Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-01 / 26. szám

Tolna megyei klub Keszthelyen

MAGYARORSZÁG legrégibb mezőgazdasági oktatási intézménye a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem, mely tavaly ünnepelte fennállásának százhetvenötödik évfordulóját. Az egykori Georgikont Festetics György alapította hatalmas, százhatvankétezer holdas uradalma gazdatisztjeinek képzésére. A jogutód 1970. óta egyetemi szintű felsőoktatási intézményként működik. Ekkor vonták össze a keszthelyi és a magyaróvári agrártudományi főiskolát. A következő években idecsa- toltá'c az átszervezett Körmendi Felsőfokú Mezőgazda- sági Technikumot, mely most az egyetemen belül Mezőgazdasági Géoészeti Főiskolai Karként működik; és a Nagy- kanizsai ’ Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumot, melyből Agronómiái Főiskolai Kar lett. Ugyanígy változott a volt Keszthelyi Felsőfokú Mező- gazdasági Technikum a mező- gazdaságtudományi karon belül Növényvédelmi Üzemmérnöki Szakká. Az egyetem rektora dr. Bélák Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja*

Ennyit, és még néhány számot elöljáróban. Az egyetem népes. Az 1972/73-as tanévben a keszthelyi kar öt szakán 934 beiratkozott hallgatója volt; Mosonmagyaróvá- rott 603 (köztük 272 levelező); Körmenden 222 és Nagykanizsán 183. Ebből a közepes községnvi létszámból Keszthelyen valamivel több, mint harmincán Tolna megyeiek.

— Sok ez. vagy kevés? —

kérdeztük Palkovics Miklóst, az Agrárgazdaságtani Tanszék tanársegédjét, aki nem- rp- a Műszáki Búzakalász Termelőszövetkezet agrártörténetének feldolgozásával és így megyénkkel szorosabb kapcsolatban van.

— Kevés — hangzott a válasz. — A tájegységi adottságok azt tennék ésszerűvé,

hogy az önök megyéje agrárszakember-utánpótlásának egyetemünk legyen a bázisa.

— Ez a téma a Tolna megyei Népújságnak is biztos „megér egy misét” — utalt a kérdés fontosságára rövid találkozásunk alkalmával tréfásan dr. Bélák Sándor rektor, aki egyúttal országgyűlési kép. viselő és az országgyűlés mezőgazdasági albizottságának vezetője is. Szívügye a mező- gazdaság szakember-utánpótlása.

A későbbiekben díszesen bekötött, vörös borítású, nagyalakú füzetet kaptunk a kezünkbe. „Diplomáciai” fontosságú irat, a Keszthelyi Agrár- tudományi Egyetem és Tolna megve Tanácsa szocialista szerződését és együttműködési megállapodását tartalmazza. A szocialista szerződés aláírói; dr. Bélák Sándor és Szabópál Antal, az együttműködési megállapodásé dr. Végh György dékán és Horváth József tanácselnök-helyettes, továbbá többen mások, köztük a Tolna megyei klub elnöke, Pön- dör József, az egyetem IV. évfolyamának hallgatója.

Népújság 5

MAGAS RANGÚ felsőoktatási intézmények és államigazgatási szervek között szerződést kötni már jó ideje nem úi szerű Magvarországon. Néhány évtizede azonban még a teljes képtelenségek birodalmába tartozott volna és ma sem annvira közismert, hocv a nagvohb nyilvánosság pontosan sejtené, mj rejlik mögötte. Egyebek közt azt kitudakolni is utaztunk Keszthelyre. ho®v esv ilven szocialista szerződésben ki, mit vállal. A megye az egyetemre történő nagyobb fokú beiskolázás elősegítését. Az egyetem hogy a felvételi előkészítőkhöz éon úgv segítséget imáit, mint a már végzett és Tolna medvében dolgoző agrárszakemberek továbhkéozé. s4hez. továbhá feltételeket biztosít az egyetemen tanuló fiateiok összejöveteleihez, továbbképzéséhez és ahhoz, hogy alkalmaPként különau- tóbttsszal tehessenek tanulmányi kirándulásokat Tolna megyében. Az egyetemi felvételi bizottságban helvet kan a megve képviselője. A megve az ifjúsági klub céljaira évi tízezer forintot biztosít és külön összekötőt bíz meg a megve és az egvetem közti kapcsolatok ápolásával, az ii<*vek intézésével. Az összekötő Farkas István, a mezőeozdasági és éielmezéeíigvi osztály helyettes vezetője.

A továbbképzésnél érdemes egv percre megállni. Képzést ugyanis természetesen az eigvetem épn eleget és éonen elég ma ess színvonalon biztosít. A pillanatnyilag harminchárom klubtag majdnem fele azonban vagy a megvei tanács. vagv valamelyik termelőszövetkezet ösztöndíjasa. Cseppet sem közömbös tehát számukra, hogy az átlagosnál lénveeoseo többet tudjanak megyéjükről.

