Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-21 / 93. szám

T gen, már másodszor * szöktem meg az inté­zetből. Azért, mert engemet senki sem ért meg... senki sem szeret. Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Nem va­gyok szép gyerek. Sokszor el­néztem magam a tükörben, ha egyedül vagyok a hálóban: a szemem szúr mint az akác­tüske, ha nevetni akarok, olyan lesz az arcom, mint a töklámpás, amivel otthon egy­mást szoktuk ijesztgetni. Ezért ha valaki beszél hozzám nem merek a szemébe nézni. Á baj­szom is serken már, de amúgy is sok változást veszek észre magamon. Érdekel a testem, szeretek egyedül lenni. Nem lógok mindig a felnőtteken, nem púszilgatom őket, szé­gyellném ezt tenni. Az iskolá­ban is rossz a kicsik között. Énekórán nem merek énekel­ni, mert a hangom sem olyari. A tanító néni ha felszólít, azt mondja: apjuk. Az osztály meg nevet rajtam. Amelyik még a szünetben is csúfol, azt meg­verem. Beárulnak, a tanító né­ni meg beírja az ellenőrzőm­be, hogy verekedtem. Emiatt hét végén az értékelésnél min­dig sok a rossz pontom: nem mehetek kimenőre, nem mehe­tek moziba, sokszor még a té­vénézéstől is eltiltanak. Ne­kem ez fáj legjobban, mert szeretem a tévét nézni, külö­nösen a filmeket. Sok min­dent látok a világról, a felnőt­tek életéről, és ez engem ér­dekel. Azok persze nézhetik a tévét, akik csúfolnak, kint a nevük a dicsérettáblán. Ezért nem szeretek itt len­ni. A felnőttek is azt mondják, hogy nem vagyok idevaló. Egyszer hallottam, amint Kati néni és a tanító néni rólam be­szélt, hogy rontom a levegőt. Hát én nem akarom a levegőt rontani. Inkább megszököm. Először Bálint Jóskával men- • tünk, Jóskát bírom, mert az is olyan szomorú mint én, ebben hasonlítunk. Ha csomagot kap otthonról, nekem is szokott adni. Úgy ősz lehetett, mert mindig csöpörészett az eső, Egy szökevény vallomása mikor mondja nekem, hogy írt az anyjának, oszt az még mindig nem válaszolt. Hogy állandóan hazagondol. Mond­tam neki, akkor egy cipőben járunk pajtás, mert én is írtam az anyámnak, de visszajött a levél, hogy „A címzett isme­retlen helyre távozott”. Azt se tudom hol az anyám, egyálta­lán él-e? Apám börtönben van, azt tudom, soká fog sza­badulni. Nem dicsekszem vele, mint a Bíbor, ez a kis éhen­kórász, aki fűnek-fának el­meséli, mikor az apja az anyja hátába szúrta a bicskát. Mert ilyenek is vannak. — Szóval Jóska barátom kí­váncsi volt az anyjára. Tud­tam min eszel, csak fél mon­dani. Gondoltam egyedül nem mert. elindulni, hát ajánlottam magamat. Reggel az iskolában azt mondtuk a többieknek, hogy otthon hagytam a ceru­zámat, visszaszaladtunk érte. Persze nem az intézet felé vet­tük az irányt. Egy darabig a patak mellett mentünk, a biz­tonság kedvéért, de aztán rá­tértünk a műútra. Stoppal sze­rettünk volna menni, hogy hamarabb érjünk. Sok autó húzott el mellettünk, de nem álltak meg. Végre égy lassí­tott. Amint közelebb ért, már láttuk, hogy baj van, de úgy megijedtünk, hogy még szalad­ni is elfelejtettünk. Nem volt szerencsénk, mert Béla bácsi ült a volán mögött Később megtudtuk, hogy