Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-25 / 47. szám

Ha már egyszer oktatóbo t a 25-ös, elkelne egy kis tanterem. Lúp.uiiiin Öllé Lajosné vállalati szakoktató (ilyen is ritkaság más vállalatoknál) a számlakészítést tanítja az emelt szintű másodéves osztály egy csoportjának. — Tessék parancsolni — mondja bájos mosollyal a kis­lány a szekszárdi 25-ös ABC- áruházban, s a vevőnek egy­szeriben jó érzése támad. Ha reggel van, talán az egész nap. ja jobb lesz attól a kát szótól, attól a mosolytól. Ha bosszú­ság érte még előbb, most el­törli a kedvesség. Mert mennyi minden más lehetne. A példák panaszköny­vekből, újságoldalakról, gya­korlatból ismertek. Hiszen nincs olyan ember, aki vá­sárló, „kedves vevő” ne lenne egyúttal. A kereskedő egyszersmind embertárs, pszichológus is. Szakemberré nem tanítanak senkit. Kereskedővé a boltban válik az ember. De csak ak­kor, ha érzéke van hozzá. S akkor is több év gyakorlata, tapasztalata után. © A kereskedelmi tanulókép­zés fellegvára Tolna megyé­ben a szekszárdi 25-ös ABC- áruház. Hatvanhét első és másodéves tanuló dolgozik és tanul ott. Tovább is mehet­nénk: a kereskedelmi tanuló- képzés fellegvára a megyében a Népbolt Vállalat. Ebben az évben száznyolcvan kereske­delmi tanuló képzéséről gon­doskodik. (Három éve még 108 volt). A számok önmagukban nem mondanak sokat. Elegen­dő, vagy kevés a szakképzett bolti eladó? A korábbi évek panaszai majdnem mind elolvadtak. De még tavaly is egészen más volt a helyzet. Az ÁFÉSZ megnyíló boltjaiba sok fiatal Lányok a pult mögött ment át. Ha csak a Bartina ABC-re és a 160 lakásos alat­ti csemegeüzletre gondolunk, érthető a Népbolt panasza. Más vállalatok évekig elh nyagolták a tanulóképzést. V bolt nyitásakor onnan szerez tek eladót és olyan módsze rekkel, ahonnan és ahof csak lehetett. Végül is a bol­tok megnyitása lakossági ér­deket szolgált, és ez volt a egyetlen lehetőség. Ma má nincs így. A nemrégiben !r zajlott iskolai versenyen k' ÁFÉSZ-es tanuló is "vij-. " • indul a szakma kiváló tanuló ja országos döntőjén. A korábbi elszívó hatás jó részt megszűnt. A Népboltn ’’ ha a mostani évfolyamod szakmunkás-bizonyítványt sze­reznek, már nemho-rv h>*- ról, de némi tartalékról is be­szélhetnek. Ebből azért nem lesz gond: a Népbolt még sokáig, min­den tanulót elhelyez. A vál­lalat eladóinak jelenleg 86 százaléka sza’~'":.izeit. Ki jelentkezhet kereskedel­mi tanulónak? Mindenki, aki­nek a tanulmányi átlaga kö­zepesnél jobb. De a jelentke­zők minden esetben alapos al­kalmassági vizsgán esnek át. A kereskedőszakmák az utób­bi években rohamosan nőie­sednek. „Ludas” ebben az a rendelkezés is, mely megha­tározza az egyes ágazatokba felvehető fiúk-lányok arányát. Az eredmény nem mindig sze­rencsés: bútoráruházba, vas­ipari szakra inkább fiúk ille- nének. Már más téma, de el­képesztő, hogy az általában könnyűnek tartott eladói fog­lalkozással mennyi nehéz fi­zikai munka jár együtt. Kezd­ve az élelmiszerboltban a nagy kiszerelésű ömlesztett áruk zsákjaitól, a bútorokat bemutató eladó feladatáig. Az a törekvés, hogy az árumoz­gatást segédmunkások végez­zék, gyakorlatilag kivitelezhe­tetlen. © Mi következik ebből. Első­sorban az ágazatok népszerű­ségének hullámzása. Mert ke­reskedelmi tanulónak jelent­kezni divat is, nem is. Ruházati szakmára tavaly tízszeres túljelentkezés volt. Élelmiszeresnek viszont oly kevés, hogy csak üggyel-baj- jal, átcsoportosítással, szemé­lyes elbeszélgetések sorozatá­val sikerült a tervezett létszá­mot elindítani. Olykor engedmények is elő­fordulnak. Szükségszerű: ha kevés a jelentkező, a gyengébb képességűek is bejutnak. Ezért a közepes átlag. Nem minde­nütt jellemző: a paksi cso­port például 3,7 átlagot ho­zott az általános iskolából. Néhol azonban az általános is­kolák irányítása, szemlélete körül sincs minden rendben. Példák tömegeit sorolhatnánk, hogy a négyes átlagú tudása mennyivel alatta maradt egy más iskolából érkező 5—6 ti­zeddel gyengébb eredményű tanulóénak. „Kereskedőnek adlak” mondja fenyegetően a papa, ha csemetéje nem tanul rendesen „Segédnek jó leszel!” Volt rá eset. hogy iskolából húsbolti eladónak javasoltak olyan fiút, aki rossz látása miatt éppen erre a szakágra volt a legkevésbé alkalmas. o Kereskedővé válik az em­ber — mondtuk. De ez is csak akkor igaz, ha a képzés ala­pos, magas színvonalú. A jó eladói morál mellett a bolti szakmunkásnak jó emberisme­rőnek kell lenni, kitűnő em­lékezőtehetséggel, alkalmazko­dóképességgel kell rendelkez­ni. Ma már van olyan terület, ahol nem elegendő az általá­nos iskolai alap. A villamos- sági eladók tankönyveivel a tizennégy évesek egyszerűen képtelenek lennének megbir­kózni. Élelmiszerszakon tavaly végzett az első emelt szintű bolti eladó osztály. Emelt szint mindenütt van, ahol párhuza­mosan hagyományos képzésű osztályok is. Ha nem bírja a tanuló az emelt szintet... Most legyünk nagyon nyíl­tak. Úgy tűnik, nem elég emelt az emelt szint. A ta­valy végzett osztály tagjai szinte kivétel nélkül jelent­keztek a kereskedelmi szakkö­zépiskolába, ahol harmadik osztályban kezdhettek szak­munkás-bizonyítványukkal. Külön tantervet készítettek számukra — az eredmény mégis messze elmarad a várt­tól. Nem a lányok hibája. Nincs meg a kellő alap. o Mit keres egy bolti eladó? Érdemes-e kereskedelmi tanu­lónak jelentkezni? Először is: hetven fillérért mind a száz- nyolcvan diák ebédet kap. Nem egy forintért, ahogy azt a szakmunkástörvény előírja, és azokra a napokra is, ami­kor elméleti oktatás van. Az iskolában most van a félév. A legjobb harmadéves tanulók márciustól szakmunkás-beso­rolást kapnak. Két népbol­tos kislány egy élelmiszer és egy kozmetikavegyi eladó szinten indulhat a közeljövő országos szakmai versenyén. Ha helyezést érnek el, soron kívül szakmunkás-bizonyít­ványt kapnak. S mit keres egy bolti eladó? A kérdés megválaszolása ne­hezebb, mint először látszik: 1500—2000—2500 forintot. Nagy a szóródás. A bolt forgalmá­tól, a jutaléktól is függ. Ami nincs a borítékban 1973-ban az egy főre jutó reáljövedelem 4,5—5 százalék­kal növekszik, ugyanakkor egyre nagyobb jelentőségű az is, ami nincs a borítékban, vagyis amit államunk — a bérből és fizetésből élő — minden egyes dolgozóra költ. 1972-ben a költségvetés 25 milliárd forintot fordított kulturális és egészségügyi célokra. Ez több mint 4 milliárd forinttal ha­ladja meg a harmadik ötéves terv utolsó évében e célra felhasznált összeget A családok az állami költségvetésből — a pénzbeni juttatásokon felül — átlagosan és évente 7500 forint értékű társadalmi szolgáltatást kapnak. Az egy lakosra jutó kulturális szolgáltatás eléri a másfél ezer forintot Lássunk egy példát: az 1971—72-és tanévben egy általános iskolai tanuló oktatására a költségvetés 3500 forintot, egy középiskolás diákéra 7800 forintot fordított. A felsőoktatás nappali tagozatán tanulók képzése fejenként évente 34 900 forintba kerül az államnak. Szociálpolitikánk egyik legfontosabb intézkedése mégis a többgyermekes családok helyzetének könnyítésére tö: rekszik. Egy évvel ezelőtt valósult meg a családi pótlék újabb emelése: 1972. január 1-től államunk emelte a három- és többgyermekes családok gyermekenkénti csa­ládi pótlékát, s az egyedülálló egy- és kétgyermekes szü­lőkét is. Jelenleg 640 ezer ember kap családi pótlékot, s ennek kiterjesztése az ipari tanulókra különösen nagy se­gítség a munkáscsaládok számára. A gyermekruházati cikkek dotálására államunk éven­te 360—380 milliót fordít, s ezen belül csupán a gyermek­cipők órához 200 millióval járul hozzá. A fentiekből kitűnik, hogy a társadalmi, szociálpolitikai juttatások lépést tartanak a lakosság folyamatosan növek­vő, munkából származó jövedelmével. A pénzbeni és ter­mészetbeni társadalmi juttatások közül elegendő meg­említeni az üzemi étkezést, a kedvezményes üdülést, ame­lyekhez az állam hozzájárulása az elmúlt tíz esztendő alatt 18,4 százalékról 22,8 százalékra emelkedett. Az egész­ségügyi ellátásra, ezen belül gyógyszerekre 1960-ban min­den lakosra 661 forint jutott, ma pedig az állami költség- vetés 972 forintot fordít ilyen célra. Az egyes dolgozó ré­tegek az alábbiak szerint részesülnek a szociális-kulturális pénzügyi kiadásokból: a munkásokra fejenként 912, a szel­lemi dolgozókra 1012, a parasztságra pedig 750 forint jut. A szociális ellátás színvonala szerint hazánk a világ- ranglista első harmadában helyezkedik el, holott a nem­zeti jövedelem szempontjából a középső harmadban fog­lalunk helyet. Hogy mégis felvesszük a versenyt a nálunk gazdagabb országok hasonló intézményeivel, annak oka szociális intézményrendszerünk fejlettsége és következetes továbbfejlesztése. A társadalombiztosítást ma hazánkban a lakosság 90 százaléka élvezi, s az állami ráfordítás emel­kedő forintjain felül a vállalatok és szövetkezetek szociális kiadásai is egyre nőnek, 1972-ben elérték o négymilliórd forintot. Divatos dolog manapság az életszínvonalról beszélni, azonban nagyon sokan akadnak — még a közgazdasági képzettségűek között is, — akik hajlamosak csak a borí­tékban szereplő végösszegben gondolkodni. Ez a fizetés­centrikus szemlélet tulajdonképpen természetesnek tartja mindazt a juttatást, amit szocialista társadalmunk a béren felül biztosít. A legtöbben magától értetődőnek vesszük, hogy az üzemi étkezőben kedvezményesen kapjuk a kosz- tot, az orvosi rendelőben ingyen kezelésben részesülünk, átvesszük a munkaruhákat, elfogyasztjuk a védóételeket, naponta átlag 206 ezren tartózkodunk otthon táppénzes betegállományban, s közben a gyermekünk óvodába jár és az évi üdülő-beutalónkat is megkapjuk. Ugyancsak ter­mészetesnek tartjuk, hogy másfél millió nyugdíjasunkhoz csönget havonta a postás, hogy az óvodai hozzájárulá­sunk csak töredéke annak, amibe gyermekünk ellátása ke­rül. Életszínvonal-politikánk a fizetésen kívül is folyamato­san és jelentősen kiegészíti a családi költségvetést. „A gyár nem szociális intézmény" — mondták régen, ho va­laki segítségre szorult, szüksége volt valamire. Ma intéz­ményesen gondoskodnak az egyes emberről a munka­helyén, s kormányszintű, társadalmi méretű a törődés élet- színvonalunk szakadatlan emelésével. Ami nincs a borítékban, nem szerepel a fizetési sza­lagon és mégis rendre kézhez kapjuk, azt közgazdászaink manapság így határozzák meg: hazánkban egyre nőnek a társadalmi szolgáltatások. A polcokon mindig rend legyen! Palkó Mária és Kasler Rozália első évesek a konzerv részlegnél. Fotó: Gottvald, K, P. ,

Next

/
Thumbnails
Contents