Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
Branimir Scepanovic: Bef alázottak Mehettek volna moziba is: jó amerikai filmet pergetnek; beülhetnének a közeli kávéházba, ahol mindig akad egy-két ismerős. De nem mozdultak el hazulról még estefelé sem: mint rendesen, aznap is a csodavárás tartotta őket veszteg az ablakban: hátha elmegy valahova Már- kó, a szobatársuk, és kettesben maradnak ... Pedig az ötödik emeleti ablakukból nemigen volt mit látniok. A szemközti járdán a téli szél cibálta fák alatt kor- zózókat legfeljebb ha lábujjhegyre állva nézhették. A szürke égboltot meg már halálosan unták, amint egyhangú körhinta-hajóként hajtotta rajta lomha felhőit a széL Iván, az ifjú férj, szórakozottan simogatta még nála is csodaváróbb kis felesége haját. Sanja egy mosollyal sem méltányolta: ákombákomokat rajzolt a ' belehelt ablaktáblára, oly egykedvűen, hogy arcán a szenvtelen vonások már nem leplezhették sokáig a hangulat feszültségét. Csakhamar meg is szólalt: — Nem költözünk mi oda be soha! — Ujja megtorpant az ablaküvegen, s arcát élő vádként emelte Iván felé. — Már megint kezded? — mondta szándékosan kurtán a férfi. — Kezdem? Magad is tudod, hogy folytatom! — Oktalanul. Hisz ezzel nem segítsz a dolgon... De ha kedved van, elmehetünk hozzá. — Inkább beszéld rá Márkot, hogy tűnjön el, egy félórára. — Csak nem fogom kérni?! — Semmi belátás nincs benne... Ej, ez a tél is! Sose tavaszodik ki... Hogy legalább a parkba kimehetnénk ... — Légy türelmes, nem tarthat örökké a tél,.. — Sajnos, a fiatalságunk sem — mosolyodott el Sanja, de pillái már könnyet dajkáltak. Iván megfogta a kezét és engesztelőén mondta: — Kérlek, menjünk el maminkéhoz. Sanja kelletlenül vette a télikabátját, s az ajtóból tüntetőén végigmérte Márkot. Az azonban még a köszönésükre sem reagált: keresztrejtvényt fejtett, ágyban, mert ha éjszakai .műszakra megy, egész délután ott hever az ikerágyon. Különben is úgy vélte: nem ő tehet arról, hogy Iván megengedte magának ezt a luxust, mármint a nősülést, erre a közös albérleti szobára. Vad szél kapta szembe őket, amint kiléptek a házból. Érdes hóport sodort a járdán, a sarkokon csigákat csavarintott és kíméletlenül arcukba pergette. Szem elé kapott karral védekeztek a szüntelen támadás ellen. — Majd meglátod, más lesz ám, ha átköltözünk! Sanja hálásan simult hozzá, ha nem is volt olyan naivan derűlátó, mint a férje. Lehet, hogy most is csak vigasztalásnak szánta... De hogy meghagyja hitében, ha mégsem puszta vigasz, megszólalt: — De ugye nem fogod elhanyagolni a tanulmányaidat? Hivatal után leülsz szépen és tanulsz. Jó? — Persze. De ha beköltözünk, kiveszem az évi szabadságomat és jó darabig ki sem mozdulunk a lakásból! — Bepótoljuk az elmulasztottakat? — kajánkodott Sanja. — De be ám! Van mit pótolnunk. Mióta is tart ez az öröklét? — Hatvankilenc napja! — vágta rá egyből Sanja, és felpillantott a neonlámpákig örvénylő hótölcsérre. — El se hiszem! — Ejnye, elfelejtettünk virágot venni! — mondta Iván. — Inkább narancsot vegyünk neki. — Igazad van, betegnek jobb is ... — Beteg, beteg... Majd meglátod, sose hal meg! Nekem az az érzésem. Mintha minden látogatásunkon jobb és jobb színben volna... — Ugyan. Hisz a napokban is orvost kellett hívnunk hozzá! Emlékszel, milyen zavarban volt a doki, nem tudta, hogyan közölje velünk a vizsgálat eredményét. Nyilván súlyos lehet az állapota ... — Tapintatos volt, az igaz, mert azt hitte, rokonai vagyunk. — No hallod: úgy is viselkedtünk. Őszintének hatott... Belekacagtak a hóesésbe, aztán Iván beugrott narancsért a sarki boltba. Utána vidáman fordultak be a