Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-18 / 41. szám
Peter Kumalo dél-afrikai író novellája * Halál a napfényben A történetben nem hallunk sem a négersorsról, sem a dél-cfrikai fasizmusról, sem a rendőrönktnyről. A cenzúra elhárításának is szerepe lehet ebben, bizonyára. De Kumalo olyan író, aki ért a ki nem mondás művészetéhez. Az erőszakos halál borzalmát írja meg és közvetve ugyan, de félreérthetetlenül protestál, lázad a gyilkos diktatúra ellen; s mi vele együtt ítélkezünk. Aznap, amikor két barátommal együtt bejöttem Ca- pe-Townba láttam e merő tragédiát, életnek és hirtelen halálnak drámáját, amelyet a valóság játszott el a hatodik’ kerület, a fokvárosi Csikágó környékén; és ettől az élménytől félni kezdtem, és már meztelennek is érzem magam. Az egyik megálló után a busz lassan közeledett a Ten- nant Street felé, amikor a széles utca sarkán rohanó férfi bukkant föl. Szorosan a nyomában fiatal fiú szaladt, és a vad üldözőt egy galerira Való suhanc követte. Vagy harminc yardot tehettek meg, a bandavezér már majdnem elkapta a menekülőt, amikor az elképesztő fürgeséggel megállt, sarkon fordult, ütött — és mi, a buszon, már csak a tett végeztével láttuk meg a kést a felemel c kézben akkor döbbentünk rá, hogy a kamaszt leszúrták. A másik megfordult újra, és továbbmenekült, — a ledöfött fiú megtorpant, mellére nézett, és mintha túl gyorsan értette volna meg, hogy mi is történt vele — ingén a vörös folt egyre nagyobbodott — láttuk arcán a hitetlen meglepetést, az érteden rémületet, láttuk, hogy élni akar, nem akar meghalni, itt, most, előttünk. „Oh! Istenem segíts!” — kiáltotta, és szaladni kezdett a busz fara felé, míg a vér kicsorgott szívéhez szorított bal kezének ujjai közül — mintha csak meg akarná állítani a vérsugarat. A busz pedig csak ment, nagyon lassan, a motor halkan mormogott, s az utasok a döbbenet pózaiba meredtek, szóra képtelenül. Aztán megpróbáltunk letolakodni a busz emeletéről, le az alsó peronra, de az egyik utas, aki már az előbb lefelé indult, mozdulatlanná dermedt az iszonyattól, és félre kellett löknünk. A haldokló keze nyomán nagy vérfolt maradt a fényes, krómacél kapaszkodón, ott, ahol a fiú rámarkolt, hogy felhúzza magát a peronra Most az ülések közti folyósón feküdt, hátára fordulva, lába térdben becsuklott, karját hátracsapta — mintha egy térdeplőt döftek volna le imádkozás közben. Az inge átázott a vértől, a vér ráfröccsent a nadrágjára, az ülésekre, és a padlóra is. Mellkasa nehezen emelkedett — az ing szorosan ráfeszült bordáira, ahogy lélegzetet vett. Nyitott, senkire sem néző, kifejezéstelen szemében indulat látszott, borzalom, a félelmetes és tébo- lyító tudat, hogy ez az elképzelhetetlen dolog, a halál, már közeledik, és hogy a fiú nagyon egyedül van. Az élet vére pedig egyenletesen ömlött átszúrt szívéből. És mi, mi oly tehetetlenek voltunk, nem menthettük meg ezt a gyönge, fiatal életet. És a halál, amikor jött, gyors volt és hirtelen, mint az aranyló naplemente, amikor háttal állunk a napnak, vagy mint véletlen harang- kondulás a nyári éjszakán. Teste már olyan emberé volt, akiből kitörlődött minden emberi, hulla volt: élettelen, akár valami lottyadt, személytelen bábu, melyből hab és vér folyik; s kárminpiros csíkot hagyott a peron kemény acélszegélyein és a forró aszfalton. Az utasok persze pánikba estek, de azért akadt néhány ember, aki, mikor a busz végre megállt, segítségért sietett, orvosért, a mentőkért, és a rendőrségért. S f máris szájtáti, de hemzsegő tömeg kerekedett a sikátorokból, ahonnan ez a fiú oly gyorsan érkezett, hogy meghaljon. Cifra ruhájú emberek, és munkától törődöttek, meg szennyes ruhájúak is; meg kócos hajú, piszkos kötényű háziasszonyok, részegek, meztelen talpú gyerekek, akiket a halál varázsa elhívott a játéktól. Mind izgatott, mind kíváncsi volt, mind látni akart, és amikor már látott, kényelmetlen némaságba csitult, az ellenséges és kéretlen jelenség láttán. És az egész idő alatt nem szakadt meg a gyors beszéd, az izgatott hangok remegő zümmögése, amely fölé kérdések és bizonytalan magyarázatok emelkedtek. KÉTER ÁRPÁD VERSEI: A KÖVETEL OLDAL Kétrét hajtott papírlap. Szótlan bizonyosság: nézzed! Ami zsúfolt; csak tartozások. Ami üres: majdani én. NE VÁRAKOZZ Csak ne várakozz Elkorhad úgy a szó. Sose jutsz magadig Panaszok létráin át. ALIQHA VIQYÁZ RÁM Aligha vigyáz rám Egyetlen angyal Ha minden gondolatom Fordítás nélkül kimondom. — Jaj, szegény anyja — mondta egy asszony. — Hogy hítták? — Itt a Tennant Streeten lakik... — Jaj, borzasztó. — Vigyázz — csupa vér,.. — mondták mások, és aztán kérdések következtek. — Meghalt? ~ Csak nagyon kevesen merték felelni, hogy igen, meghalt, hiszen még ők is remélték, hogy él — életben kell maradnia. Nemigen válaszol tak tehát, csak hümmög- tek halkan, kényszeredetten. És a száitátó tömeg hullámzása felélénkült, amikor újabb járókelők jöttek, és azok is előrenyomakodtak. Aztán; — Nézd, ez az asszony az anyukája ... Az emberek arca aggodalmas volt. elrémült, szánakozó. Egy síró kisgyerek fúrta át magát a tömegen, és valaki megszólalt: „Istenem, ez a kisöccse.” — s a gyerek felszállt a buszra, halott bátyjához, élve akarta őt látni, és halottnak találta; őrjöngésében egy arra haladó autó kerekei elé vetette magát, de elkapták. Az emberek összeszorultak, utat nyitottak a fiú szüleinek, akik jöttek már zokogva és jajgatva, s amikor meglátták a halottat, hisztériás görcsökben fetreng- tek; az anya haját szaggatta tébolyultként. A szomszédok nyugtatni próbálták őket, elvonszolni — de a szülők nem mentek el. nem mozdultak a holttest mellől. A mentők és a rendőrség egyszerre érkezett meg, szabad útért harsogó szirénázással. Egyenruhás emberek toppantak ide, hangjuk tekintélyt gerjesztő és parancsoló; utaSzép magyar nyelv „Érdemes odafigyelni” Azt mondják, a szem a lélek tükre. A nyelv is. Amikor ezt olvasom az újságban: „Érdemes odafigyelni a munkások javaslataira” — tudom, hogy aki ezt leírta, nem figyel se ide, se oda, csak mond valamit, azért, hogy épp szóljon. Ez az üres nyelvi fordulat egyébként mind jobban elharapózik, úton-útfélen írják, mondják, újságban, felszólalásban, rádió-, tv-riportban bukkan fel, tehát olyan nyelvi jelenség, amelyre valóban „érdemes odafigyelni”. Ennek az újsütetű szólásmondásnak egyszerűen nincs értelme, nem jelent semmit. A figyel ige nem régi keletű, a XIX. század elején bukkan föl, ám jelentése azóta egyértelmű, nem változott. Aki figyel, érdeklődéssel néz valamit, vizsgál, tanulmányoz: figyeli a madarak röptét, figyel a tanár magyarázatára. Figyelj ide, figyelj rám ugyancsak egyértelmű, ám ha azt mondom, ne figyelj oda, akkor az oda valami meghatározott dolgot jelent; a diák nem figyelt a magyarázatra — miért nem figyeltél oda? Tudniillik a magyarázatra, enyhe időbeli jelentéssel, ugyanis akkor nem figyeltél oda. Vagy a jövőre vonatkoztatva: ha a tanár magyaráz, jól figyelj oda, tudniillik a magyarázatra. Mi hát a baj ezzel a hányaveti „odafigyeléssel”? Az, hegy vagy tökéletesen fölösleges, vagy éppen sértő jelentést kap. Vegyük még egyszer kezdő mondatunkat: Érdemes odafigyelni a munkások javaslataira. Az „oda" ebben az esetben céltalan, henyeség. Ám ez a henyeség, ha jobban „odafigyelünk”, valami mást is jelent. Ugyanis, aki komolyan gondolja ezt a mondatot, az nem „oda”-figyelésre szólítja fel embertársait, hanem azt mondja: érdemes felfigyelni a javaslatokra, vagy még határozottabban, egyenesen felszólító módban: figyeljünk a javaslatokra, amiben az is benne foglaltatik, hogy érdemes rájuk figyelni. S nem oda. Mert ez az oda ebben az esetben valami elmosódó határozatlanságot jelent: oda, valahova a távolba, nem is tudom pontosan, hogy hova, oda ... Ahogy a felé is, amit még nem lehetett- kiirtani. Aki valaki felé mond valamit, az teketóriázik, nem mondja meg az illetőnek, amit akar, csak úgy mond valamit, nem neki, hanem felé, * ha az illető nem hallja meg, nem baj, hisz nem is neki mondja, csak felé. Éppúgy, mint a figyelem felkeltésénél. Nem hívja fel a figyelmet semmire. Csak annyit mond, érdemes odafigyelni. Nincs kötelező érvénye, nem kell, nem szükséges, csak éppen „érdemes”, nem i'alcimire, vagy valamit figyelni, csak úgy mellékesen oda, ami valahol a