Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-17 / 64. szám
í Társadalmi ünneplés való, ünnepi szónok közreműködését, emléklapot. A házasságkötés 17 bben az évben nyílt meg a megye két „családi és társadalmi ünnepeket rendező irodája” — írtunk róla. Tájékoztatókban is találkoztak az irodával és szolgáltatásaival az olvasók. Mire jó ez az egész? Csak nálunk ütik a vasat, vagy máshol is „divatozik?” Hogyan bonyolódnak a társadalmi, családi ünnepek? — kérdezik sokszor a tanácsokon, művelődési házakban. Okkal-joggal. Utána kell nézni annak, amivel meg akarunk barátkozni. Egy kis történelem. Hazánkban körülbelül egy évtizede foglalkoznak társadalmi szervezetek, bizottságok, tanácsi dolgozók, népművelők, lelkes aktivisták a polgári, szocialista csáládi ünnepek szervezésével, lebonyolításával. Magának a jelenségnek ennél sokkal korábbra nyúlnak vissza a gyökerei. A családi ünnepek faluhelyen mindig nagymértékben közösségi ünnepnek számítottak. Egy újszülött érkezéséről az egész falu tudott, együtt ünnepelték az eseményt. A házasság- kötésre a falu megfelelő része — alvég, felvég — közösen készült: a lehető legnagyobb élményt akarván előkészíteni a fiatal párnak egy életre, a falunak meg a csendes hónapokra, hiszen a legnagyobb örömünnepet, izgalmat jelentette egy-egy lakodalom. A temetéseken ma is gyakran az egész falu megjelenik, együtt gyászol a hozzátartozókkal. A múlt század végén megjelent az embereknek az a törekvése, hogy az egyháztól függetlenül rendezzék meg családi ünnepeiket. A különböző s^akegyletek fekete fátylas zászlókkal kísérték halottaikat utolsó útjukra, az egylet dalárdája énekelt, vezetője egyszerű szavakkal búcsúztatta az elhunyt szaktársat. A Mezőfi-féle Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Pórt központja gyászbeszédeket nyomtatott ki és terjesz. tett falusi szervezeteiben. A Budapesti Rendőrfőkapitányság 1898. évi jelentésében a következőket írta az agrárszocialisták működéséről: „Felekezeteket nem különböztetnek meg, papot nem vesznek igénybe esketéshez, sem kereszteléshez, sem temetéshez.” Az első névadó ünnepséget 1913-ban, Csepelen tartották hazánkban. A tömegméretűvé válás lehetősége a felszabadulás után született meg, de a lehetőséggel az 1950-es évek elején szinte kizárólag a pártfunkcionáriusok, mozgalmi emberek éltek. A mozgalom széles körben való népszerűsítését akkoriban kizárólag az ateizmus fegyverének tekintették, csupán motívumként vették figyelembe azt a funkciót, hogy a társadalommal megosztott családi öröm vagy bánat az új társadalom elfogadását, az új értékek, normák igenlését is jelenti. Az évszázados szokásokhoz való ragaszkodás, vallásos kötődés, vagy a környezet, család befolyása még mindig erős, különösen falun. A családokban ritka a közös akarat, gyakoriak a családon belüli nemzedékek, nagyszülők, szülők, gyerekek közötti véleménykülönbségek. Többnyire a fiatalok képviselik a haladó álláspontot ezekben a családi vitákban, de mivel a „gazdasági erő” az idősebb generációk fegyvere (lakás, a gyér. mek felügyelete), gazdasági előnyök miatt gyakorta kényszerülnek a fiatalok kedvük ellen dönteni. A cralád esetenkénti visszahúzó ereje miatt fokozottabban jelentős a munkahelyi környezet hatása. A jó szellemű kollektíva megkönnyítheti az állásfoglalást, döntést a vitás helyzetekben. A legutóbbi összesítések szerint az utóbbi tíz év alatt mintegy hatszázezer olyan családi ünnepségre került sor Magyarországon, amelyet a társadalmi szervek rendeztek. Tolna megyében ilyen összesítés nem készült még, de viszonyítva a többi megyéhez, tíz-tizenkétezer lehet a száma ezeknek az ünnepségeknek. Hogy ezek a számok növekedni fognak, az bizonyos. 