direkt utá­nunk jött. így lebuktunk. Val­lattak jobbra-balra bennün­ket, én lettem persze a hibás, én ajánlottam a szökést. Ek­kor Béla bácsi kiküldte Jós­kát és megfenyegetett: ha még egyszer ilyen előfordul, már­mint, hogy kisebbeket viszek magammal, akkor baj lesz. S mutatta nagy, lapát tenyerét. Ha szökni akarok, mert nem bírom ki az intézetet, akkor menjek egyedül, miattam nem fognak idegeskedni. Á dunafoldvári leányvásár A kipusztult népszokások közül elevenítsük lel az egyiket, mely megyénk sokáig legnagyobb lé­lekszámú mezővárosához, Duna- földvárhoz kapcsolódott. Szent György napja, azaz április 24, az elmúlt századokban a szolgáló- leányok ünnepe volt. Ezen a na­pon jártak le az éves szerződé­sek és másnap reggel kezdődtek az újak. A munkaszerződések megkötése a főtéren történt. Amikor a to­ronyóra delet ütött, a városka és környékének leányai legszebb, ün­nepi ruhájukba öltözve összegyü­lekeztek, hogy magukat a legtöb­bet Ígérőknek „eladják". A tőzs­dét a legszebb leányok képvisel­ték, mert nemcsak a szegény leá­nyok mentek szolgálni, hanem a vagyonos földművelők, polgárok leányai Is, legalább egy évre el­szerződtek. Ez számukra szinte gyakorlóév volt, mely jő gazda- asszonyokká tette őket. Termé­szetesen a legények előtt is sokkal nagyobb tekintélye volt annak a leánynak, aki úri házban szolgál­va tanult meg jól főzni és gazdál­kodni, mintha folytonosan otthon ült volna az anyja házában. Több­ségüket azonban a szükség, mosto­ha életkörülményeik kényszerltet- ték arra, hogy szolgálni menjenek. Egy órával a leányok megérke­zése után, jöttek a leendő munka­adók (vásárló úrnők) és a „bör­ze” megnyílt. Megkezdődtek a szerződéskötések. Erről a múlt század végi megyei újság tárca­írója így számolt be: „A budapes­ti tőzsdén alig van oly élénk moz­galom, mint a dunaföldvári leány­vásáron, csakhogy itt az érdekelt felek között directe minden alkusz nélkül történik. Az egyik fél kér, a másik drágálja a követelt árt, kevesebbet ígér, míg végre az egyesség létrejön. Az egyesség szóval köttetik meg. az úrhölgy foglalót ad a szolgálónak és még nem fordult elő eset, hogy ily szerződés megszegve lett volna}' Azokat a leányokat, akik először voltak a Vásáron, elkísérte édes­anyjuk Is, nehogy tapasztalatlan­ságuknál fogva túl olcsón kelje­nek el. így azonban az anya — az alku megkötése előtt — kedves leánya dicséretére minden lehető­séget megragadhatott. , Voltak évek, amikor több száz leány gyűlt össze a Szent György napi vásárra, melynek érdekessé­ge volt egy másfajta szerződé-kö- tés is. íme így írt erről a ha'd-ni újságíró: „Szivbéli szerződések is köttetnek a leányváséron. — Ter­mészetes, ahol annyi le'ry h-7vre p" oda a legérvek is glenek. Szép lány és leg- :y hamar megértik egymásta le­ány viszont flem kegyetlen, nem kéreti magát, hisz a legénynek, hogy őt el fogja nőül venni és az Ígéret foglalója képen, kezét és aj­kát nyújtá neki. Este hat órakor vége van a leányvásárnak, minden leány elkelt, mindegyik talált he­lyet, mindegyik szolgálatot, mely­be április 2S-én belépni fog. Ezen