meghatározhatatlan messzeségben van, talán sehol. CSANYI LÁSZLÓ sításokat osztanak, elküldik az ácsorgókat, kérdéseket adnak fel. Aztán felemelik a hullát és elviszik. A .rendőrök sietnek, hogy utolérjék a gyilkosvadászatra indult tömeget — de a gyilkos már messze jár, rég eltűnt az egyik mellékutcában a piactér mellett, s amikor a hatóság elvonul és vele együtt a csődület oka is, szétoszlik a tömeg; lassanként és kelletlenül, még kérdezősködnek. Az újonnan jöttek szomjasan hallgatják a többiek bizonytalan magyarázgatásait. Sütött a nap, ez a délutáni égről lobogó óriás, izzó labda, vad nyári erejével, és szétíerjesz- tette meleg, ragyogó fényét, mint valami aranyköpenyt — de három ember feje fölött egy nagy, fekete felhő támadt, és ők ott maradja::, sírtak a határtalan sötétben. (Fordította: RAÁB GYÖRGY) A dohányzás abbahagyásával az- a baj, hogy az ember soha- sincs éppen a kellő pillanatban... Egyszer Chicagóban voltam és barátommal, Chuck Grant-tel készültünk hazarepülni Washingtonba. Chuck útban a repülőtérre kijelentette nekem, hogy nagy hatást tett rá a dohányzást tárgyaló kormányjelentés és elhatározta, hogy még aznap felhagy a ciga- rettázással. — Miért nem hagytad abba tegnap? —- kérdeztem. — Hát tudod, olyan súlyos most a helyzet Panamában, hogy valahogy úgy éreztem, nem lenne helyes elkezdeni vasárnap. De ma már igen! Amikor megérkeztünk a chicagói repülőtérre a légitársaság közölte velünk, hogy a washingtoni járat indítását el kellett halasztani, mert a főváros repülőterét lezárták a nagy hóvihar miatt. Lehet, hogy egy másik járatot indítanak dél felé, ha oz időjárás megengedi. Beültünk a presszóba, hogy elüssük a várakozás három óráját. Chuck nagyon ideges volt, és miután lehajÁrt Buchwald : Abbahagyta a dohányzást tott három csésze kávét, egyik kockacukrot a másik után ette. — Miért nem gyújtasz rá? — érdeklődtem. — Nahát... talán egyet elszívok — mondta Chuck. — Igazán nem számíthattam erre a várakozásra. Három órával és tizenkét cigarettával később a légitársaság hangosbeszélőn közölte, hogy a gép elindul és mi beszálltunk. — És e pillanattól kezdve — hirdette ki Chuck — egyetlen cigarettát sem szívok. Két órával később a pilóta a repülőgép utasainak tudomására hozta, hogy elértük a Dallas légikikötőt és noha az időjárási viszonyok kielégítőek, a leszállóhelyet nem tisztították meg kellőképpen a hótól és körülbelül egy óráig körözni kell a repülőtér felett. Chuck elkezdte rágni a biztonsági övét. —* Mond, Chuck, nem lenne jobb^ ha Inkább egy cigarettát rágcsálnál? — Na, csak egyetlenegy cigarettát, amíg nem leszünk szilárd talajon. Újabb félóra elteltével a pilóta kihirdette, hogy a leszállás még mindig akadályokba ütközik és lehet, hogy csak Cleveland- ban, vagy Richmond- ban érhetünk majd földet Vagy tizenhét gép keringett alattunk és fölöttünk. Chuck úgy füstölt, mint egy mozdony. Újabb fél óra múlva a pilóta közölte, hogy mégis csak a repülőtér felett körözünk, üzemanyag-problémánk miatt és harminc percen belül el kell dönteni, hogy elmegyünk-e egy másik repülőtérre. Chucknak már ekkor elfogyott minden cigarettája és csikkekre vadászott a hamutálcákból. Végre a jelzőtoronyból engedélyt adtak a leszállásra. Rágurult a hófödte repülőtérre. Mesteri leszállás volt és az utasok önkéntelenül is tapsban törtek ki. — No most mór, hogy lenn vagyunk — nyugodott meg Chuck, — nincs számomra többé cigaretta. Az ötven kilométernyi gt Daliástól Washingtonig csúszós volt a jégpáncéltól és a buszsofőr alig látott, mert a szél felkavarta a havat. Chuck egy újságot szaggatott apró fecnikre. — Megkínálhatlak egy cigarettával, Chuck? — Csak egyetlen eggyel, míg nem érünk be a városba. A buszút kerek óráig tartott és Chuck végig- tarhálta az összes utast.' Végre beugrottunk egy taxiba, és én hazavittem őt. Másnap reggel felhívtam és megkérdeztem, hogy áll a dohányzással. —. összevesztem a feleségemmel még tegnap este, reggel a kocsi nem indult be, a gyerek kiöntötte az egész sókészletet a garázsban, és táviratot kaptam, hogy nem újították meg a szerződésemet. De holnap, holnap már biztos abbahagyom. . .. ....
