglátó- ipar. Ha rossz hangulata volt a kiszolgálónak, lustálkodott a pincér, akkor legalábbis aznapra elítélő a véleményünk a kereskedelemről is, a vendéglátásról is.

Pedig csak egy ember volt lusta, vagy bosszús, fürge, vagy kedves.

De ez az egy ember százak véleményét befolyásolhatja.

Egy ember magatartása alapján százak mondhatnak naponta jó, vagy rossz véleményt a kereskedelemről, a vendéglátóiparról.

A kereskedelemben és a vendéglátásban dolgozóknak tehát nemcsak az anyagi, az erkölcsi felelőssége is nagy. Saját hangulatukkal befolyásolhatják a közhangulatot. Egy eladó gyomorpanasza — gyomorpanaszossá tehet sok száz embert.

Ezeket látjuk, tapasztaljuk naponta. És ezek alapján mondunk a kereskedelmi, a vendéglátóiparban dolgozók egészét sértő véleményt

Ha valaki egy öntő, egy textilgyári munkás, egy tsz-tag magatartása alapján azt mondaná: „Ilyenek az öntők, a tsz- tagok, a textilgyári munkások” — mindenki tiltakozna ellene és azt mondaná: „Igaz, hogy ez az öntő, ez a tsz-tag, ez

A kiszolgálók hangulata

a textilgyári munkás ilyen, de a többség, a döntő többség az becsületes, jóravaló ember. Ilyen is akad köztük, de egy ember viselkedése alapján nem lehet, nem szabad megítélni egy réteget, egy szakmát” őket mindenki védelmébe venné. A kereskedelmi, a vendéglátóipari dolgozókat már kevésbé. Kevésbé, mert az emberek életük során legalább egyszer, ha nem többször, találkoznak rossz hangulatú, udvariatlan eladóval, többet számlázó pincérrel.

Hogy a döntő többség nem ilyen, hogy olyanok ezek, mint a tiszta búzát fertőző konkoly? — ezzel már kevesebbet törődünk a pincérek, eladók esetében.

Pedig az ő esetükben is helyénvaló lenne, ha azt mondanánk: vanna„k köztük ilyenek is, de a többség, a döntő többség az nem ilyen. A döntő többség az ...

Úgy érzem, hogy az emberek, a vásárlók, a fogyasztók keveset tudnak a kereskedelemben, a vendéglátásban foglalkoztatott dolgozók helyzetéről.

Kevesen tudják például, hogy ők is szeretnék, ha hetenként 44 órát dolgozhatnának. De ők még nem dolgozhatnak, mert egyelőre központilag nem tudták megoldani más módon a mi ellátásunkat A mienkét, akik szabad szombaton is bemegyünk a boltba, az étterembe, a cukrászdába. Persze lesz nekik is majd szabad szombat. Helyesebben nem is szombat, hanem valamilyen más napon szabad nap, de egyelőre még ebben sincs döntés. Mondják, talán jövőre ez is megoldódik valahogy.

Aztán itt van egy másik probléma. Igen sok a kis üzlet. Két-három ember dolgozik ezekben. A leggyakrabban nők. És mi csak azt látjuk, hogy gyorsan, kedvesen, avagy lassan kedvetlenül szolgálnak-e ki bennünket. Az nem a mi szemünk előtt játszódik le, hogy ezek a nők negyven-ötven kilós terheket cipelnek ki a raktárból, hogy jelképes összegért maguk takarítanak, ha meleget akarnak, akkor maguk fűiének, fürödni pedig csak otthon fürödhetnek, ha van fürdőszobájuk ...

Ezt is látnunk kellene, hogy megértsük, miért rosszkedvűek időnként a kiszolgálók.

Ezek tudott dolgok. Foglalkoznak vele kormányszinten is, miként lehetne ezeket a problémákat megszüntetni. Az intézkedések nem maradnak el. Csak a bonyolultságuk hátráltatja a legjobb megoldás elfogadását.

A kereskedelem, a vendéglátás mindenkit érint. Mindenki naponta találkozik eladóval, pincérrel, presszóssal.

Két évtizedes újságírói tapasztalat alapján állítom: olyan panaszos levél még nem érkezett a szerkesztőségbe, amelyben arról lett volna szó — X-et, vagy Z-t ne szolgálták volna ki. Mindenkit kiszolgáltak. Egyikünket rosszul, másikunkat jól, A többségünket jól. Ez utóbbi pedig abból következik, hogy a kereskedelemben is, a vendéglátásban is a többség udvarias, becsületes, szorgalmas.

Csak egy elenyésző kisebbség az udvariatlan, a becstelen, a lusta. Ne az utóbbiak alapján ítéljük meg a kereskedelmi. a vendéglátóipari dolgozókat. Az általánosítás sérti a becsületes kiszolgálók önérzetét. Pontosan úgy sérti, ahogy az öntőkét, a tsz-ta gokét, a textilgyári munkásokét... egyszóval, valamennyiünk önérzetét sértené.

SZALAI JÁNOS