Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-08 / 56. szám

%Álők,

Galambos Imréné, a központból

Frissen, fürgén szalad a főnöki irodába, a csoportvezető „ugrott” helyére. A fotel kényelmesebb, mint a kezelőszék, itt csönd van, nem úgy, mint a központban. Egész nap csak azt hallani: halló, tessék, kérem. És zörgés, csöngetés...

— Senkivel sem cserélnék, — ezzel kezdi a beszélgetésünket — mert ezúttal ő a „hívott fél”.

— Szereti a munkáját?

— Húsz éve vagyok központkezelő.

— A család?

— Lányom tizenhat éves, a kisebb leány meg hat. Férjem a tanács-hivatalban dolgozik.

— Hogyan élnek?

— JÓL

— Én arra vagyok kíváncsi, milyen egy család élete, ahol az asszony, az anya sokat éjszakázik?

— Éjszaka is nehéz a munka, örökké figyelni, pontosnak lenni, a szabályokat betartani, és... örökké jár az ember keze, szája.

— Fizikailag is fárasztó központosnak lenni?

— A műszakunk általában hétórás, de utána soha nem megyünk a korzóra sétálni. Az ember karja örökké jár, mint a motolla, és közben számok, események futnak át agyán, ez ezt kér, amaz azt, tanácsot adni...

— Szóval a család, meg az éjszaka..

— Nézze, én ha este kilencre bejövök, az gyakorlatilag háromnegyed kilencet jelent. Ekkor már a család megvacsorázott — ha éjszakás vagyok rendszerint vacsorát főzök... A gyerekek, a férjem hozzászoktak már az örökké változó munkaidőmhöz.

— És amikor a gyerekek kiesik voltak?

— Akkor nehéz volt. Nagyon nehéz. Most már jó. Nagylányom este lefekteti a kicsit, takarít, mos, főz, ha nem vagyok otthon. Ha reggel hazamegyek. mindig üres a ház. Mert hétig tart az éjszakai műszak. Csak délben, vagy este találkozunk. Egyik hozza a leckét, másik a kézimunkát, a könyvet, az újságot, az embernek mindenre kell figyelni.

— Azt mondja, húsz éve központkezelő. Miért szereti ezt a szakmát, ezt a nehéz, fizikai és szellemi igénybevételt követelő mesterséget?

— No, látja azért szeretem ezt a szakmát, mert ma már sokan úgy beszélnek rólunk, mint most ön is. Megbecsülik a központosokat, itt a hivatalban is.

Határozottság

Nem ő, Julika, Krämer Hen- rikné jellemezte így magát, hanem azok, akik vele együtt dolgoznak, továbbá azok, , akik a napi munka során találkoznak a Tolna megyei KÖJÁL szakosított munkaegészségügyi, közegészségügyi és járványügyi ellenőrével.

Sokak véleménye, hogy nem nőknek való foglalkozás az ellenőrködés. Valahol rokon is ez a vélekedés azzal az ásatag nézettel, hogy „suszter maradjon a kaptafánál, asszony a főzőkanálnár. Megyénkben a KÖJÁL-nak 28 ellenőre van, ezek közül 18 nő. És nem tudom, van-e olyan, aki tárgyilagosságának megőrzése mellett azt merné állítani, hogy a lányok, asszonyok kevesebbet érő munkát végeznek ezen a területen, mint férfikollégáik.

Julika érettségi után mindenképpen egészségügyi pályára kívánt lépni. Vonzotta a fogtechnika, de családi körülményei miatt kivihetetlennek látszott, hogy a szülői háztól távol sajátítsa el a szakmát. Véletlen szerencse vezérelte annak idején, 1962-ben a megyei KÖJÁL-hoz és azóta is áldja szerencséjét, mivel az, ami kezdetben foglalkozás volt számára, hivatássá érett. Munka mellett szerezte meg a közegészségügyi, járványügyi ellenőröknek előírt képesítést, majd tette le később a szakosított munkaegészségügyi ellen, őri vizsgát. És tévedés lenne azt gondolni, hogy mindezekkel befejezettnek tudja a tanulást Ö az, aki időnként komoly igénybevételt jelentő munkája, családi, anyai tennivalói mellett is fáradhatatlanul gyarapítja szakmai ismereteit. S jut idő, energia olyan társadalmi vállalásokra is,

— Fizetése?

— Kétezerszáz. Érettségiztem, azt hiszem elégedettek velem.

— Jutalmat, kitüntetést, effé. léket kapott már?

— A húsz év alatt talán háromszor. Nálunk a Postán nem úgy van, mint a vállalatoknál, ktsz-ekben... a szekszárdi hivatalokban és másutt is.

és szerénység

amelyekért nem jár pénz, de annál szívbőljövőbb köszönet.

Krämer Henrikné nemrég, alig két hete vette át az Egészségügy Kiváló Dolgozója kitüntetést a fa- és mezőgazdasági, élelmiszeripari dolgozók egészségügyi hónapjának nyitó ünnepségén.

— Tudja, mit mondott Julika, amikor hazajött Budapestről? — súgta egyik kolléganője. — Azt. hogy munkatársai közül bárki más megérdemelte volna ezt a kitüntetést. Nincs ám igaza! Kitüntetni azt kell, aki többet ad munkában is és munkán kívül is a kötelezőnél. Julika pedig többet ad. Különösen az ipari és mezőgazdasági dolgozók egészségneveléséért tett többet a hivatalosan elvárhatónál.

— Nagyon meglepett, hogy engem javasoltak kitüntetésre. Hárman kaptunk az egész országból kiváló dolgozó jelvényt és ketten miniszteri dicséretet Úgy izgultam, mint egy kislány.

— Mondja Julika, a beosztása révén került-e nehéz helyzetbe rutin, vagy egyéb ellenőrzései, vizsgálatai során?

— Nemi, soha. De azért az első ellenőrzésemre még most is emlékezem. Első ilyen feladatom során a Szekszárdi Vasipari Vállalatnál jártam, tele drukkal, hogy jaj, csak jól csináljam.

— Csöppet sem vigasztalta akkor, hogy az ellenőrzöttek is drukkoltak némiképpen?

Nem, nem is vigasztalta, nem is nyugtatta meg, míg csak el nem készült a jegyzőkönyv.

Julikénak hároméves kisfia van, aki komoly „dolgozó férfi”. A Kadarka utcai bölcsődébe jár, hol apuka, hol anyuka kíséretében. Ha anyu heti három-négy alkalommal vidékre megy, Zoli apuval kel útra reggel és jön haza.

— Muszáj megosztanunk, amit csak lehet

— El tudná képzelni úgy az életét hogy csak a családdal járó háztartási munkákat végzi?

— Még soha nem is próbáltam elképzelni. Szeretem ezt a munkát és nem igaz, hogy ez nem való nőnek.

Táskakészítő

Igazi műhelyszag, gépzakatolás — a termelési riportok örök aláfestő zenéje — fogad a szekszárdi Bőrdíszmű 1. számú üzemében. Valahol a szalag végén elindul a sokféle anyag, és mire a táska a meóshoz kerül, huszonnégy ember, egy brigád keze mun-- kája van benne. Folyik a ragasztás, visszahajtás, szegés, kéderezés. Ez utóbbi műveletet Pócsi Antalné végzi. Sürgős munka, exportra készül a diplomatáska, így aztán a hosszabb beszélgetéssel megvárjuk a műszak végét.

Pócsiné a brigád legrégibb — és mint ő mondja — egyben legöregebb tagja is.

— Két évem van a nyugdíjig. Hogy várom-e? Nem. Ha az egészségem engedi, tovább akarok dolgozni. Persze csak akkor, ha mint nagymamát, tudnak nélkülözni.

Tizenhárom éve került a Bőrdíszműbe. Rögtön gép mellé ültették. Először kesztűket készített, tizenkét esztendeje pedig a mostani munkáját végzi — ugyanabban a brigádban. Azt mondják a rossz nyelvek, ha sok nő sokáig együtt van, előbb-utóbb összejön néhány nézeteltérés. Pócsiné nevetve tiltakozik:

— Nálunk nem így van. Jó a kollektívánk. Itt van a legtöbb régi dolgozó. At újakkal szívesen foglalkozunk, segítjük őket Mindig arra törekszünk, hogy teljesítsük a tervet. Persze ezzel a fizetés is több.

Négyforintos órabérrel

kezdte. Most nyolc-ötvenet keres. A fia már dolgozik, de szakközépiskolás kislányának csak az albérlet havi 450 forintba kerüL

— Megbecsülik?

— Tizenkét esztendeje szak- szervezeti bizalmi vagyok, 1963-ban lettem társadalmi ellenőr. A jutalmazásból nem szoktak kihagyni. Ha néha előfordul, hogy a hónap végén kevesebb pénz van a borítékban, megmondom a véleményemet. Persze, ez a teljesítménytől függ. A norma teljesítéséhez jól meg kell fogni a dolog végét, de az is nagyon fontos, hogy a brigádon belül meglegyen a jó összhang.

Kit szeret legjobban a munkatársai közül?

— Mondhatnék neveket, de az az igazság, hogy én mindenkit kedvelek. És talán engem is szeretnek.

Anya vagyok itt is

Törékeny, apró termetű. Elveszik a gépóriások, a tornyosuló papírhegyek között. Jön-megy, körbejárja az asztalt, szakadatlan. Könyvíveket rak egymásra megállás nélkül.

— Hét éve csinálom — mondja Tolnai Jánosné.

— Nem fáradt bele?

— Nem. Valószínű azért, mert szeretem. Érdekes, szép ez a mesterség. Hol könyvet, hol naptárakat készítünk.

— Figyeltem munka közben, és láttam. hogy gyakran léptek magához a lányok.

— Tudom mire gondol. Arra, hogy egy kicsit anya vagyok itt is.

— Tényleg erre gondoltam.