estén, melyen még szabadok, a leányok tánczmulatságot rendez­nek. melynek összes költségeit, ki­zárólag ők viselik.” BKRCZEG ISTVÁN Rosszul esett, hogy engem még csak nem is sajnálnak, de azért megfogadtam, hogy töb­bet ilyen marhaságot nem csi­nálok. Hova is mennék? Hol keressem az anyámat? Egész télen igyekeztem jó lenni, hogy legalább a tévét nézhessem, a többi kedvezmény úgyse volt aktuális, mert egy-egy rossz jegy mindig becsúszott. Szán- kázni, korcsolyázni meg együtt jártunk az egész csoport. A tavaszi jó idő azért me­gint. felcsigázta az érdeklődé­semet anyám iránt. Éjjel-nap­pal arra gondoltam, hogy hol lehet most? Talán már otthon van. hát megint megeresztet­tem egy levelet. Három nap múlva ugyanúgy visszajött. Az nem lehet igaz, hogy senki se tudjon róla. A Márto- nék a szomszédban — vagy Pálék... Ök úgy tudom ro­konok is. Már úgy voltam, hogy írok mindegyiknek, ami­kor az az eset történt. Ja, ezt is el kell mondanom. Egy este, pontozás előtt a gyerekek pár­nacsatáztak. Tudták, hogy Éti néni a napos és akkor mindent megengedtek maguknak. Bélá­val, a hálófelelőssel rendet akartunk csinálni, zavartuk őket az ágyba, mert a hálók is versenyben vannak egymással és mindig mi voltunk az utol­sók. Mentek is, mert lökdös- tük őket. László Peri volt. az utolsó most is, mindig miatta van pontlevonás. Kicsit na­gyobbat találtam lódítani raj­ta, beverte a fejét az ágyvas­ba. Hogy pofázott, az még csak hagyján, de az anyámat szid­ta. Az anyámat, te csibész? Nekimentem és ököllel ütöt­tem, ahol értem. Rugdalózott, járt a keze-lába. Rátérdeltem és úgy vertem. Megharapott, vérzett az ujjam. No ez iga­zán felbőszített. Észre se vet­tem, hogy bejött Éti néni. Azt se. hogy rémszólt. Le akart szedni róla, nem hagytam ma­gam. Csak akkor hagytam ab­ba. mikor elterült, mint egy béka. Felálltam, mentem az ágyamhoz. Nem hallottam, hogy Éti néni mit mond, de ökölbe szorított kézzel felé for­dultam: — Nekem ne szidja senki az anyámat, mert meg­ölöm! — kiáltottam. Lászlót felmosdatta, aztán beírta az esetet a pontozófüzetbe és gyorsan villanyoltást csinált. Egész éjjel nem aludtam. Az járt a fejemben, hogy minek is élek én? Jobb lenne el­emésztenem magamat, mint élnem ezt a semmi életet. Hol­nap jön megint a számonké­rés, a leckéztetés, talán még egy-két pofon is. A vén sza­már bántja az ártatlan kicsi­ket. Mit ér ez az egész? Aztán anyám jutott eszembe. Meg kell keresnem, hogy lássam, hojjy van... hogy nekem is van valakim. Még sötét volt, ami­kor csendben felöltöztem. Óva­tosan kinyitottam az ablakot és kimásztam. Elhatároztam, hogy végig gyalog megyek, ne­hogy visszavigyenek. Tudtam merre kell mennem, sokat né­zegettem a megye térképét az iskolában. Mire megvirradt, már a második falunál jártam. Estefelé értem haza. fáradt, öles voltam, egész nap nem ettem. A házunk hátulja ki­dőlt, az ablakok kitörve, az ajtó tárva-nyitva. Mégis jó ér­zés fogott el; itthon vagyok, ez a mi házunk. Semmi sem volt bent, csak szemét, meg egy rozzant vizespad. A vöd­röt szoktuk rátenni, amiből ittunk. Leültem, gondolkod­tam. Aztán mert sötétedett, át­mentem a szomszédba. Nem tudtak semmit az anyámról, azt mondták, eltűnt mint a kámfor. Talán Pálék. Hozzá­juk is bekopogtam. Zsófi néni nagyon meglepődött amikor meglátott, végig is néztem ma­gamon, hogy mi van rajtam olyan csodálnivaló? Érdeklőd­tem anyámról. Nemigen akar­tak róla beszélni, aztán mégis kibökték, hogy ha igaz, anyám is börtönben van. Valami üz­leti, vagy üzletszerű dologról beszélt még zavarosan Zsófi néni, amiből én nem sokat vettem ki. Csak azt éreztem, hogy most már tényleg egye­dül vagyok, mint a kisujjam. A lánytestvéreim is intézet­ben vannak, hozzájuk nem mehetek. Talán még sírtam is. Pál néni megsajnált, és adott egy karéj zsíros kenyeret. Éjjel­re szállást is adott, de meg­parancsolta, hogy másnap visz- sza kell jönnöm az intézetbe. Mivel nem volt más választá­som, vissza is jöttem. Úgy ol- dalogtam be a kapun, mint egy bűnös kutya. Nem szól­tam senkihez, hozzám se szól­tak. Azt se kérdezték, vacso­ráztam-e? Igaz, nem is kíván­tam az ennivalót, csak lefe­küdni volt kedvem. Egy na­gyot aludni és mindent el­felejteni. Tóth Dénes Imre László: Két év nyolc hónap 26. Az első ütés még az épület­ben érte Bikát. Megrázta a fejét, mint aki elszédült. So­dorták egymást kifelé. — Ne hülyülj, főnöki Mi van? — Ez van! — és Kapelláró újból ütött. Arról a csajról pe­dig kopj le. Hallod? Bika erős mozdulattal ellök­te magától. Kapelláró ebből is látta, amit az imént csak ér­zett, hogy az ütései valahogy nem úgy találnak célba, aho­gyan szeretné. A lökés szinte játékosnak tetszett, s a fogás is, amivel támadója az öklét elkapta. Kapelláró kirántotta ugyan a kezét egyetlen moz­dulattal. de ettől a mozdulat­tól megtántorodott, alig tudott a lábán megállni. És a vi­gyorgás Bika arcán. Milyen biztos magában. Várj csak! — A kiscsaj? Én nem szok­tam osztozkodni, Kapelláró! Kicsi közéjük ugrott: — Mire való ez srácok? Tel­jesen becsavarodtatok? Go­lyózzatok inkább — zsebéből egész maroknyi acélgolyót vett elő. A következő pillanatban akkora pofont kapott Bikától, hogy hanyatt esett, a golyók szanaszét gurultak; — Mit avatkozol a nagyok dolgába, fiú? Mi közöd neked ahhoz? Kicsi gyorsan fölugrott, hogy támadásba lendüljön, de fürgesége félúton elakadt, fájt az ütés, annyira íájt, hogy sír- hatnékja támadt. A könnyeit nyelve kiabálta: — Kapelláró! Kés! Hagyjá­tok ezt? — Menj hátrébb Kicsi. Nem a te dolgod ez — mondta Ka­pelláró, hangjában sajnálko­zással. mint aki nem tehet most már semmit ez ellen. Kés buzgón helyeselt: — Várjuk ki a végét, Kicsi. Közel az iroda. Szólhatunk mi ott is. — Azt adja meg az isten; hogy szóljatok — mondta Bi­ka. Láttátok, hogy belémkö- tött. Láttátok, vagy nem? — ordított Kicsi és Kés egymás mellett álltak. Tudták, hogy ez az a perc. amikor még meg lehet akadályozni a verekedést, csak azt nem tudták, hogyan te­gyék ezt? De Kapelláró nem hagyott gondolkodási időt. Rá­szólt Bikára: —■ Na mi lesz? — Mi lesz? Az lesz, hogy megtéplek. összeakaszkodtak. Ä két kisebb ismerte már a benti törvényt. Ilyenkor valóban nem kell szólni. Nem szabad. Rá­juk