Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-21 / 93. szám
Orvvadászok Nagyszombaton érkezik a hollandus — Múló divatról van-e szó ? Búcsú-,,tárgyalás“ a gépkocsi mellett. Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója március 24-én. szombaton, a következő címmel tartott előadást a televízióban: „Divatba jött a népművészet. Múló divatról van-e szói” • Részlet a 136/1965 (MK 12) MM. utasításból, mely a múzeumok ügyrendjét szabályozza: „42. S. (2). Gyűjtést a múzeum számára a múzeum alkalmazásában nem álló munkatárs is végezhet. A külső munkatársnak a gyűjtésre a múzeumvezető ad írásos megbízást. Külső munkatársként csak olyan személyek kérhetők fel, akik a gyűjtendő tárgyak tudományos adatait is képesek feldolgozni • Az olvasó joggal sejtheti, hogy az elöljáróban szereplő két Idézet nem véletlenül került ide. Ez a későbbiekből is kiderül majd. Az. hogy a népművészet divatba jött, aligha vitatható. Ez a „divat” azonban muzeális értékű darabokat is körébe vonzhat. A tévé előadója bajosan lehetne főigazgató, ha a magvar kormányzat már évtizedekkel ezelőtt nem érezte volna lét- jogosultságát, létszükségletét ilyen jellegű közgyűjtemény létrehozásának, a megfelelő szakemberek esvetemi szintű képzésének. Mindezt miért? Egyelőre maradjunk annál a bizonyára primitívnek tűnő megfogalmazásnál hogy azért, mert legyünk büszkék arra, amink van. Ebben a megyében már régóta azok vagyunk. Egy adat a Néprajzi Értesítő nem énpen legfrissebb, 1904-es évfolyamából, a 149. oldalról. Kovách Aladár írja, hogy a megyei múzeumnak „eey-eev női öltözetet ajándékoztak” Duna- földvár TeveL, Tolna, Mözs, Szedres. Fadd, Tamási. Kónvi, Sióagárd, Decs és Döbrököz községek. Ingven. Közérdekből. Mecénásként. Jő lokálpatrióták módjára. A jelzők számát lehet szaporítani. Ne feledjük azonban az előbbi sorból Döbrököz község nevét 8 Minden tárgynak funkciója van. Mai, szinte túlságosan differenciált életünkben épp úgy. mint korábban. Természetesen tréfálkozhatunk is. Senkinek nem jut eszébe sétapálcaként használni a tv-lábat, vagy golyóstoll,ként igénybe venni a szemöldökceruzát. Ha egy több száz éves, vagy akár csak több évtizednyi korú edény szobadíszként szolgál bármelyik kombinált szekrény tetején. többnyire senki nem tudja már meg, hogy melyik községben, milyen módszerekkel, mi célból készítették, a maga helyén mi volt a rendeltetése, funkciója. Amikor a vásározó szekeresek jóval messzebb eladták, ára a bele mért szemes termény, dió. vagy szilva volt-e, ami adalék az ott egykor termeitekre. A tárgy tehát új helyén szobadíszként szép lesz, esztétikai és anvagi értéket képvisel (utóbbit azért, mert hiszen ingyen nem adják), a tudomány számára azonban gyakorlatilag elvész. Ha nagyon pontosan figve'ünk szigorú nyelvünk értelmére, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy létezik ugyan, de (többesszámban) már nem lehetünk büszkék arra, amink van. Nem tudjuk pontosan, mi az. • Trésünk főcímében az „orvvadászok” szót említettük. Az előbbiek olvastán joggal sejthető, hogy nem hurokkal nyulat, őzet fogókra, maguk fabrikálta lőfegyverekkel dur- rogtatókra gondolunk. Néhány adalék azzal kapcsolatban, hogy kikre. Dunakömlődön 1971-ben felbukkant egy piros Moszkvics. Utasai néprajzi gyűjtőkként mutatkoztak be. rendkívül agresszíven, „rámenősen” viselkedtek, majd eltűntek a faluból. Simon.tornyán a megyei múzeum nevében járt egy haSzabadtéri lámpabemutatő Lakatos József döbröközl házának udvarán. sanló gyűjtőbrigád. A már idézett rendelet 46. §. (1) bekezdés f/ része azt is kötelezően előírja, hogy ha egy másik megyebeli, tehát más illetékességi körű múzeum főhivatású dolgozója valamilyen szakterület iránt érdeklődve átlépi a maga közigazgatási határait, köteles bejelentkezni — esetünkben — a szekszárdi múzeumnál. Ott. ahová az előbb említett gyűjtés anyaga sohasem jutott el. A legközelebbi múltban a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum néprajzos múzeológu- sa a megyeszékhely bizományi (BÁV) boltjában váltott szót egy termetes fiatalemberrel. Az