EZEK AZ ELVEK, És a tények? A tényekről faddi otthonában Pöndör Józsefet, a megyei tanács ösztöndíjasát faggattuk;

— Az IflPlíge-es tanévben megveWi előadók bőséges ismertetést tartottak nekünk Tolna megve munkaerőhelyzetéről. Szekszárdim részt vetünk a kétnapos gazdász- talái’roTóp- Külön tanulmányi kirándulás keretében megtekintettük a pincehelyi és ozorai szakosított sertástei“ne- ket, továböé mey’«maykedtiink a szokszárdi szőlőrekonstrukcióval.

— ^Tehiát a klubélet nem volt írott malaszt?

— A legkevésbé sem.

— Helyük van?

— Itt az egvetem klubjában, vagy kinn légiumban.

pmce- a kolfiatalok azonban alkalmi látogatóknál valóban sokkal kíváncsibbak lennének a megyei eseményekre, rendszeres információkra, A megyei lap előfizetését azonban még sem egyénileg, sem szervezetten nem oldották meg.

— A megyében szinte mindenhova megyünk, amikor hazatérünk. Sík Zsuzsa, az egyetlen lányunk, Szekszárdra. Korpád; Lajos Értény be, Búzái András Závodra, Tóth István Bonyhádra és így tovább, én ide Faddra, a feleségemhez és a két gyerekemhez.

— Mennyi az ösztöndíja?

— Ez a tanulmányi eredménytől függ. Most havi 1050 forint.

— Mit vállalt az ösztöndíjszerződéssel?

— Azt, amit a többiek. Hogy a megye által kijelölt helyen fogok dolgozni,

— Hol?

— Várdombon.

Pöndör József és a többi megyénkben fiatal, aki tagja a tolnaiak keszthelyi klubjának már „menet közben” is vállalt sok egyebet. így például dolgoztak a szekszárdi mezőgazdasági kiállításon és rendszeresen segítenek az egye. tem és a megye beiskolázási programjának lebonyolításában.

— Ez hogyan történik?

— A megvei tanács biztosít egy gépkocsit és mi kisebb brigádot alkotva végigjárjuk a nagyobb középiskolákat. Ha egyetemista beszél az egyetemi életről, az talán hatásosabb, mint amikor tanár. Tudja, kell az utánpótlás. Az idén csak hatan jelentkeztek Keszthelyre Tolnából.

Elmosolyodik:

— Nem akarjuk, hogy kihaljon a klub.

ORDAS IVÁN

Egyes szám, elsi személy

Lehet, hogy csak úgy véletlenül szólta el magát a vállalatvezető. De elszólta. Azt mondta ugyanis, hogy „Nekem nincs feldolgozó üzemem". Mármint neki. A vállalat igazgatójának, első számú vezetőjének, egyes szám, első személyben.

Nem az első eset, hogy hasonlót hallok, s gondolom velem együtt másoknál is felmegy ilyenkor a pumpa. Ha halljuk a vállalatvezetőt, aki azonnal küldi a „főmérnökét", „osztályvezetőjét", az „illetékes beosztottját". Nem a vállalat főmérnökét, osztályvezetőjét, nem az illetékes beosztottat, hanem a saját beosztottját. Valami hasonló alapállásból, mint például — hogy idő szerint a témánál maradjunk — David Rockefeller küldené az alkalmazottját, a New York-i Chase Manhattan Bankból.

Miről is van itt szó?

A vállalat igazgatója, vezetője a sajátjának tekinti, vagy szeretné annak hinni az ország, a tröszt, a vállalat tulajdonát, és saját beosztottjának az alkalmazottakat. Persze az is lehet, tényleg csak véletlenül került a szájára az egyes szám első személy. Előfordulhat. Sokkal inkább bizonyos, hogy ilyen elszólásokkal próbálja a maga jelentőségét hangsúlyozni, bizonyítani. Nem mintha a lényegen ezzel változtatna; hisz a feldolgozó üzemnek, mint ahogy másnak az országban, pontosan tízmillió-négyszáztízenöt- ezredik része az övé.

Szitát tart az orrunk elé.

Persze rögtön felmerül az emberben a kérdés, miért beszél, vagy beszélhet az ember a maga nevében. Részben azért, hogy mások szemében hangsúlyozza önmaga jelentőségét, hogy félrevezesse azokat, akik hajlamosak amúgy is a tekintélyt tisztelni. Részben pedig azért, mert az emberek, a beosztottak, s sokszor bizony a felettesek magatartásából arra következtethet, hogy nem is a munkája, hanem már a beosztása felhatalmazza arra, hogy a maga nevében beszéljen.