— Nem titkolom. Életkorom, ősz hajam is erre jogosít. Különösen a lány brigádtagok titkait ismerem, s higgye el, jó érzés ez. Bíznak bennem, a maguk módján fontosnak tartanak.

— Mikor kezdett dolgozni?

— A szakmát 1938-ban kezdtem el Budapesten. Férjem Tolna megyei, így jöttem ide én is. Két gyerekünk született, 1966-ig otthon maradtam, háztartásbelinek. Amint a két gyerek felnőtt, folytattam a munkát. Nagy otthoni gyakorlatom van az anyai feladatokhoz.

— Mint mondotta, felnőttek a gyerekek, elkerültek a szülői háztól. Könnyebb most a második műszak?

— Nem is tudom... Egy asszonynak szerintem mindig két műszak jut. Egyik otthon, a másik a munkahelyén.

— Kétszeres kiváló dolgozó, brigádvezető, szakszervezeti bizalmi, az egyik legmegbecsültebb munkása a Szekszárdi Nyomdának...

— Ne! Ezt ne írja meg. öndícséretnek tűnhet.

— Hiszen nem magától, a szakszervezeti titkártól tudom.

— Munkahelyi funkciók, ezeknek is eleget kell tennem.

— Beszéljünk másról.

— Talán az örömökről. Sorolnám; a novemberi párthatározatnak megfelelően a napokban emelték a fizetésemet; március egytől pótlékot is kapunk a délutáni műszakra; több ruhát vehetek a két unokámnak, mivel olcsóbb lett néhány gyerekruha.

— Gond?

— Sajnos, az is van, beteg a férjem. Kórházban fekszik.

Tengelicrőt targoncára

— Az előbb jött be. Délutános — mondja a portás. — Nem látták a Katicát? — kiabál az udvaron haladóknak.

— A Kató? — jön a válasz. — A csőműhely felé ment az öttonnással.

— Magát mindenki ismeri a vállalatnál?

— Gondolom — mondja az asszony. — Merthogy én is mindenkinek tudom a nevét.

— Azt is tudják, hogy Őri Antalné?

— Lehet, hogy nem, de elég annyi, hogy Kati.

Ülés mögé kanyaritja a vattakabátot és leugrik a targoncáról. — Jöjjenek, bemutatom a beosztottjaimat. Ez a három targonca: az én segédmunkásaim. Az a nagy öttonnás a legerősebb. Ezt a kicsit szeretem a legjobban.

— Gondolta volna lánykorában, hogy egyszer targoncát fog vezetni?

— Dehogy. A mi családunkban azelőtt senki sem dolgozott gyárban. Tudja, Tengelicen más élet járt...

— S most ketten is — teszi hozzá a férje. — Én hoztam be ide az asszonyt. Hatvankettőben kerültem a MEZŐGÉP szekszárdi telepére. Két év múlva mondtam az asszonynak, hogy próbálja meg, hátha beválik.

— Megpróbáltam. Csőegyengetés, sorjázás, fúrás. vízpróba volt a munkám. Nehéz. férfinek való, nemegyszer. Mondjam? Volt, hogy elkeseredtem: „Itthagyom a gyárat. Elég otthon a két gyerek, a sok házijószág.’' De ha néhány napot otthon kellett maradnom, már nem tudtam hová tegyem magam. Hiányzott az itteni levegő. Kérdezze meg a főnökömet: ugye Lajos bátyám, nincs nekem itt rossz kedvem soha.

— De nincs áml Néha előbb hallani a hangját, mint a targoncáét.

— A fiam idén végez. Kőműves lesz. A lányom 15 esztendős. Nemsokára mind a ketten keresnek. De én innen megyek nyugdíjba úgy érzem.

Ha délutános éjfélre ér haza, ha délelőttös, fél négykor

kel

— Megéri?

— Ha a pénzre gondol: most kaptam egy forint húsz fillér órabéremelést. Ezzel tíz forint fölé kerültem. Tavaly is adott a vállalat körülbelül 1200 forint prémiumot. Negyedévenként mindig jut valami. De ha nem is lenne így: mindenkivel jóban vagyok, ügy érzem, szeretnek az emberek. Ez nagyon fontos.

— Tizenhat éves voltam, amikor férjez mentem. Csaknem gyerek. Tizenhét, amikor megszületett Antal.

— Van otthon száz csibénk, két malac, tizenöt anyanyúl. 1270 ölön fekszik a házunk. Megosztozunk az otthoni munkán négyen. Hol én főzök ebédet, hol a lányom. Ahol ekkora gyerekek vannak, ott két csirke meg sem látszik az asztalon.

— Esténként azért megnézem a tévét majdnem mindig. Szombaton is annyira látni akartam a Pécsi Sándort. Hát nem elaludtam a székben. Nem baj, biztosan megismétlik.

— Kati! — kiabálnak. — Megjött a pesti kocsi. Rakodni kellene az öttonnással.

— Megvárnak? — kérdezi. — Egy óra múlva megint ráérek lazítani néhány percet. Olyan jól elbeszélgettünk.

hétköznap

Népújság 3

Un. március 8.