1970-től a kormány határozata és a Művelődési Minisztérium rendelete szabályozza az állami, tanácsi szervek feladatait a névadást, a házasságkötést és a polgári gyászszertartást illetően. A határozat nyomán létesülnek szerte az országban az „irodák”, amelyek könnyen hozzáférhetővé teszik a társadalmi ünneplést. A névadó ünnepség Az újszülött ünnepélyes fogadása évezredes szokás. Az ősközösségi ember számára a születés megfejthetetlen titok volt: a gyermeket leselkedő rossz szellemek garázdálkodásaitól féltette. A névadás is félelemből fakadt. A név a lét bizonyítottságát jelképezte: csak az létező, aminek neve van, annak van hatalma a név birtokosa fölött, aki ismeri azt. A kereszténység átvette ezt a szokást: az újszülött nevével együtt védőszentet is kapott, Az egyház ma már sok változtatással gyakorolja a keresztelés ősi formáját A mágikus elem, a megtisztítás megmaradt. Eszköze a tisztaKEREKES IMRE: 26. Negyedórája, hogy a műszak elvonult, annyi sincs. Mostanában hagyom, hogy elvonuljon. Nem állok a portásfülke előtt, ki se nézek az ablakon. Nincs mit mondani egymásnak. Ma is csak a végét figyelem az elvonulóknak. Van, aki most is ráér, nem sürgeti az éjszaka. Körülbelül sejtem mire megy a játék, ki miért siet, miért marad le. Akik hátul jönnek, mindig tudják miért engedik előre a többieket. Még az utcán is úgy tesznek, hogy meg-megállnak, szétnéznek, mint aki elvétette az irányt és most keresi, hogyan is lehetne kikerülni ebből a helyzetből. Van olyan is, aki rágyújt, tenyerével védi a gyufa lángját, az is időt hagy, hogy haladjanak a többiek. Aztán az utolsó is eltűnik, az utca elcsendesül, csak a járókelők maradnak. A Nelli ma az utolsók közt ment el a gyárból. Behúzta a nyakát a kardigángallér mögé, úgy pislogott a portásfülkére. A villany nem égett, nem láthatta, hogy ott állok a portásfülke közepén. De én láttam őt. Ismerem az arcát és most pont olyan volt, mint amikor valami nem tetszik neki. Talán az, hogy engem nem látott ott a portásfülkében. Még az utcán is megállt, előre-hátra tekintett, jól láttam, azt várta, hátha valahol feltűnök a kerítés mellett. Pedig tudta ő Ságot jelképező víz, amellyel leöntve a csecsemőt megtisztí- tottnak vélték az „eredendő bűntől”. A névadó ünnepség tartalmában és formájában is merőben különbözik a vallásos szertartástól. Jelképezi azt a féltő és reménykedő várakozást, gondoskodást, mellyel a család a hozzátartozók, a környezet, az egész társadalom fogadja a kis jövevényt. A névadó egyúttal figyelmeztetés is a szülők, hozzátartozók számára, hogy gyermekük emberré neveléséért az egész társadalomnak felelősek. A névadók rendezésében már kialakult néhány szokás, olyan is, amit szerencsés lenne elfelejteni. A húsz-huszonötös névadók szokására gondolunk, és arra, amikor kéthónapostól hároméves korig összegvűjtik a kicsiket Minél kevesebb gyermeknek rendeznek névadót, annál bensőségesebb, annál könnyebben lebonyolítható, a névadó jelentősége pedig általában egyéves korig valódi. Hogyan zajlik le egy névadó? Az első mozzanat az utca zajának, a hétköznapi élet mindennapiságának feloldása zene segítségével. Ez alatt történik meg a bevonulás is, a szülők és névadók elhelyezkedése a kisgyermekkel. Ezután versek, az ünnepi beszéd, majd az ünnepség csúcspontja, a fogadalomtétel következik. Végül a hangulathoz illő zeneművek, kisdobosok köszöntőjével, nyakkendőátadással történik meg az ünnepség befejező része, amely gratulációkkal és ajándékátadással végződik. A tanács minden névadó ünnepségen díjmentesen szolgáltat hangszeres zenét, szanagyon is jól, hogy tíz órakor még nem kerülöm a gyárat. Minek az. Utána már csak a Bokor úr, a művezető ballagott, hozta a kulcsot a nagy vaskarikán. Ö zárja a műhelyajtót. Minthogy minden ügyet le kell zárni egyszer. Messzebb haladva megállt, tenyerével védve a gyufa lángját rágyújtott, olyan mozdulattal, hogy most valamitől megszabadult, valaminek utána van. Akár a többiek. Mikor a megállóhoz ért, hogy várja a villamost, az utca már üres volt mert közben az autók is kiszaladtak onnan és eltűntek, mint az ürgék, a környező utcák lyukain át a semmibe. És akkor valahogy úgy tűnt, hogy minden kiszaladt) az utcából, kiszaladtak a házak és a villanyoszlopok, az üzletek cégérei és kiszaladtak a fák és minden fény a levegővel együtt és csak a portásfülke állt ott egyedül, mintha valaki azért rakta volna oda, hogy a világ végén őrséget álljon, hátha mégis kedve támad valakinek, hogy visszajöjjön és újra kezdje az egészet. A Nelli visszajött. — Csak visszanéztem — mondja. — Látom. — Azt hittem, felmondtak... — Az lehet. Bemegy a portásfülkébe, felgyújtja a villanyt, leül a priccs szélére. Mintha semmi se történt volna, körülnéz, hogy neki itt mit is kell rendbehoznia. Fújja a füstöt. A füst vastagon, zavaros csíkokA páros házasság történelmi fejlődés eredményeként alakul ki: a csoportos házasság, a matriarchális majd a patriarchális monogam házasság volt a fejlődés útja. A szocialista viszonyokra a páros házasság a jellemző, amelyben a felek egyenrangúak és egyenjogúak: a házasság gazdasági előnyöket, anyagi érdekeket célzó háttere ma már nem jellemző. A házasság minden nép történetében őrömünnep. Nálunk, Tolna megyében is nagy hagyományai vannak a lakodalmi szokásoknak. Az anyakönyvi rendtartás értelmében hivatalosan is ünnepinek számít minden házasságkötés. A KISZ, a társadalmi szervek, vállalatok szervezésével ma is tartanak emlékezetes házasságkötéseket, ennek ellenére már nincs olyan rendkívüli szerepe az eseménynek, mint néhány évtizede még. Sokan kerülnek el faluról, és az új környezettel még nem fejlődött ki olyan kapcsolatuk, amely ösztönözne a közös ünneplésre, a boldogság megosztására. A társadalmi ünnepeket szervező bizottságok igyekeznek ilyenkor segíteni, a segítség feladat: felvenni a harcot a közömbösséggel, az érzelmi elsivárosodás- sal. A házasságkötés menetét állami rendelkezés szabályozza, így a különböző szervezetek által rendezett díszes ünnepség csak keretül szolgálhat. A társadalmi házasságkötéssel kapcsolatban két probléma is felmerül: a fiatalok többnyire azonos időpontokban — hét végén, ünnepeken — kívánnak összeházasodni. Igényük érthető, azonban tömörülést, zsúfoltságot, a rendeban húzódik kifelé. Mintha neki nyitottak volna ajtót. — Vársz valakit? — kérdezi. — Kit várnék. — Hát a mucusok közül. Akik olyan szépen tudnak ideköszönni. — Nem köszön ide senki. — Nem? — nevet. De ahogy nevet, abban nincs semmi megbánás. Olyan gondtalanul, mintha semmi sem történt volna. Rámnéz. — Indulnod kell? — Van idő — mondom. Ránézek az órára. Tudja ő nagyon jól, hogy van idő. — Van idő — mondom. — Akkor csinálj egy teát. Míg töltöm a vizet a kancsóból a teafőzőbe, bedugja a konnektort. Leszedem a csészéket, aztán odaállítom a citromlevet. Műanyag üveg. Azt nézi. — Nem drága? — Nem. Van narancs is. Felnéz a szekrény tetejére, ahonnan a citromleves üveg lekerült. Keresi a narancsot. Ott van. Aztán elnyomja a cigarettát. Leemel egy narancsot, a fogával kezdi hámozni. — Édes... — mondja, ahogy belekóstol. — Szerencse. Idén sava- nyúak a narancsok. Az újság is írta, hogy mostanában sokat esik Afrikában. — Ez kubai. — Kubai? — Azért édes. Kubában nem esett. Aztán citromlevet tett a teába, és lehűtötte, éppen anv_ nvira, hogy inni lehetett. — Csak azt akartam kérdezni, hogy élsz? — Köszönöm, vagyok .,. — Nem valami barátságos a fogadtatás. — Várnak a megállóban ... — Az lehet — mondja —, csak várjon. Aki nem tud várni, majd továbbmegy. zésben kapkodást eredményezd hét. A másik vitás kérdés, hogy milyen mértékben kell illeszkedni a szervezőknek a fiatal pár ízléséhez? Mert az elhangzó versek, zeneművek kiválasztása az ő igényük szerint történik. A gyászszertartás Az emberiség ősi szokásai között is a legősibbek egyike a halottkultusz. A halottnak különlegesen veszedelmes erőt tulajdonítottak, és ezt a veszélyt igyekeztek elhárítani ai szertartások segítségével. A vallásos és a népi szokások sokszor azonosak: a halott) szellemének, a hazajáró léleknek távoltartását szolgálják. Ilyen szokás kötötte meg a halott helyét a ravatalon, az) ablakok, tükrök elsötétítését, a siratóasszonyok kántálását Al gyászbeszédet a pap tartotta,; attól függő terjedelmességgel és kenettel, hogy milyen volt az anyagi helyzete az elhunytnak. Ezek a szokások rendszerré) kövesedtek az évszázadok so-) rán. A társadalmi ünnepek közül számszerűleg a legkevesebb a gyászszertartások mennyisége: ez érthető, hiszen az elhunytak zöme az idősebb korosztályból kerül ki, akiknek érzelmi világához a vallási formák állnak közelebb. Az elhunyt hozzátartozói elvárják közvetlen környezetüktől, hogy osztozzanak fájdalmukban, s hogy hasonló súllyal érezzék a veszteség nagyságát. Amennyiben a ha-f lőtt elhunyta előtt aktív dolgozó volt, a munkahely kötelessége a búcsúztatás megszervezése: a szakszervezeti bizottságoknak gyakorlata van ebben a feladatban. Ha nyugdíjasról van szó, úgy minden intézkedést megtesz az „irodai amennyiben felkeresik a hozzátartozók. V. F. ÉL Kinézek az ablakon az utcán át a megállóhoz. Nem áll ott senki. Elhúzza a száját, mint akinek nem tetszik, hogy utána néznek. r— Szóval megvagy? — Úgy, ahogy... — mondom. — Rövidek az éjszakák. — Hallottad, hogy azt a három mucust kivágták? Tőlem is elloptak egy ötvenest. — Nem érdekelnek a nappali szarkák. — Csak nehogy éjszaka visz- szajárjanak. — Minek? — Hát hozzád. — Nevet. Nem ad semmit a nevetéshez, csak nevet. — Hozzám? — Ki van itt más, éjszaka? — Az lehet. — Csak azért, vigyázz — mondja, — mert rövidek az éjszakák. — Már nem sokáig. Persze, másra számított. Felhajtja a tea alját. Kesztyű van nála. Előbb a táskájába rakja, aztán kiveszi. Megmozdul, hogy feláll, de aztán ölébe ejti a kezét. Az egyiken már kesztyű van. Elrakom a teásbögrét, aztán körülnézek, hogy mit kell itt még helyre tenni. Az asztal lapját is végigsimítom, ha vízcsepp hullt volna a fára. Ennyi az egész. — Indulsz? — Itt az idő — mondom. Nézem az órát: lassan tizenegy. — Induljunk ... Feláll a priccsről, lesimítja a szoknyát hátul-elöl. Mindig olyan szoknyában járt, hogy azon nem tűrt meg gyűrődést. — Hát akkor — mondja,— örülök, hogy láttalak. Látott minden este. Már amikor az esti műszakba járt. Ha meglátott, sose kaptam el a tekintetét, mert úgy tudott valamire nézni, mintha rnel- lénézne. (Folytatjuk)