A nagyobb beosztás, rang, elismerés, de kötelezettséget is von maga után. Látványosokat is, meg kevésbé látványosokat is. Fölösleges szavakkal pótolni azt, ami tettekben, eredményekben nincs meg. Fölösleges ámítani az embereket, mert nem mindenkit lehet, s nem az idők végtelenjéig. Az egyes szám első személlyel hangsúlyozott biztonság — látszatbiztonság. Valahányszor a „főmérnökét", „üzemét” lobogtató vezetővel van dolgunk, egy szép régi mondás jut az eszembe: az érett kalász lehajtja a fejét.

S még valami. Itt van egy felelős beosztású ember, aki nem tanult meg ragozni. Fiatal is, idős is, lassan nagypapa korú, akinek több évtizedes munka van a háta mögött. És nem tudja mi a különbség az enyém, és a miénk között

V. M.

1973. február 1.

— Az idén, vagyis a jelenlegi tanévben mit csinálnak?

— A szekszárdi táncegyüttes már járt nálunk. Most várjuk a Szinkron-zenekart, utána a nyertes amatőrfilmeket mutatja majd be az otthoni filmstúdió.

— Ez nem éppen szakmai továbbképzés...

— Nem. De a vizsgaidőszak után két tanulmányi kirándulást is teszünk. Az egyiket az i regszemcséi kutatóba és a Hőgyészi Állami Gazdaságba, a másikat Alsótengelicre és a fácánkerti növényvédőkhöz.

— Vizsgaidőszak. Ezért volt olyan nehéz Keszthelyen élő lelket találni magukból?

— Meg azért, mert két héttel korábbra vártuk a megyebeli bejelentett újságírót. De ha már nem jött, legalább lapunk lenne...

A bejelentett úiságíró történetesen éppen beteg volt. A

Megtalálta hivatását

A lovas postás

Középmagas, vékony férfi. Komoly pixlantású: zárkózott, megbízható embernek látszik. Méltósággal viseli a postásruhát, vállán a zöldesszürke műanyag körgallért.

Megigazítja a kébesítőtás- kát, vet egy pillantást az udvaron várakozó lovára, ö Varga János, 43 éves kishenyei lakos, meglehet az utolsó lovas postás.

Elődje két éve ment nyugdíjba, akkor állt be a postához. A vízügynél volt kubikos, de előtte számos munkahelye volt. Nem találta a helyét, pedig nem nyugtalan ember. A postáról nem vágyódik el. Azt mondja, most elégedett. Fontos munkája van. Hivatása.

Főnöke, Diósi István is elégedett. Mondja, hogy az imént nézte meg Varga János bizonyítványát, nemrégen vizsgázott a postásiskolán. Nagyon jól.

— Szerettem tanulni, de nem sokáig volt módomban. Később a fúvószenét szerettem volna megtanulni, azt sem lehetett, mert mérgezést kaptam a trombitától. Most tanulhatok, nincs akadálya.

„Manci”, a ló, Vargáék tulajdona, a posta fizet tartásáért havi ezer forintot. Ezzel együtt háromezer forint a jö- vedelma. Ezért viszi naponta — hétfő kivételével — a tanyákra a leve’eket, újságot, nyugdijat, pénzt, szedi a tévé és a rádió díiát.

— 365 családhoz járok. Mindig van miért meglátogatni őket. Nyugdíiat 140 embernek, "saládi pótlékot 70 családnak viszek. 207 rádiónak. 134 tévének szedem be a díját, vannak akiknek totót meg lottót viszek.

Igen, a lovas postás mindezt elviszi azokhoz a családokhoz.

akik távol laknak az úttól, oda, ahová „csak a madár jár”. Nem mondaná megától, ha a postavezető nem említené „különleges megbízatásait”.

— Ha már arra járok, csak megnézem az öregeket: mi van velük, nincs-e valami baj, hogy nem látom őket. Elhívom az orvost, ha szükséges, kiváltom a gyógyszereket. Ha kérnek, mást is megvásárolok, ne kelljen ezért bejönniük Tamásiba. Nyáron, amikor a ló nem bírja az utat, szekérrel járok. Gyakran az egész szekérderék tele van kenyérrel. Régóta ismerek mindenkit, hogyne tennék meg ilyen apróságokat. Aztán üzeneteket is hozok-vi- szek.

— Amikor felállítottuk a tanyai postaládákat, az emberek még be is jöttek elmondani, mennyire sajnálják a régi módszert. A ládás megoldás megfosztja őket a hírvivő-hírhozó postás napi látogatásától is — panaszolták a tanyasiak. Megértjük őket, de lassan ők is megértik, hogy ez a fejlődés velejárója — mondja Diósi István posíavezető.

— Meddig lesz lovas postás?

— Nyugdíjamig. Ügy kívánnám.

— A nyugdíjáig. Addig még biztosan szükség lesz a lovas postásra. A jövő persze a gépeké: Varga János fia is itt dolgozik, ö kismotorral ráv- iratot kézbesít.

(virág—komáromi)