házba, ahol a sóvárgott lakás várt rájuk. Maminkó derűsen fogadta őket. S amint felkönyökölt ágyában, Sanja megigazította a fejealját. — Remek színben vagy ma, Maminkó — jegyezte meg Iván — és mintha a szobád is derűsebb volna, mint múltkor. — Ugye nem neheztelsz ránk, hogy tegnap nem látogattunk meg? Iván — mondta Sanja meggyőzően — túlórázott. — Már hogy neheztelnék? Hisz a munka előbbre való, kislányom. Én örülök, ha látlak benneteket. Talán attól gyógyulok... Szép, hogy így törődtök velem — mondta Mamikó. — Köszönöm, Iván — hálálkodott az átnyújtott narancsért. Hallgattak. — Mintha most is látnám, amikor először kerestetek fel és istápoltatok. Azt mondtá- tok, hogy gyerekkorotokban itt laktatok a házban és sokszor kaptatok tőlem narancsot, mert jók voltatok. Most meg derék felnőttek vagytok. Ne haragudjatok, de én már rég el is felejtettem, hogy valamikor narancsot adtam annak a két házbeli kisgyereknek ... — Hiszen régen volt, Maminkó, nem is csoda — mondta Sanja. — Rég bizony. De ti nem felejtettétek el! Talán el se tudjátok képzelni, milyen öröm nekem, hogy nem felejtettétek el... A két fiatal tanácstalanul összenézett. — De majd meghálálom, ha meggyógyulok. A tavasz talán meghozza majd a gyógyulást... — Persze, hogy meg, Maminkó. Mire kitavaszodik meggyógyulsz. — Én is úgy érzem, mintha lassacskán visszatérne az erőm. — Örömmel halljuk, Maminkó. Szívből kívánjuk ne- ' ked, hogy meggyógyulj. Gyengéden vettek búcsút a reménykedőtől. Hazafelé lassú léptekkel rótták az utcákat. Szótlanul, mert mind a ketten egyre gondoltak: sohasem költözhetnek el a közös albérleti szobájukból. Nagysokára Sanja törte meg a csendet: — Tudtam én azt, hogy meggyógyul... — Mit tehetünk? A türelem itt nem terem rózsát. — Sem lakást — mondta epésen a fiatalasszony, és nagyot rántott Iván karján, amikor befordultak az utcájukba: — Hova mégy?! Csak nem gondolod, hogy az az otthonülő megemberelte magát és elment hazulról! — Igazad van. Sétáljunk egyet a parkban ... * A kitárt ablakon dőlt a fény: napsugár mórikált a falakon, a bútorokon, a széles ágyon, a párnákon is, melyek közül mintha csak az imént kelt volna fel valaki, ment volna ki a konyhába, vagy a fürdőszobába... — Végre mégiscsak itt vagyunk — mondta szomorúan a férfi. — Itt — hagyta rá halkan Sanja. Mozdulatlanul ültek, mint régi albérletükben, amikor más szórakozás híján a téli szelet hallgatták. — Csak mi ketten voltunk a temetésén ... — Nem volt senkije rajtunk kívül. — Megadtuk neki a végtisztességet — mondta Iván és óvatosan, szinte félősen kémlelt körül: nem szólalt-e meg maminkó képmása a napsütötte falról? De szeme egykedvűen meredt feléjük. Iván hirtelen elkapta róla a tekintetét és mosolyt erőltetett arcára. — Tele volt virággal a sírja. Te szórtad tele, meg én. — Igen — mondta szórakozottan Sanja, anélkül, hogy a képre pillantott volna. — Mindig virággal kedveskedtünk neki. Csak a vége felé hoztunk egyszer narancsot. Iván lehunyta a szemét. Orgonaillat tévedt be a szobába. Milyen hálás lenne egy csokor orgonáért) ha még itt feküdne!... — Most kettesben vagyunk — fogta kézen Sanját. — Nem zavar bennünket senki. Nézz rám, Sanjácska. Sanja keze hideg volt és mozdulatlan. Iván ujjai lassan fellazultak a szenvtelen kézről, és szótlanul odébb húzódott. De csak karnyújtásnyira. Hallgattak. Mint a befalazottak. És érezték, nemcsak a csend némasága az, ami befalazta őket. Mozdulatlanul ültek a patakzó napsugárban. Dudás Kálmán fordítása Scepanovic a szerb próza középnemzedékének legerősebb tagja. Számos műve jelent meg. fr színműveket és tv-játékokat is. Lektor egy fővárosi