Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-01 / 50. szám

• • • Húsz ér a barátság szolgálatában Budapesten, a Népköztársa­ság útja elején az egyik kira­katban bolgár kerámiák, népi szőttesek, szőnyegek, babák, könyvek, hanglemezek látha­tók. Kissé távolabb, az út má­sik oldalán Petőfi és Hriszto Botev, a „bolgár Petőfi” képe néz ránk, alattuk a két köl­tőóriás műveinek magyar és bolgár nyelvű kiadásai. Odébb egy festőállványra helyezett tájkép és a kedvesen látoga­tásra invitáló plakát is jelzi, hogy a budapesti Bolgár Kul­turális Központ előtt állunk. A bolgár reneszánsz fafaragó mesterei által szívesen alkal­mazott híres nap-motívum mo­dern, bronzba öntött dombor­mű-változata alatt tágas üveg­ajtók vezetnek a központ he­lyiségeibe, ahol kiállítótermek, előadóhelyiség, vetítőterem, könyvtár várja az érdeklődő­ket, Bulgária barátait. A központban most nagy a sürgés-forgás. A munkatársak a központ fennállásának 20. évfordulójára készülnek Szám­vetést készítenek, felmérik a megtett utat, elemzik az eddi­gi munka eredményeit és ke­resik az új, hatékonyabb for­mákat. Fő céljuk a barátság ápolása. A magyarok és bolgárok kap­csolatainak másfél évezredes történelme van. Már a magyar eredet-monda, a rege a cso­daszarvasról is utal a két nép kapcsolataira, amikor Belár (bolgár) és Dúl király leányait említi. A legrégibb ősbolgár írásos emlékek között viszont megtalálható a bolgár feje­delmek listája, gyakran emlí­ti a Dulo nemzetséget. De ha ez csupán monda is, az viszont történelmi tény, hogy a ma­gyarok és a bolgárQk ősei a Kaspi-tenger mellékén évszá­zadokon keresztül egymás mel­lett vagy együtt éltek. Erre a régi kapcsolatra utal a magyar nyelv mintegy 250—300 ún. bolgár-török jövevényszava is. Az új hazába történő letele­pülés után a két nép ismét szoros kapcsolatokat tart fenn egymással. Törökverő Hunya- dink emlékét ma is mintegy 60 bolgár ballada őrzi. A sza­badságharc leverése után Kos­suth és emigránstársai egy időre bolgár földön találtak menedéket, emléküket ma a sumeni Kossuth-múzeum őrzi. Az 1876-os áprilisi felkelés élénk visszhangra talált a ma­gyar közvéleményben, az ak­kori sajtó sokat foglalkozott a bolgár nép sanyarú helyzeté­vel. Az 1919-es magyar vörös hadsereg soraiban két bolgár alegység is harcolt. A második világháború végén a 3. ukrán front keretében harcoló I. bol­gár hadsereg 130 000 harcosa is részt vett hazánk felszabadítá­sában. Ilyen előzmények után ért­hető, hogy a felszabadulás utá­ni években a két nép igyeke­példányban jelewiJk meg zett továbbfejleszteni és új tartalommal megtölteni a régi kapcsolatokat. Magyarország és Bulgária az elsők között kötött kulturális csere-egyezményt 1947. október 17-én. 1948. júli­us 16-án kötötte meg a két ország az első barátsági, együttműködési szerződést. Ezek az okmányok jelentették az alapját annak a szélesedő tevékenységnek, amely alapján népeink megismerték egymás kulturális és művészeti érté­keit. Ezt a feladatot és a két nép közötti barátság ápolását az 1948-ban megnyitott szófiai Magyar Kulturális Intézet és az 1952-ben megnyílt budapes­ti Bolgár Művelődési Intézet is eredményesen támogatja. A Bolgár Művelődési Intézet Budapesten a Népköztársaság útja elején kezdte meg mű­ködését, ott. ahol ma a bol­gár kultúrcikküzlet van. Mű­ködésének első évei a „tanuló­évek” voltak. 1961-től Bolgár Kultúra elnevezés alatt műkö­dött. Ettől kezdődően szélesebb kapcsolatokat épített ki a ma­gyar társadalmi és kulturális­művészeti szervekkel és tevé­kenysége fokozatosan átfogta az ország egész területét és a lakosság minden rétegét. A Hazafias Népfront bizottságai­val közösen szervezett barát­sági estek nagyban elősegítet­ték a két nép kölcsönös meg­ismerését a szocialista építés tapasztalatainak kicserélését. A Bolgár Kultúra irodalmi esteket, képző- és iparművé­szeti kiállításokat, hangverse­nyeket, filmbemutatókat is szervezett, majd 1968-tól kezd­ve bolgár népművészeti és kul- túrcikkek árusításával is fog­lalkozik. Tevékenysége kinőtte a régi helyiség szűk méreteit és 1970-ben megnyílt a Bol­gár Kulturális Központ új, reprezentatív székháza, szintén a Népköztársaság útján. Itt az úi körülmények között még aktívabb tevékenységet fejt ki a bolgár kultúra értékeinek népszerűsítésére, a két nép ba­rátságának ápolására. KEREKES IMRE; 12. így aztán hiába várja a rendész, hogy takarodjak a portásfülkétől. Nekem ugyan nem főnököm. Pofája másnak is van. Ez való igaz, úgy mint ahogy az is, hogy valahol a kocsi farában utazik a szajré. Kutatni nem vagyok illetékes, de az se kötelező, hogy vak legyek. Tudja ezt a rendész. Csak egyszer tudnám, hogy mit hoz az éjszaka. Amióta először leütöttek, ez minden este megfordul a fejemben. Azóta megpróbálom kikalku­lálni, hogy ha jól áll a hold az égen és szellő jön a teme­tőből és a gyárfalak jól verik vissza a kutyás Elza nyomá­ban az ugatást és Perecz Vin­ce időben kibiceg a gyárka­pun, minthogy biceg, ha a mucusok nyújtják a lépést, hogy jobban mutasson a lá­buk és a gyárkéményből a füst egyenesen száll, akkor érdemes-e idegeskedni az éjjé. liőmek, vagy ez valami jót je­lent. Csak egyszer tudnám elő. re, hogy mit hoz az éjszaka.­A Lipták űr például tudja, mert mától felemelték a sör árát, és akárhogy is számítja, neki ez rámegy az életszínvo­nalra. A Slezákné pedig, ha sör-árfolyamon számolja a re-t zsiköltséget, a mínusz nála is rögtön jelentkezik. A Vajda úr, a KÖZÉRT-es, azt for­gatja a fejében, ha majd A Bolgár Kulturális Központ sokrétű tevékenységét nehéz röviden ismertetni. Húsz év alatt mintegy 6000 rendezvényt szervezett az országban, de ta­valy máf egy év alatt 550 rendezvénye volt. 1972-ben minded harmadik napon bol­gár—magyar barátsági nap volt valahol az országban. Igen eredményesek a bolgár kultúra hetei, amelyek új, komplex formát jelentenek a központ tevékenységében. A húsz év alatt a központ kiállításain a magyar közön­ség sok jeles bolgár képzőmű­vész alkotásait ismerhette meg. Emlékezetesek a központ iro­dalmi estjei, író-olvasó talál­kozói is. Rendszeresen baráti­alkotói megbeszéléseket tarta­nak a bolgár irodalom ma­gyar tolmácsolóival, a bulga- ristákkal. Szorosan kapcsoló­dik az előadásos. az irodalmi és művészeti tevékenységhez a központ filmnrooagandája. A központban mintegy 300, nagy részben magvarul beszélő do­kumentum- és játékfilm van, amelyet a magyar szerveknek is kölcsönöznek, s így évente 200—250 filmvetítésen 35—40 ezer néző látja a központ film­jeit. A két ország barátsága és fejlődő együttműködése, a ma­gyar párt-, állami, társadalmi szervek aktív támogatása, a magvar társadalom intenzív érdeklődése jelentik azokat a tényezőket, amelyek pozitív hatással vannak a központ te­vékenységére. A Bolgár Kultu­rális Központ tevékenysége eredményes, hasznos volt, elő­segítette a két néo kancsola- tainak. barátságának fejlődé­sét, erősödését. Feladatai, cél­jai a jövőben is változatlanok, csupán a munka formái vál­toznak maid a korszerűbb és hatékonyabb formák irányá­ban. Reméliük, hogy a Bolgár Kulturális Központ a jövőben is eredményes tevékenységet végez majd a barátság szolgá­latában. LENGYEL KÁROLY lizMmt fekszik, hogy jól blokkolták-e az áremelkedést, mert ha nem, a saját zsebére megy. Richter úr, a csapos, most aztán iga­zán úgy érzi magát, mint a világ közeoe. Minthogy a ser került terítékre, a mese pont róla szól. Erdélyi úr, a festő, fixre lehet venni, hogy három nap kerüli a sört. Csak tömé­nyét urak, csak töményét! Mégis van bátorság a világon. Vagyis tüntetés az árak ellen. De harmadnap már ő is meg­adja magát a sorsnak, mert hiába a tömény, ha sör nél­kül szomjan halunk. Csak Tölcsváry Adrienné tesz úgy, mintha a világon semmi sem történt volna. Félrevágja a fe. jét és csak akkor húzza fel az orrát, ha a daxlival meg kell állni, mert így szükségeltetik. Van ilyen helyzet is. Egyébként, hogy ne csapjuk arcul az igazságot, a Nelli ké­sik. Most mondjak valamit? Az éjszakáról vagy jót, vagy semmit VIII. . . " Van úgy, hogy hosszú ideig semmi nem történik, aztán egyszerre történik minden. Van úgy. Megfigyelésem sze­rint. ahhoz, hogy valami tör­ténjék, valaminek történnie kell. Röstellem, hogy tudat­lanságomról most így elszól­tam magam, de pillanatnyilag nem tudom ezt jobban kife­jezni. Már mással Is megesett. Mindegy. Csak azt keüeae Enyém, tiéd, miénk A motor felbőg, idáig hullik; hogy erőlködik. A sofőr csak nyomja a gázpedált. most már mind a négy kerék forog, er­re util a motorzaj mellett beszűrődő surrogó nesz. öten vagyunk; a pincemester, ketten fejtik a tavalyi bort, s megint ketten a vevők. Bort vásárolunk, s közben persze nem utasítjuk vissza a kínálást sem, ami egyáltalán nem bőséges, csak az illendőség diktálta, de honnan is ve­hetne bátorságot magának a pincemester, hogy pohárszám kóstoltassa el a tsz borát. Az autómotor bőg a tanya előtt. Indulna hazafelé a piló­ta és utasa, de úgy hullik, nem akarózik a kocsinak az is­tennek se. * Az egyik ember, lehet jó ötvenes, már nem tud tovább hallgatni. — Odalesz megint egy gépünk. Csend, mi nem szólunk, a vendég, aki pláne még üzletfél is, ne szóljon, ha nem kérdezik, vagy ha nagyon nem mu­száj. ' A pincemester töri meg végre a csendet. — Már miért lenne oda? — Hallod, hogy bőg! Tönkremegy. — Nem megy tönkre. Igaz, hogy az üzemanyag az fogy. Közbeszól a másik, hasonló korú férfi is. — És az üzemanyag, az kié? — Értsük meg egymást, emberek — a pincemesternek nem jut eszébe jobb érv — ő sem véletlenül jött autóval ide a hegyre. Arra való a gép. —A mi gépünk, nem az övé. — Az övé is. — AZ. Percre megakad a beszélgetés, csorog a bor a lopóból, amit meg is kell szívni néha, s ez is akadályozza a szóváltást. — A sok gép, az öl meg bennünket — a hirtelen ötlet buggyantja ki a szót az egyik pincemunkás szájából. — Vagy az teszi könnyebbé a munkájukat, — most már mi sem tudjuk megállni, hogy közbe ne szóljunk, vendégség ide. vendégség oda. — Kapálni azt kell. — Úgy hangzik, mint egy szentencia. — Azt sem mindig, és azt sem sokáig. — A pincemester leteszi a lopót. Unja is az állandó szívást, meg nem is akar kimaradni a vitából. — Mondok én magának valamit, János bátyám. Ezek a gépek csináltak urat belőlünk. — Csináltak, csináltak. Tudod mit, Laci, azt mondom, in­kább, csináltunk! A gépeket mi vettük. A mi gépeink. — No, látja. — Látom én, az irgalmát. — Biztosan nem így fogalma­zott volna, ha nem vagyunk ott, mi két idegen. — De nem lehet arra vigyázni? Az övé is... az irgalmát! A bőgés megszűnt, egyenletes zúgás, majd az is halkul, s végül elhal. Elment a GAZ. Kiveckelődött a marasztaló sárból. A félig töltött poharat még egyszer egymás felé emel­jük: Isten, isten... Kiérünk a pincéből a tanya világosába, amikor utánunk száll a szó: — És az üzemanyag, az semmi? Nekivágunk lefelé a meredeknek, gyalogosan. Hallotta és lejegyezte 1973. februárjának végén, a szek­szárdi szőlővidék déli nyúlványán LETENYEI GYÖRGY tudni, mikor indul el az a valami, ami már valaminek a kezdete. Ki tudja ezt? Amikor engem először le-' ütöttek, ezt már akartam me­sélni, tulajdonképpen láthat­tam volna előre. Tulajdonkép­pen. De semmit nem láttam. Mert kilenckor, amikor a rendészt telefonon keresték, tudhattam volna, hogy ez fal. Most már tudom, ha a ren­dészt telefonon keresik, fel kell húzni a stukkert... Aztán jött, hogy itt a gyár alatt egy Skoda nekiszabadult a lámpaoszlopnak. Tíz óra is elmúlt már, mire a mentők mindent eltakarítottak, a ron­csot is elhúzatták. Aztán a rendőrök is összehajtották a mérőszalagot, zsebrevágták a krétát, amivel megrajzolják, hogy honnan fog a fék, aztán, jóéjszakát... Szerintem aki ebből valami­re jut. arra már lehet monda­ni, hogy nagyokos. Én nem vagyok, az szent Mikor pedig már azt hit­tem, hogy megnyugszik az éj­szaka, megjelentek a részegek. Huligánok mindig léteznek. Itt mentek egymásnak a por­tásfülke előtt, mintha csak az szúrta volna a szemüket. Ga­rantálom, hogy ennél jobb he­lyet is találhattak volna. De ez nem volt egy komoly vere­kedés. A komoly verekedő nem rúg. Ezek meg rúgták egymást. Ha ütöttek, mindig meUément Innen is látszik, ha részeg részeggel verekszik, az sose komoly. A fülke mel­lől figyeltem, az éjjeliőr ne keveredjen bele az Ilyesmibe. A lámpa árnyékában azért megfogtam a stukker végét. Árnyékban bizony jó a stuk- kes, Ennyi történt már kora este, mielőtt elindultam, hogy te­gyem, amit kell. Vagyis, hogy megkerüljem a gyárat. És akkor elindultam és begombol­tam a kiskabátot, ahogy szol­gálatban szokás és megütöt­tem a saokám siltjét, hogy félre ne álljon és megrántot­tam a nadrágszíjat és megnéz­tem az irányt, merre indulok. Semmi, isten bizony semmi. Annyi előérzetem nem volt, mint egy tbjásnak, amikor még nem tudja, hogy rántotta lesz belőle, vagy csirke. Ez a legrosszabb. A gyanút ugyanis soha nem szabad ébreszteni. Hamar kinyitja a szemét. Azóta is töröm a fejem; merre járt az eszem, amikor a hosszú házsornál befordul­tam és a kis házsorral szem­ben ballagtam, a következő sa­rok felé. Csak annyit tudok; hogy valami régi história for­gott a fejemben, arra emlé­keztem. De arra aztán vég­képp nem tud emlékezni az ember, hogy egyszer mire em­lékezett. Mindegy. Ä saroknál még szétnéztem, hogy aztán balra át. Mégis jobbra fordultam. Vagyis lefordultam. Máig ál­lítom, hogy azt, aki ütött, ki kellene tüntetni. Annyira nem fájt, mint egy kézfogás. Nem is haragszom rá, isten is bo­csássa meg teki... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents