Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
Herepei János és a bonyhádi székely múzeum terve Bonyhád a náci imperialista világuralmi tervekben fontos szerepet kapott volna a második világháború után. A Burgenlandtól a Bakonyon át Tolnán—Baranyán keresztül a Bánátig húzódó német ütköző állam fővárosa lett volna. Az antifasiszta koalíció győzelme és a potsdami egyezmény meghiúsította ezt a fantazmagóriát. A volksbundista lakosság kitelepítésével a Bukovinából ideiglenesen a Bácskába került és a front előnyomulásával a Dunántúlon bolyongó székelységet jóakarói a völgységi járásba telepítették le. Illyés Gyula, Olt Károly, valamint Bajcsy-Zsi- linszky Endre több munkatársa volt az, aki ezt az ötletét fölvetette és realizálta. 45 nyarán még olyan volt Bonyhád, mint egy megbolydult méhkas. A méhkas bejárata pedig a bonyhádi Honig-ház volt. Itt gyülekeztek a székelyek, tanakodtak, tájékozódtak, tervezgettek. Itt kerestem föl a nagynevű történetírót. Herepei Jánost, aki úgy ült asztalánál székelyeitől körülvéve, mint a bölcsek bölcse, vagy a nép atyja. Nyugodt természetével, józan ítélőképességével, óvatos tettvágyával irányította a dolgok menetét. Nevét és műveit jól ismertem, nemcsak Körösi Csorna életrajzából, hiszen az ő dédnagyapja Herepei Ádám, volt a nagy magyar orientalista híres tanára, hanem maga Herepei János is nagy tekintély volt akkor már. mint a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és az erdélyi múlt enciklopédista tudósa. Herepei zseniális elképzelése volt akkor a legnagyobb újabbkori magyar népvándorlás tárgyi és szellemi emlékeinek összegyűjtése. Ez lett volna a bonyhádi székely múzeum feladata. Hogy, hogy nem, a szép tervből nem lett semmi; az évek során a Tolnába települt szé- kelység szellemi néprajzából sok mindent sikerült megmenteni, a tárgyi emlékekből azonban, félek, a civilizáció áldásai mindent megsemmisítenek. Herepei alig pár év bonyhádi tartózkodás után az egyik nagy budapesti könyvtár tudományos főmunkatársa lett, majd a szegedi egyetem magyar tanszékéhez osztották be. Itt talált magára és igazi munkaterületére a nagy tudós, — egy egész nemzedéket nevelt föl az erdélyi művelődés kutatására. A Szegedi József/ Attila Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar irodalomtörténeti intézete három vaskos kötetben, csaknem kétezer oldal terjedelemben kiadta Kerepel összegyűjtött tanulmányait, cikkeit és kéziratait. Az „Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez” című pompás kiadvány Erdély aranykorának, az európai rangú XVII. századnak szellemi áramlatairól, tudományos központjairól, iskoláiról, nyomdáiról és más szellemi szervezeteiről, valamint kimagasló nagy alakjairól, j3zenczi Molnár Albertról, Apáczai Csere Jánosról, Bethlen Miklósról, Tótfalusi Kis Miklósról és még sokakról tartalmaz pontos, jelentős és új adatokat. Herepei évtizedeken át búvárolta az erdélyi levéltárakat és minden egyes nevet összegyűjtött, hogy azután az idők során beillessze a művelődéstörténet koordináta-rendszerébe. Fölbecsülhetetlen értékű az a százakra rúgó gyűjteménye, amelyben az erdélyi fejedelmek külföldre küldött ösztöndíjasairól számol be. (Érdekes megemlíteni, hogy két névszerinti földink. Tolnai János és Tolnai Mihály nevű prédikátorok is szerepelnek.) A három éve, 79 éves korában elhunyt nagy magyar tudós emlékének szenteli ugyancsak a szegedi egyetem „Acta Históriáé Litterarum Hungari- carum” X—Xl-ik kötetét, mint Herepei-emlékkönyvet. A kitűnő fiatal szegedi professzor, Keserű Bálint és a jeles fiatal irodalomtörténész, Kovács Sándor Iván szerkesztésében készült emlékkönyv Herepei János erdélyi és hazai tanítványainak és tisztelőinek új tanulmányait és közleményeit tartalmazza. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének támogatásával megjelent nagy értékű kötet huszonegy tanulmányt közöl olyan kiváló történészek és irodalomtörténészek tollából, mint Esze Tamás, Holl Béla, Jakó Zsigmond, Kovács Sándor Iván, Kulcsár Péter, Szabó T. Attila, Szauder József, Tarnóc Márton és Wittman Tibor tollából. Külön értéke a kötetnek Herepei 1924 és 1970 között megjelent 140 tanulmányának és cikkének bibliográfiája. A szegedi egyetem ünnepéhez Bonyhád. a Völgység és Tolna megye is illő, hogy csatlakozzék, hiszen Herepei János az itt lakó székelység leikéből lelkedzett és csak a háború utáni átmeneti idők akadályozták meg abban, hogy ennek a vidéknek szentelje tudományos és szervező munkásságát. GÁL ISTVÁN Faffyefey-szolior Moszkvában Alekszandr Fagyejev szovjet író emlékére készült szobor- csoport a szovjet főváros esvik terén. (Foto TASZSZ—MTI—KS) r Elő népművészet Divat a népművészeti tárgyak gyűjtése, de a divatra az jellemző, hogy változékony. Vajon mi lesz a népművészeti tárgyak sorsa, ha a mostani divat elmúlik? A Népművelési Intézetben Bánszky Pál osztályvezetőt kerestem fel kérdéseimmel: — A népművészetnek döntően megváltozott a funkciója. Évszázadokon keresztül a maLADÁNYI MIHÁLY: KÖNYÖRQÉS SZERELEM ELLEN Szabadíts meg tekintetüktől, mely szememnek elbeszéli: szívem arra való, hogy szeressem vele őket — szabadíts meg ujjuk hernyóitól, amelyek bejárják szikkadó koponyámat — szabadíts meg az úttól, amely mindig küszöbükig vezet, szabadíts meg a madártól, amely mindig fölöttük énekel, szabadíts meg vérem vasreszelékétől, mellük mágnese közt ne remegjek, szabadíts meg a fénytől, amely testükről csípős porként pereg szemem csodálatába — szabadíts meg szemem éhségétől, amit szerelmük Júdás-pénzével majd beterítenek. A járási ügyészségen megjelent egy ványadt képű, sovány kis ember és feltűnő türelmetlenséggel fordult az ügyeleteshez: — Megengedi, hogy bejelentést tegyek? — Természetesen — bólintott az ügyeletes. A kis ember méltóságteljesen kihúzta magát és ünnepélyesen kijelentette: — Tolvaj vagyokl Igazi tolvaj... De most végre elhatároztam, hogy abbahagyom. Elég volt. Beismerő vallomást kívánok tenni. — Ajajaj, ajajaj, — ráncolta homlokát az ügyeletes. — Ez egészen különös... És ha szabad tudnom, milyen tolvaj? — Hogy-hogy milyen? — horkant fel n. kis ember. — Már J. Zolotarjev: Beismerő vallomás megmondtam: igazi tolvaj! — Nem, nem értjük egymást. Arra vagyok kíváncsi: milyen jellegű? Zsebtolvaj vagy betörő? — Természetesen betörő! — vágta rá büszkén a kis ember. — Besurranó! Méghozzá specialista! —* Hát akkor kérem, kopogjon be a második emeleti 8-as szobába. — Tolvaj vagyok, jelentem alázatosan — rebegte a sovány kis ember a 8-as szobában. — Beismerő vallomást akarok tenni. Ráiöttem ... — Ez édeskevés — szakította félbe az asztalnál ülő elvtárs. — Ilyesmi előfordul... — De én betörő vagyok. Valódi betörő. Lakásfosztogató. — Ne zavarja össze a dolgokat. — folytatta az előbbi hang. — Foglaljon helyet. — Megbántam tetteimet, — mondta a kis ember és zokogni kezdett. — De drága ga- lambocskám, nem szégi/elli magát? — méltatlankodott az elvtárs. — Nyugodjon meg. így. No és most beszéljen világosan: afféle kis be- törőcske. vagy igazi nagy hal? — Specialista vagyok! Rutinos tolvaj! — Na látja, ez egészen más! Kérem, fáradjon fel a harmadik emeletre. Hu- szonhármas szoba. A sovány kis ember felcsoszog a harmadik emeletre. — Milyen időpontban rabolja ki a lakásokat? — kérdezte a 23. szobában ülő elvtárs. — Éjjel vagy nappal? — Természetesen éjjel! — Tizenhatos szoba! — Betörő vagyok! — ordította a tizenhatosban. — Házitolvaj! Visszaeső