kiadónál. PÁKOLITZ ISTVÁN VERSEI: PARTTALAN Köszönöm kérdésed jobban is lehetnék ha érdektelen Hogyvagy-od és szokványos lejtésű Miújság-od nem hozna zavarba De hit teljesen mindegy mit felelek s hogy egyáltalán válaszolok-e mert időt se hagysz csak locsogsz mondod a magadét ■parttalan áradással és ijesztő kíméletlenséggel HÚSVÉT Eűzgallyrezzenésnyi sóhajos fuvallat Kékezüst víz fodrán pántlikás harangszó Nyusziselyem barka hajnalderengésben Bimbóbizsergető méhek zsolozsmája Fészekbélelésű puha szavak bolyha Szopósbárány-felhők békességes csöndje Föltámadás ízű földszagú reménység Világra virágzó tavasz-alleluja MISZLAI GYÖRGY: BORJÁDI LÁTOMÁS Körüljártam a Sió-parti méhest, s néztem a gólyafészkes kúriát. Rohamlépésben jött felém a télest, de nap lesett rám még a fákon át. A gazos, kicsiny dombocskát csodáltam: egykor Petőfi ült a tetején. Innen gyönyörködött a kúriában, s jártatta szemét Borjád kék egén. Ez volt a „hegy”, ahonnan búsan nézte a gólyák röptét, s könnyes lett szeme. Szerelmes szívét Erzsiké igézte. Mosolya, s hangja: a legszebb zene!. S itt a méhesben, zsongó zümmögésbev változott verssé k „Magyar nemes”, ki párját ritkította henyélésben, s a mennybemenetelre érdemes. Es itt vallott szerelmet Erzsikének, míg a négy ökör lassan ballagott... Sass-fészek, vén ház, fölzeng még az ének, s látom ragyogni azt a csillagot!... A vendéglátói ipari egységeknek nagyon kell ügyelniök a higiéniára. Néhány illetékes szakemberrel a napokban részt vettem egy ellenőrzésen. Elsőként a Lidérc- fény étterembe látogattunk el. A helyiség tiszta, gondozott, az abroszokról egy rossz szót sem lehet mondani. Mivelhogy nincsenek. Kinyitottuk a hűtőszekrényt, amelyben egy családi fényképalbumot, egy Rejtő-regényt, egy csomag Harmónia cigarettát és egy nagy lábasban, 1892-ből származó pirított májat találtunk. — Miért tartanak a frizsiderben ilyen régen készített ételt, amikor a rendelet szerint a könnyen romló májkésiitmányt huszonnégy óráig sem szabad tárolni? —tétRAZZIA tűk fel a kérdést a szégyenlősen mosolygó vezetőnőnek. — Ezt a pirított májat még szépapám készítette, aki korának messze földön híres szakácsa volt. Ne tekintsék ezt semmi másnak, mint kegyele- tes hagyománytiszteletnek — válaszolta szerényen. — Az imént felszolgáltak ebből a májból! — Teljesítenünk kell a tervet, ugyebár! A vezetőnő udvariasan az ajtóig kísért: — Legyen máskor is szerencsém — mondta fogcsikorgatva. Második állomásunk a Kőkorszak cukrászdába vezetett. A kedves kis bokszokban szerelmespárok bújtak. ■ Két forró csók között teljesen mindegy, hogy friss-e az a süterpény, vagy nem friss. A fiatalok remek fogazatokkal rendelkeznek, ők még a kőkemény Stefánia-tortát is elropogtatják. Az egyik poháron rúzsfoltokat fedeztünk fel. Midőn felelősségre vontuk az üzletvezetőt, így válaszolt: — Elnézést kérek, előfordul az ilyesmi. De talán legyen szabad felhívnom szíves figyelmüket, hogy a rúzs a legkitűnőbb francia márka. A Megdicsőülés bisztróban a fagylaltmérő kisasszony is, a vanilíafagylalt is másnapos voll A Jó bor, jó egészséghez címzett alkoholmentes birkacsárdában a kadarkával töltött pohár fenekén erdélyi rakott káposzta nyomaira bukkantunk. A Vidám Marhafelsál vendéglőben a felszolgáló köpenyére néztünk. Mindnyájan megfogtuk zakónk gombját, aztán együtt mormoltuk a varázsigét: — Kéményseprőt látok, szerencsét találok! Az ellenőrzés befejeztével szigorú büntetéseket szabtak ki a mulasztásokban vétkes vezetőkre: fejenként 15 forint bírságot kötelesek befizetni hathavi részletkedvezménnyel. Családfenntartóknak árkedvezmény. Galambos Szilveszter