illető néprajzi tárgyat hozott eladni, amit a BÄV — már most tegyük hozzá, hogy teljesen szabályosan — meg is vásárolt. A kérdésre, hogy honnan jött, szívesen válaszolt és elárulta, hogy falujában sokaknak megvan a maga Volkswagen-mikrobuszosa, aki időről időre visszajön és adót esetben negyvenezer (!) forintot is ott hagy. Belföldiek és külföldiek egyaránt. A negyvenezer forint nem elírás. A falu neve előbbi soraink egyikében már szerepelt. Ellátogattunk a helyszínre, de ebben a pillanatban még nem vagyunk ott. Más ugyanis a műkincsek orvvadásza és más a jószándékú gyűjtő. Előbb még emezekről is valamit • Lapunkban — legnagyobb örömünkre — egyre sűrűbben adhatunk hírt olyanokról, akik néprajzi és régészeti szempont, ból egyaránt szinte kimeríthetetlenül gazdag megyénk előkerült leleteire időben felhívják a muzeológusok, vagy a közelben található legilletékesebb, legjobban hozzáértő fi- gvelmét. így történt ez a dr. Mészáros Gyula által leírt páratlan regölyi aranykinccsel kapcsolatban. Ugvanígv Köles- den, vagy Bölcskén. Az i’ven bejelentők tehát a „pozitív” gyűjtők egyik alcsoportjához tartoznak. Nem jutna eszébe senkinek törvénytelen és jogtalan haszonszerzéssel, üzérkedéssel, „orwadászással” vádolni számos nagy értékű, részben védetté is nyilvánított magángyűjtemény tulajdonosát. Egyesek öröklött értékeket őriztek meg. mások — mint Bogár István Szekszárdom, Déghy Ivánné Kurdom és még számosán — évtizedeket szenteltek annak, hogv a maguk örömére, egy kedvükre való körhöz tartozó tárgvakat, emlékeket gyűjtsenek össze, mentsenek és óvjanak meg. Déghy Ivánné konyhájáért és a falon díszlő több száz tányérért nem is túlságosan régen egy Budai-Goldberger (!) ivadék százezer forintot kínált .Semmit nem kapott, a gyűjtemény nem eladó. Sokan mások azonban kapnak, méghozzá cseppet sem keveset. Pé'dául Kurdon és a korábban már idézett, majd névvel később nem említett Döbröközön is. Időpont: 1973. április Ü-, nénték. Színhely, előbb Kurd. Szereplők: vendéglátóink, lapunk két munkatársa, egy hivatásos néprajzos és „Marink”. Marink véletlenül vetődött a társaságba késve is, fgv szerencsésen félreérti a folvó beszélgetést. Azt hiszi, hogy budapesti gyűjtök érkeztek. — Mert hozni én is sokmind ont tudok! — mondja. — Mit? Kiderül, hogy cserépedényt, faragvánvt. rokkát, festett ládát. tánvért, maiolika lámpát Amit rendelünk. — Honnan? Vaskúttói Villánvig mindenhonnan. Marink most éppen birkanvirásra készül. f»v egy darabig nem ér rá. Különben országjáró. Huszonkilenc éves, cseppet sem buta fiatslasz- szony. Se a nevét, nem áru) 1a el, se azt. hogy kik azok. akik hozzá és apjához Pestről rendszeresen lelárnaik. Szinte konspirativ módon beszéljük meg a málus eleje körüli Időt és a találkát ismerőseinknél. ahová Marink a kért tárgyakkal maid befut. Aligha fut be, A végén gyanút fog és már benn ülünk a gépkocsiban, amikor „pecsétes papírt” kér. hogy gyinthessen. Uiságjró+éi, kéri. akinek ilyesmit kiállítani nincs joga nem is ad. Marink azonban tudja; hngv a legális gyűjtéshez, hivatalos megbízólevél kell. Ahhoz, hogy ilyesmit kérjen, valószínűié» most jutott el életében legelőször. • Á következő színhely Döb- rnközó A vb-titká-'asszony olvasta az ..ismeret’on Kanos' mente” c'mmel nemró.«/ megjelent írásunkat.. Készeá/wel útba igazít bennünket. Utána érdeklődünk a faluban: — Kik gyűjtenek Döbröközön? Egyöntetű a válasz: — A cigányok! —- Az országút mentiek? — Nem. A temető mellett lakók. Vesznek azok mindent, krajcárokért. Lámpát, bim-bam órát, ama jön. Csak a minap láttunk egv nagy faliórát az egvik tollas szekér teteién. De másfél-két éve egér-’ autórako- máry régiséget vittek el tőlük. Nemrsak másfél-két éve. Ha csak valaki közte nem szól, e hó 31-ér -^szombaton is ez lesz a helyzet. — Akkor jön a hollandi? A bolygása során Döbrököz- re vissza-vissza térő hollandusról a boltban szerzünk tudomást, ahol — használjuk a saját kifejezésünket — szintén „orwadászoknak” néznek bennünket. — Most volt itt a „Cukros”, *— meséli legjobb szándékkal a vezetőnő. Azt mondta, csak leadja a régiségeket és jön vásárolni. — Mit csinál a régiségekkel? — Leadja! — És ilyenkor sokat vásárol? — Sokat bizony! „Cukros” pontos nevét nem Ismerik, csupán annyit, hogy pillanatnyilag: — A férje zárva van! Sikerül megismerkednünk; Romposné feltűnően csinos, jól öltözött fiatalasszony, akire láthatólag mély hatást tesz az, hogv most csak tájékozódni iöttünk, ha lesz eredmény. később „nagyobb kocsival” jövünk vissza. Dgy ideig amúev sem érünk rá, mert egvikünk néhány hétre külföldre megy. Felcsillanó szem: — Nem magyarországi? — De igen. Csak sűrűn Járunk külföldre. Ez megnyugtató. Beülünk a gépkocsiba és egy jóképűnek számító Wartburg teljes pompájával érkezünk a Szent Imre utca 35-ös ház elé. Itt lakik Lakatos József, a fiatalasszony apja. Szép ház. az egész utcasor az. Ilyennek szeretnénk látni az ország cigányotthonait. Két szoba, konyha, nagyon jó minőségű kárpitozott bútorok, tisztaság. Az egyik szekrény teteién két n»!gvon szén, egyházi jellegűnek tűnő. réz. gver- tvatartó. A konvhokredencen empire al^bástrom őrá, alig van e«v kis hibája. — Ez nem eladó! Ezért jön a hollandi! Nagyszombaton. Ewébként azonban minden eladó, pontosabban beszerezhető. Akár: — Régi kastélyból való, teljes szobabútor is. Faragott! Szerényen inkább lajsromba fektetjük igényeinket. Rokka, festett bölcső, láda, faragvány, csobolyó, karikás ostor. Réz- mozsár nem kell. Megadunk egv pesti nevet és címet. Igazoltatás nincs, ez üzletfelek közt nem szokás. Mivel egyikünk maiolika lámpák iránt „érdeklődik”, kérés'inkre kivisznek egy mintadarabot az udvarra, hogy ott lefényképezzük és maid megmutatjuk pesti „üzletfeleinknek”. Közben a ház asszonya következetesen kizavarja a szomszéd érdeklődőket, a komkurrendát. Egvre alaposabbnak tűnik erősödő gyanúnk, hogy az Árpád-házi királyfiról elnevezett utca lakóinak jelentős része „gyűjtő”. A kocsinál, búcsúzáskor: — Lenne egy szép, nagy faragott szobor. Olyan, amilyenről a fiatalember beszélt... A fiatalember főhivatású muzeológus barátunk. — Hol? — Hát... messze! Vidéken! Kellene ezerötszáz forint Berni a szoba falán' egy giccsnek is rossz, mélyített keretű Szűzmária kép lóg a falon. Erről már tudjuk, hogy: — Ha ezerkétszázat kérek érte, még a napszámom sincs megfizetve! N;ncs napszám-előlegezési hajlandóságunk. Udvariasan közöljük, hogy zsákbamacskát nem veszünk, de majd májusban meglátjuk... A legőszintébben reméljük, hogy nem látjuk meg. * Összegezzük végtére is, hogy miről van szó. Egy véletlen információ nyomán néhány órát töltöttünk az „ismeretlen” Kapos mente két községében, amelyről kiderült, hogy a népművészet orvvadászai számára egyáltalán nem ismeretlen. Kiderült hogy a MÉH rongy- és más hulladék gyűjtésére jogosított cigányai nyugodtan horribilisnak nevezhető összegeket keresnek, mint felhaj- tök. A pesti „megrendelők”, vagy az egyenesen Németalföldről érkező (úgy sejtjük, hogv „távolra szakadt hazánkfia”) nyereségének mértékén nem merünk töprengeni. Lenne azonban néhány javaslatunk. A vitás, kétes esetekben a BÄV becsüsei kérje-’ nék szakvéleményt a múzeumtól. A tanácsok tanulmányozzák a már idézett rendeletet. Ha a rendelet nem eléggé érthető, hozzon a művelődésügyi miniszter keményebbet, határozottabbat. A nép- művészeti értékű táruvovval való kereskedés joga kerüljön mielőbb és végérvényesen állami kézbe. Éljenek a tanácsok szabályrendelet-alkotási jogukkal, hozzon ilyen vonatkozású határozatot akár maga a megyei tanács is. Óvjuk mindazt, amink van. Zala megyéből tudunk pozitív, szinte túlságosan „pozitív” példát idézni. Letenye községből a tanács, kincseit féltve még a hivatásos néprajzost is kitiltotta egv esetben. Ez persze túlzás, de még mindig inkább ilyen túlzást, mint a szabad orwadészatot, néprajzi partizánkodást. Két községben töltöttünk összesen négy órát. Milyen eredményre jutnánk, ha módunk lenne ugvanilyen alánon véeigportyázni az egész megyét, vagy széles Magyarországot? A múzeológusoknak nincs, az orwadászoknak van módjuk. Meddig? ORDAS IVÁN Foto: Komáromi Zoltán