bűnöző! — ordította még hangosabban! Besurranó! Azonnal tartóztasson le! — Mit ordibál itt — kérdezte egy felháborodott hang az újság mögül. — Pucoljon innen, ne zaklasson ilyen marhaságokkal. Majd ha szükségünk lesz rá — előállíttatom. Világos? Fordította: BARATÉ ROZÁLIA guk használatára szánt tárgyakat díszítették az egyszerű emberek, innen az elnevezés: népművészet. Ma ellenben dísztárgyaknak használjuk az egykori edényeket, és új változataik már eleve annak is készülnek, gondolok itt például arra a vizeskorsóra, amelybe nem lehet vizet tölteni. Ebben a megváltozott funkcióban, milyen lehetősége van a népművészetnek a továbbélésre? — A kérdés jogos, mert valóban, a népművészet sohasem volt öncélú, és jövőjét is csak úgy lehet biztosítani, ha megőrzi — legalább részben — gyakori értékét is. Tapasztalatunk szerint a hímzés-szövés- faragás műfajában élhet tovább a népművészet, tehát azokban a formákban, ahol egyénenként vagy kisebb falu- közösségekben is dolgozhatnak. A fazekasok már nehezebb helyzetben vannak, a kemence költsége, az anyagok beszerzésének problémája miatt. De szeretném megemlíteni egyik kísérletünket. Az elmúlt évben ezer kérdőívet küldtünk szét az ország tanítóképzőibe, azzal a kérdéssel, hogy igénylik-e a fiatalok a népművészeti foglalkozást, részt vennének-e azokon? Hatszázan adtak pozitív választ. Azt hiszem, az országban működő, körülbelül hétszáz díszítőművészeti kör is bizonyítja, hogy nyugodt szívvel beszélhetünk él"> n 'omű- vészetrőL — ön tehát a tiszta népművészet fennmaradását az amatőr, kis csoportok működésében látja? — Feltétlenül. Ezek a körök saját használatra, vagy szű- kebb hozzátartozóik részére dolgoznak, számukra ez a munka nem kenyérkereset. Vannak falvak, ahol nehéz körülmények között működnek a körök. és mégis igényük ezeket a foglalkozásokat. Putnokon például havi húsz forint tagdíjat fizetnek az asszonyok, és maguk viszik a tüzelőt. — Milyen segítséget kapnak a díszítőművészeti körök? — A Népművelési Intézet évente négy-öt kiadványt készít számukra, mintákkal, technikai eljárások ismertetésével. A kiváló szakembereknek minden nyáron tizenkét napos tanfolyamot tartunk. Az összejövetelek lehetőségeit, a helyiséget, világítást minden megyében a helyi tanácsok, illetve nőtanácsok biztosítják. — A népművészet gazdagsága abból is adódott, hogy tájegységenként változott. Vannak ma is hasonló törekvések, helyi sajátosságok továbbfejlesztésére? — Igen. A legjobb példa erre Baranya megyében látható, ahol évente kiállítást rendeznek a megye népművészeti anyagából. — Ortutay Gyula „az emberi szellem nagyságának” nevezte a népművészetet. Ez a szellem a reménytelen nyomorúságban is szépségre törekedett, és meg is tudta teremteni azt. Ma a formázó, szövő, faragó emberek már nem a szegénységet díszítik. A megváltozott társadalmi rendszer, a növekvő jólét hogyan tükröződik az új népművészeti alkotásokban? — A változást legérzékletesebben a fafaragók munkáin lehet lemérni. Egyre többen készítenek kisebb-nagyobb méretű szobrokat, munkájuknak tehát már nem a hasznosság a célja, hanem az esztétikum. Ez örvendetes dolog, de egyben figyelmeztetés is, hogy tisztázzák, elsősorban maguk a népművészek, és az őket irányító szakemberek, hogy mi legyen az elsődleges cél. — ön hogyan fogalmazná meg ezt a célt? — Csak olyan tárgyakat készítsenek, amelyet maguk is szívesen használnának. — Miben nem változott a népművészet? — Változatlanul közösséget jelent. Elkötelezettséget azok számára, akik művelik, a vásárlók számára pedig egy olyan életformával való közösséget, amely — ha nem is fogalmazzák meg ilyen tudatosan, de mégiscsak — a hazát jelenti. LÁSZLÓ ILONA