kell hagyni, intézzék el az ügyüket. Kapelláró, látván, hogy ütés­sel nem tudja leteríteni el­lenfelét, olyan fogással pró­bálkozott, amellyel a földre viheti. Átkarolta Bika dere­kát, lábával közben gáncsot igyekezett vetni neki. Fogása acélpánt volt, gáncsa jó gáncs: Bika hanyatt dőlt, de rántotta is magával azonmód, s mire felső teste földet ért volna, kí­gyósiklással bújt ki a fogás­ból, Uymódon Kapelláró mel­Aprilis 26 27: Vöröskereszt­kongresszus Hamarosan újabb jelentős állomáshoz érkezik a több mint egymillió tagot számláló Magyar Vöröskereszt: április. 26-án és 27-én tartja soron következő, negyedik kongresz- szusát. A fél éve tartó előké­szítő időszakot figyelemre mél­tó aktivitás, nagy érdeklődés jellemezte. Ezt bizonyítja, hogy a helyi vezetőségválasztó taggyűléseken, a megyei kül­döttkonferenciákon, a buda­pesti kerületi, valamint a vá­rosi küldöttközgyűléseken és a fővárosi küldöttkonferencián összesen csaknék 50 000 felszó­lalás hangzott el. A helyi szer­vezetek taggyűlésein válasz-* tott vezetőségi tagok száma megközelíti a hatvanezret. A megválasztott vezetőségi tagok csaknem 80 százaléka a nők sorából került ki. Biztosított az egészségügyi szakirányítás is, mert a helyi szervezetek vezetőségeibe csaknem ötezer orvost és több mint 7600 más egészségügyi dolgozót válasz­tottak. Ami magát a kongresszust illeti, a Vöröskereszt Országos Központjában elmondták, hogy a tanácskozásnak mintegy 1200 részvevője lesz. Részt vesz a kongresszuson Henrik Beer. a Vöröskereszt Társaságok Ligá­jának főtitkára is. Delegáció érkezik több szocialista or­szágból és küldöttség jön a szomszédos Ausztriából^ A kongresszust megelőzően április 24-én az Állami Ope- raházban — neves művészek közreműködésével — jutalom­műsort rendeznek a véradók tiszteletére. Másnap, 25-én a Parlamentben kitüntetéseket adnak át a Vöröskereszt leg­kiválóbb aktivistáinak. Április 26-án reggel az Épí­tők Rózsa Ferenc Művelődési Házában kezdi meg tanácsko­zását a kongresszus. (MTI) fé kerülve. Most már keresett és talált ő is, a birkózás ősi törvényeihez igazodva, Kaoel- láró nyakát kapva el, jobb kar­ja könyökhajlatába szorítva azt. Kapelláró teljes erejéből megfeszítette nyakizmait, lá­baival hídállást erőltetve, test­helyzetének megváltoztatásá­ra kényszerítve Bikát, ami sikerült is, s a pillanatnyi előnyt kihasználva jobb kezé­vel felnyomta Bika állát, bal­lal pedig lesújtott rá kétszer is. Homályosan fplködlött benne, hogy ha most a szorí- tóban, bírkózószőnyegen len­nének, a bíró talán le is lép­tetné sportszerűtlenség címén, s ő elhagyná a porondot, ma­gában igazat adva az ítélkező­nek, igen, ez így nem volt fa­ir, de itt és most, nem mérkő­zés folyt, hanem küzdelem, ha úgy tetszik, életre-halálra, amiben érvényét veszti min­den szabály. Miért, az meny­nyire volt szabályos, amikor rátették a kék keresztet, ami­kor hárman fogták le, váratla­nul, a meglepődöttség ijedel­mét kihasználva, sötétben, hogy azt se tudja, honnét tör­nek rá. hányán és kicsodák. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents