Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

URR IDA: A KABÁT Függ A HOLDFÉNYBEN A kabát függ a holdfényben csak a szlvtájat éri fény, a nyak s derék sötétbe lóg, mint pók hajszálnyi kötelén, A fényháló a szív helyét öleli át, majd megpihen s mint sárga színű vonalzó fekszik a fal redőiben. Ki van gombolva a kabát bélése fénylik mint a hal a hold vizébe emeli aztán feljebb lép csakhamar, a zsebre süt, az akasztót is eléri hajnalfele, árnyéka nincs. Felémmered a fák ötujjú levele. r i,Möllere nevelése olyan, mini egy távolba néző komikus grimasz, de fájdalmas annak, aki azon keresztül akar behatolni a mélységes titokba". (Alfred de Messet) 1673 február 17-én havas eső hullt Párizsra. Egy éve halt meg Madeleine, az egykori kedves, a kitartó társ, Moli- ere-t láz gyötörte, a hideg rázta. Szobájában, írópultja előtt ült, komor gondolatoktól gyötörten emlékei közt kuta­tott IFJÚKORI HATÁSOK Poquelin királyi kárpitos módos házában két könyv Volt: a Biblia és egy Plutar- chos-kötet francia fordításban. Ez utóbbit csak a kis Jean- Baptiste olvasta. Különösen a „moraliák” rész érdekelte, ahol a görög író a kapzsiság- róil. a hízelgésről, a hiú fe­csegésről írt Ezekből pedig azt vonta le a fiú, hogy az emberek tulajdonságai milyen kevéssé változnak a földön. Gyakran elkalandozott a nagyapjával a vásárcsarnokba, ahol a komédiások hányták a bukfencet a deszkákon. Mennyire megmaradt benne a liszttel fehér-aszalttá torzított arc, a Bohóc. Scaramouche. a boszorkányos komédiás való­sággal elbűvölte a gyermeket Milyen is volt ez a varázslat, mely úgy lenyűgözte a néző­ket? A színészlélek felszaba­dult szárnyaló rögtönzései egv kezdetleges színpadi me­sére. Szabad, valódi játék ez, commedia dell’arte, ahol a komédiás képzelete szerint örült. sírt. szenvedett. . tréfált, ahol az ősszínész kedvére do­bálta a játékba feledkezett nézőt Jean-Baptlste rendszeres lá­togatója a Hotel de Bourgog- ne és a Marais társulatoknak. Vágyódott a szépségre, az emelkedettségre, s kielégülést a színházban keresett. És va­jon talált-e? Vajmi kevéssé. A színészi játék .nem tudta megfogni a fiú szívét A szí­nészek lélektelenül. értelem nélkül. harsogón énekelve deklamálták Corneille vagy Sophokles dalait Mesterkél­ten, természetellenesen cso­szogtak és levegő után kap­kodtak. Arról szó sem volt, hogy a színész szenvedélyt, lelkiállapotot, emberi érzelmet fejezzen ki. hogv a színpadon űgv öltözködjenek, mozogja­nak. beszéljenek, mint azt ál­talában az emberek között szokás. AZ ÄLOMVILÄG A komédiáséletet sóvárgó fiú szíve nagyot dobban, ami­kor Madeleine Béjart-ral megismerkedik. Szerelmeséhez költözik, aki nála négy évvel idősebb, s egy Dicinv leány- gyermekről gondoskodik... De m:t bánja Jean-Bantiste...! Hiába harcol az öreg Poque­lin fia „szégventeljes” haila- maí ellen, hiába akarja tisz­tes pályára terelni. A fiú ugvan leteszi az ügyvédi vizsvát. de máris a vándor­komédiás Béiart családdal tart. A bánatban hirtelen megőszült Poquelin mester kifizette fiának a 300 livre anyai örökséget, amiből az­tán Jean-Baptiste a maga és Béiart-éle színházli vállalko­zását finanszírozza. 1614 ja­nuárjában — mikor megnyí­lik közös mnintézetük, az Xllustre Theatre — az ifjú Poquelin már a Moliere mű­vésznév viselője. Az örökség azonban ijesztő gyorsasággal fogyott Vesze­kedések. civódások a csa'ádon belül. Moliere színészi képes­ségei sem voltak a legragvo- góbbak. Ha tragédiában ját­szott, a közönség vadul mu­latott csetlő-botló figuráján. Meg aztán elmúltak az első szerelmi mámor napjai. Egyre hűvösebben bíráló pillantá­sokkal méregeti Madeleine-t. Az álomvilág lassan szétfosz- lik_ MÉRGEZŐ SZERELEM Moliere fantáziadús szerző, bolondos bohóc, csípős nyel­vű mulattató.' Szenvedélyes lelkületű ember. Oda van láncolva egy öregedő, herva­dó nőhöz, és lángolón szeret egy tizenhét esztendős gyö­nyörűséget — nevelt leányát. Még Madeleine-t öleli, de Ar­mande hódító testét, szeszé­lyes szemét látja. 1662 február 20-áit La Grange, a társulat egyik tag­jának feljegyzése szerint: „Előadás után Moliere úr es­küvője.” Mennyi gyötrelem elindítója ez a nász... Az el­lenfelek rosszindulatú rága­lomhad járatot indítanak Mo­liere ellen, miszerint Arman­de a saját leánya... Mások mondják ki, ami Moliere-ben is (egyre jobban elmélyülő) gyötrő töprengés: a házasság­ban kikerüli-e a férjek vég­zete. a fölszarvazás? Moliere befogta a fülét. Nem akarta meghallani a pajzán gúnyda­lokat. sem a józan baráti ér­veket Leigázó, bénító szere­lem rabja volt > AZ ELSŐ KÜZDELMEK És a vádhullám tovább gyűrűzik— Szaglászó kritiku­sai belevetették magukat két ezredév drámairodalmába. El­olvastak mindent Platótól kezdve egészen a legszeré- nvebb szerzőig csak azért, hogv rásüssék: Moliere tolvaj! Igaz. a moliere-í darabokon érezhető a soanvol dráma­írók hatása éppúgy, mint a latin, az olasz vígjáték! ha- gvorpányoké. Fov-egv ötletet átvett barátiétól. Cvranótól is. De mindez semmit sem von le az ő nagyságából. Tol­la alatt kiragvom-ak a konott témák, és halhatatlanságot kanták a felejtésre ítélt me­sék. » n Á király évi 1000 Tivre kegvdk'ban részesítette a „ki­tűnő vim'átékfrót*. és kegyes­kedett Moliere gyermekének keresztapja lenni. Mindazok pedig, akiket valaha kicsúfolt, akiknek érzékeny oldalát meg­piszkálta. összefogtak ellene, ziToiiisátf-ók. öblös torkú „fel- hábqrodók” hazaánűónak ti­tulálták. „Rossz hírbe hozza Franciaországot” — süvölröt- ték a feifuvsikodottak. akik nem is képzelték, hogy Fran­ciaország és a francia nép rajtuk kívül is létezik. Mo­liere a maga területén, a színnednn védekezik: „Osto­bák? Én Franciaorsréarrt nem csúfolom. csak titeket. Az Ttdvnrt én a finom ízlés is- koláfánnk tartom, és nem té­vesztem. össze gr-oj a néhány tucat üres pfnerkőcoe? akiket a színpadon kicsúfolok." Minden hiába. A szalonok zsongtak, a felbérelt tollak elkénesz+ő szaoorasággal ser- cegtek. Rönködtek a gúnvda- lok. Moliere — hiába volt a királv nyilvános kegye — joggal érezte magát úgy, mint a meghajszolt vad. Á NAGY CSATÁ A „TSrb’ffe-hare" öt évet vert el Moliere aműgv is szűkre szabott földi életéből. A Tarfiffe kíméletlen szatí­ra. mellvel a szerző végigsu- hint szellemének szöges os­torával a képmutatók, álszen­tek, gonoszkodó szemforga­tók hadán. A k>rály tetszését ugyan megnyerte a neki be­mutatott első három felvo­nás, de a nyilvános bemuta­tóval még várni kell. A Tartuffe korántsem arat egyértelmű tetszést. Íme mon- seigneur Péréfixe, Párizs ér­sekének véleménye: Istenká­romlás ez! Moliere maga a földön járó ördög. Gúnyolja Istent, az eget, az egyházat, a papi rendet.” A művelt szellemű jezsuiták felismerték Moliere nagy küldetését Áz „érzékeny felsőbb kör" azon­ban máglyát követelt a költő számára. EJ akarták némi tani örökre, meg akartak szaba­dulni tollától, éber ésszerűsé­gétől. Moliere idegei eléggé meg- romlanak. Armande mással kacérkodásai, kisfia halála és a „Tartuffe-hajsza” annyira ingerlékennyé teszik, hogy azt még színészei is megszenved­ték. Pedig ők nagyon szeret­ték Moliere-t, a megértő, bölcs igazgatót aki — ha kellett — mindig megnyitotta erszényét színészei javára. A Don Juan előadása után újból felhangzott az ellenzéki vijjogás. De Moliere már nem­igen figyelt oda. Visszahúzó­dott az auteuili kis házba. Magányban élt Szárazon zör- gött a tüdeje, gyakran érzett szúrást a mellében. Mindez arra figyelmeztette, hogy már negyvennégy éves, s koránt­sem egészséges. Barátai — mert ilyenek is voltak — gyakran meglátogatták. Ilyen­kor Moliere a Mizanthrop (Embergyűlölő) születő sorai­ból olvasgatott nekik. Á feleségét is csak a szín­házban látta, ha néhanapján bekocsizott Párizsba... Később, Armande betegsége egymás karjába sodorja a házaspárt A kései nász virága a kis Jean-Baptiste Armand, aki mindössze egy hónapig élt ő ▼olt a harmadik gyermek, aki elment Mintha ez is jelké­pezné azt hogy szüleinek utolsó szerelmi idillje sem tartott sokáig. MOLIERE FELFOGÁSA X SZÍNHÁZ SZEREPÉRŐL Amikor még Javában dúlt a harc, a vérig sértett ké- nyeskedők. a tekintélyükben megtépázott kontár orvosok, a kicsúfolt udvaroncok, a nevet­ségessé tett nyárspolgárok, a ÉRDI JUDIT rajza gőgjükben megbántott főurak, a rossz színészek és a tehet­ségtelen írók királyt gyalázó röpiratot szerkesztenek' — Moliere nevében. Moliere, kétségbeesésében, levélben fordul a királyhoz: „SireI A színmű feladata, hogy mulattatva javítsa az embe­reket. Azt hittem, Felség, hogy job­bat nem tehetek, mint azt, hogy századom bűneit gúnnyal ostorozom. És századunk bű­nei közül a képmutatás a leg­általánosabb és a leginkább veszedelmes; azt hittem, Fel­ség. nem kis szolgálatot te­szek Felséged birodalma min­den becsületes emberének, ha olyan színművet Írok, amely ostorozza a képmutatást, a túl­buzgókat és betanult fintorai­kat, a vallásos csalókat. akik az embereket színlelt áhítattal és szofista felebaráti szeretet­tel akarják jégre vinni". íme egy másik megnyilatko­zás: „A komoly morál leg­szebb szavainak nincsen olyan hatása, mint a szatírának. A bűnöket úgy irthatjuk legjob­ban, ha nevetségessé tesszük őket. A korholást könnyű el­bírni. de a gúnyt nehéz. Szí­vesebben vagyunk gonoszak, mint nevetségesek." A NAGY SZÁZAD XIV. Lajos kedvelte Mo­liere-t, s pártfogása alatt vi­rult ki a francia szellem egyik legfényesebb korszaka. Ellent­mondást nem tűrő autokrata volt a király. De csak a zsar­noki udvar lehetett az egye­düli védelmezője a szellemi szabadságnak a nagyszámú ki­sebb szamok ellen. Felemás a XVII. századi kép: egyrészt, XIV. Lajos féktelen szeretke­zései, pogány bacchanáliái, másrészt, a tudományok, az irodalom, a művészetek fény­kora. őrült királyi fényűzés, hatalmas adók kivetése, az alattvalók tömegeinek nyomo­ra. A csillogásnak bőven van tehát árnyoldala, melynek ho­mályában ott lappang a fran­cia forradalom előszele. Zűrzavar, káosz veszi körül Moliere-t Az ő élete is, a vi­lág is zavaros. A vallást dog­matikus szalonok alacsonyít- ják le, a papi rendben illato­zó szalon-abbék sikamlós ver­seket suttognak. A XVII. szá­zad csupa ellentmondás: vívó­dás, ragyogás, sötétség, fény és árnyék. Ez így, mind együtt Moliere százada. AZ UTOLSÓ FELVONÁS 1673. február 17-én a Kép­zelt beteget adták. Nem sok­kal az előadás előtt Moliere halálra vált arccal betámoly- gott a színházba — Argant ját­szani. Armande lelkiismeret- furdalástól gyötörve sírt. A színészek gyöngéden lebeszél­ni igyekeztek a direktort. Hiá­ba. Előkelő publikum gyűlt össze, no meg Moliere nem akarta, hogy az előadás el­maradása miatt színészei éli essenek a felléptidíjtól. Az előadás megkezdődött Moliere gyötrelmesen vergő­dött, fuldokolt, arcán a láz rózsáival verejtékezett a szí­nen. A közönség nevetett és tapsolt. „Milyen megtévesztő­en játssza a képzelt beteget...!” Ő pedig szédült, minden for­gott körülötte. Nyöszörögve suttogta a szöveget. A közön­ség el volt ragadtatva. „Ez a nyögés! ... Ez a siránkozó hang! ... Óh! isteni színész ez a Moliere!” Előadás után óvatosan haza­vitték a Komédiást, aki az utolsó pillanatig mulattatott. Az utolsó tisztességre négy napig várt a halott, mert a színészeket az egyház kiközö­sítette — Moliere-t — nem akarták szentelt földbe temet­ni. Boileau-nak és társainak nem kis utánjárásába került, amíg kieszközölték a nagy ke­gyet a királynál. Február 21-én este fáklya­fénynél furcsa halottas menet haladt végig a Richelieu ut­cán, A dermesztő hidegben ritkán bukkant fel egy-egy kései járókelő. Kitartó társak, hű barátok ballagtak a kopor­só után. Kevesen voltak. 300 ÉV UTÁN Moliere egy személyben volt szerző, színész, rendező, igaz­gató. Életében nem lehetett az Akadémia tagja. De szobra ab­ban a teremben áll, ahova őt soha be nem engedték, az aka­démikus urak feje fölött. A későbbi „halhatatlanok” ezt ír­ták a szoborra: „A Te dicső­ségedből nem hiányzik semmi. A miénkből hiányzol Te.” Né­hány évvel halála után el­árvult társulata egyesült a Bourgogne-színházzal. A létre­jött új francia nemzeti szín­ház képezi alapját a mai Co- médie-Francaise-nek, amelyet „Moliere házának” is nevez­nek. Moliere alakjai háromszáz év után is élénken élnek, mert időtlenül érvényes típusokat formált. Gondoljunk csak a képmutatókra, az álszentekre, a fösvényekre, a modorosko- dó sznobokra, a gőgjükben megbántott tehetségtelenekre, a pénzsóvár kontárokra ... Ép­pen ezért Moliere szándéka, tanítása mit sem vesztett ere­jéből. A moliere-i életmű ma is úgy hat, mint a maga ko­rában. Moliere szava figyel­meztető: sohasem a pénztár­ca vastagsága, az autó márká­ja és a „birtok” milyensége szabja meg az egyén értékét Moliere szelleme háromszáz év után is visszajár. TÓTH GYULA M o 1 i é r e (1622—1673)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents