Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-11 / 8. szám
Ut a városiasodás felé TULAJDONKÉPPEN már a nagyobb arányú urbanizáló- dás megindulásának idején felmerült a kérdés: vajon helyes-e, hogy a községek és a városok között, bármilyen fejlettségi fokon legyenek is, nincs semmiféle fokozat az előrelépés útján? Az elvi válasz is kialakult már régóta, hogy mindenképpen szükség lenne egy közbülső „állomásra” az általános értelemben vett községek és a városok között, ami a városiasodás végső kialakulásához — sőt előbb-utóbb a városi rang elnyeréséhez — az utolsó „neki- rugaszkodási” lehetőséget jelentené mind szervezeti, hatásköri, mind gazdasági, fejlesztési, mind pszichológiai téren. (Az utóbbi a lakosság tudatának alakulására értendő.) A TERÜLETSZERVEZÉS IRÁNYELVEIRŐL szóló kormányhatározat aztán 1963-ban utat nyitott, hogy a még nem város, de már az átlagközségnél nagyobb települések sajátos helyzetüknek megfelelő államigazgatási, nagyközségi státust kaphassanak. Mód nyílt rá, hogy a nagyközséggé nyilvánítások túlnyomó többsébe megtörténjék — 1969-től 1970. április 25-ig 270 nagyközség alakult az országban, azóta pedig mindössze még 10. A nagyközségek szervezése, illetve a nagyközségi tanács- szervek kialakítása egyébként már a kezdet kezdetén a későbbi tanácstörvényben és végrehajtási rendeletében megfogalmazott elvek szerint történt. Ennek megfelelően azt a községet — vagy indokolt esetben közös tanácsú községet — lehet nagyközséggé nyilvánítani, amelynek területén legalább 5 ezer, vagy ennél több lakos él. De a lakosság számától függetlenül is nagyközséggé nyilvánítható az a község, amely vagy járási székhely; vagy a lakosság társadalmi összetételét, meglevő üzemeit, közintézményeit, továbbá belterületét tekintve kimondottan városiasodó jellegű; vagy országos jelentőségű gyógy, és üdülőhely. Az első ütemben — tehát 1970. január 1-ig — megalakult 103 nagyközségi tanács a megfelelő népességszám alapján nyerte el az új, magasabb státust, a többi átszervezés az említett egyéb indokok szerint zajlott le. A város és a község között elhelyezkedő új kategória jelentős állomás a tanácsszervezet fejlődésében, a hatáskörök még nagvobb arányú decentralizálásában, általában a városi színvonal megközelítésében. Ez elsősorban a tanácsi testületek — a tanácsok, végrehajtó bizottságok — le- mérhetően fejlődő munkájára áll. Ezekben a községekben az elmúlt évek során pezsgőbbé vált a közélet, a tanácstayok a korábbinál hatékonyabban próbálták érvényesíteni működésük népképviseleti jellegét. mindezek következtében pedig nagymértékben erősödött a nagyközségi tanácsok lakossági kaocsolata, s ezzel együtt a helvi szellemi és anyagi erők felhasználása. Természetesen eközben a nagyközségi tanácsok apparátusának, hivatali szervezetiek munkái a is megélénkült, illetve megjavult, ami több okra is visszavezethető. Először is jelentős változások következtek be a hatósági jogkörök, a hatáskörök terén. Maga az új tanácstörvény is határozottan különbséget tesz a helyi tanácsok körén belül az „egyszerű” községi, a nagyközségi, a városi és a mérvéi városi feladatok és hatáskörök között, s több vonatkozásban azokat a nagyközségi tanácsok számára a városokéval azonosan állapítja meg. Ez. «novit jelent, hogv az e kategóriába tartozó tanácsok igazgatási hatásköre, hatósági jogköre ma már teljesnek mondható és ígv a lakosság újabb 38 százalékának biztosíthattuk, hogv ügyeit helyben, s a korábbinál gyorsabban intézzék. Ami a nagyközségek fejlődési. illetve fejlesztését illeti, e téren már nem lehet egyértelmű eredményességről beszélni. s ez egyrészt bizonvos objektív nehézségekkel, másrészt szemléletbeli problémákkal magyarázható. A NAGYKÖZSÉGEK fejlesztése szempontjából az a meghatározó, hogy azokat a középfokú vagy az alsófokú központok rendszerébe osztották-e be. A középfokú központok körét a kormány, a másik csoportba tartozókét pe. dig a megyei tanácsok állapították meg. Az alsófokú központok 20 százalékát fejlesztik középfokú központtá. Ez azonban nem jelenti a nagyközségek fejlesztésének elhanyagolását. Amit különben is mindenféle számtalan eredmény bizonyít. Csongrád megyében például a községi fejlesztési előirányzatokon belül a nagyközségi arány meghaladja az 50 százalékot —, ami jóval több is lehetne, ha minden ilyen tanács számolna a reális lehetőségekkel és sokkal nagyobb gondot fordítana a lakosság megnyerésére, s a más szervekkel való jobb együttműködésre. Ám, ha a kialakult szervezetben és működési formák között még nem is megy minden a „legolajozottabban”, az mégis nyilvánvaló, hogy a nagyközségek biztos léptekkel haladnak előre a városiasodás, sőt a városi rang elérése útján. Mindannyiunk kéziszótára Könyvet mindig örömmel vesz kézbe a betűszerető, s némi kíváncsisággal az, aki még csak kóstolgatja a nyomtatott szó világának ízét. Lexikont, szótárt viszont akkor forgatunk, ha szükségünk van valamire, ha meg akarjuk tudni egy-egy szó, kifejezés értelmét, jelentését. Van, aki szinte soha nem üti fel szótár fedelét, s akad, aki naponta megteszi ezt. Most azonban egy olyan szótárról lehetséges néhány röpke gondolatot elsorolnunk, amilyet mindenki kezébe szívesen adnánk; megjelent a Magyar Értelmező Kéziszótár. Anyanyelvűnk: kincsünk, legsajátabb tulajdonunk. Talán azért, mert legtermészetesebb eszközünk, gyakran komiszul bánunk vele. Erőszakot teszünk a mondatszerkezeteken, összekuszáljuk a szavak finom fonalát, elhanyagoljuk a kifejezések ízességét, változatosságát, s mi több, már föl sem tűnik, ha imitációt ejtünk ki, írunk le utánzás, kontrollt ellenőrzés, presztízst tekintély, erkölcsi súly helyett. Igaz, aligha követelhető meg, hogy mindenki, mindenkor a legszaba- tosabban beszéljen, de nyelvünk dudváinak gyomlá- lása, értékes s dús kertjének istápolása természetes igény, velünk született kötelezettség. S ha valami, akkor ez a kéziszótár nagy segedelem ebben, de csak úgy, ha valóban ott lesz sokak keze ügyében. Erényeit, nagyszerűségét e vaskos kötetnek hosz- szán lehetne méltatni, hiszen a 70 ezer címszó önmagában is tiszteletet parancsol. Még inkább a feldolgozás módja, a tömörítés művészete. Ez utóbbi magyarázza, hogy az egyetlen kötetbe hozzávetőleg 12 ezer szóval több került, mint a hét darabból álló Magyar Nyelv Értelmező Szótárába, s ugyanakkor felfrissült, napjainkkal még élőbb kapcsolatban állóvá vált az anyag. A szervátültetés, az újszíves, a pótmama, a tejcsárda, a szexpróba most már közkeletű kifejezések, meg is kapták helyüket, ahogy mások szintén, ám csillaggal jelölve. E megkülönböztetést azért, hogy kerüljük, ne használjuk azokat, van helyettük jó magyar szavunk. Ismeretet közöl, eligazít, minősít tehát a Nyelvtudományi Intézetben összeállított, s az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent kereken 1550 oldalas kötet, amelyben 850 vonalas ábra is található a megértés elősegítésére. S ami még kedvesebbé teszi a nyelvművelést a maguk ügyének is tartók számára, az az, hogy bárki értően forgathatja, meglelheti a keresett eligazítást, rábukkanhat a szavak eredetére, fejlődésük fő mozzanataira, jelentés- tartalmuk változásaira. Bevallottan a legszélesebb körnek készült tehát a Magyar Értelmező Kéziszótár, s ez az, ami érdemes a figyelemre, a segítségre. Tény — amint fentebb állítottuk —, hogy bárki értően használhatja e munkát, azaz nem kell különösebb műveltség forgatására. Ám tény — ugyan sajnálatos — az is, hogy sem magunk, sem gyermekeink többségükben mindeddig nem tanulták meg az ilyen és hasonló művek kezelését, a keresés mikéntjét, a jelölések, rövidítések értelmezését. Pedig nincs benne semmi boszorkányság, s ha valahol, akkor az iskolában mód nyílik elsajátítására. Ehhez azonban nem elegendő a tanári könyvtár zárt szekrényében tartani, őrizni a szótárt; mókás játékkal, értő tapintattal a gyerekeknek mindig elérhető, s ugyanakkor becsült, óvott eszközzé kell tenni azt. Ezért jó gondolat, szép elhatározás, hogy a különböző olvasómozgalmak keretében — a társadalmi összefogást esetleg igénybe véve — jusson 'el a kéziszótár minden általános iskolába, közülük is elsősorban a tanyaiakra, a kis falvakéba. E jó gondolat igazi célját viszont csak akkor érheti el, ha azoké lesz főként a vaskos könyv, akik most teszik első lépéseiket, rövid sétáikat a nyelv csodás országában: a gyerekeké. Mindannyiunk kéziszótára? Nem túlzás, nem fölös reménykedés? Megnőtt az érdeklődés a nyelv, szavaink származása, kifejezéseink helyessége, a szabatos magyar beszéd iránt, s mindezt tények tanúsítják. E tények gyarapítására, az érdeklődés növelésére ad tág teret kinyíló köm ívtábláival a minél több kézben látni remélt kéziszótár. M. O. Gondatlansággal az élet ellen A kórhazak gyermekosztályain a mindenkori ügyelet egész éven át retteg az esti órákban úgy kilenc óráig bezáróan. Körülbelül ez a veszélyes időszak vége, de naponta ismétlődik, hiszen a napot fürdetéssel végzik a gyerekek és nem sok kell ahhoz, hogy a jókedvű pancsolás, soha meg nem unható vízi játszadozás forrázással érjen véget. Elég néhány másodpercnyi kihagyás, figyelmetlenség, és máris kész a baj. Elképesztően sok gyerek kerül kórházba országos viszonylatban csakúgy, mint helyi viszonylatban súlyos égési sebekkel. Legtöbbjük két-három-négy- éves. S nem kevés azoknak a gyerekeknek a száma sem, akiknek a megmentéséért hiába követnek el mindent az orvosok, ápolónők. A megyei Balassa János Kórház gyermekosztályán nem sokkal ezelőtt halt meg egy kisgyerek. A halál — aminek bizonyosságát születésünkkor kapjuk —, megrendítő akkor is, ha sok évtizedes élet után következik be. A gyerek halálába nem könnyű beletörődni, hiányát nehezebb enyhíteni — feledni, mint azét, aki 70—80 évesen abba múlik el, hogy hét-nyolc évtizedig élt, dolgozott, szeretett — küzdött —■ és abban használódott eL — Ősszel és télen van a legtöbb égett gyerekünk. Ősszel a lekvárfőzés, télen a disznóvágás a veszélyes, egész éven át pedig az a vigyázatlanság, ami a fürdetésekkor fordul elő — hallhattam. De volt mit befogadnom ésszel megemészthetetlen közlésként ezenkívül is. Elmondom mi az, illetve csak ismétlem, hogy ki-ki úgy gondolkodjék el ezen, mint én eltűnődtem rajta és valószínű tűnődöm mindaddig, amíg valami elemibb erejű döbbenet ki nem törli az agyamból. — Nálunk, itt az osztályon kevés olyan gyerek fordul meg életveszélyes betegséggel, akit örökbe fogadtak. Az életveszélyben tévők zöme édesgyermek. Egyébként nagy kár, hogy nincs időnk foglalkozni a teljes feltárás igényével betegségszociológiával. Tudja, milyen leleplezése lehetne ez annak a közgondolkodásnak, életkultúrának, amit társadalmi valóságunk — közismerten életszínvonalunk — többszörösen megelőz? Sajnos tudom. Ezernyi másból is, kimutathatóan. A szülő, ma a csillagos ég egy darabkáját is ráaggatja a gyerekre, mert megteheti. Van mindenük a gyerekeknek, ami a szülőknek még életre felnőtten sem volt. De — tisztelet a kivételnek —- hiányzik a test és lélek, ha úgy tetszik, szellem higiénéje, harmóniája. A szülő és a gyerek kapcsolatából — ismételt tisztelet azoknak, akik kivételt képeznek — hibádzanak azok a hétköznapok tengerében születő, megerősödő szálak, amelyek nemcsak eltéphetetlenek, mindkét felet gazdagítok gondokkal és örömökkel, hanem nélkülözhetetlenek is ahhoz, hogy Ember a maga helyén Embert neveljen. Egyszerű emberek — ha ugyan megfelel itt ez a jellemzés, lévén, hogy valahányon egyszerűen csak egyszerű, meglehetősen hétköznapi emberek vagyunk — annak a kisfiúnak a szülei, aki legutóbb belehalt égési sérüléseibe, miután közel három hétig tartott a versenyfutás az életéért. Ne úgy értsék az egyszerűt itt, ahogy azt használjuk, koptatjuk. E megnevezés mögé rejtem azt a primitívséget, amit idegenként is pirulva nevezek néven. A szülök napókig nem jelentkeztek gyermekük teteméért, de otthon eget és földet rengető, látványos gyásszal ojándékaztáic meg környezetüket. — Miért? — Az isten adta, az Isten elvette, legyen meg az ő akarata, — mondta az asszony és a férfi némán bólintotta rá az áment. Nem tudom, valamikor gondolnak-e másként is az ölest ért tragédiára, ami nem „elrendeltetésszerű” volt, mint azt ők, önmaguk fölmentésére hinni szeretnék, hanem gondatlansággal meghívott tragédia?! — Nézze, mindene megvolt a kicsinek— Csakugyan. Rengeteg gyermekholmi és játék. A hintát leszerelték, csak a két speciális kampó tanúskodik a szobaajtó szemöldökfájában arról, hogy volt az is. Meggyőződésem, hogy lassan padlásra kerülnek a játékok és a szekrényben más veszi át a kis nadrágok, ingek, pulóverek helyét. — Nekünk nem kell többé gyerek. Komisz vagyok, tudom: — És ha mégis ad az isten? — Nekünk akkor sem kell. Sír az asszony és hunyja a szemét, csukott pillái alól bu- gyognak elő a könnyei. — Mindig látni fogom— Megértem. De azt nem értem, hogy a várt, a féltve féltett, dédelgetett mit keresett a disznóölés reggelén a forrázóüst körül, mint ahogyan azt sem értem, miféle fontosabb, más tennivaló feledteti el a gyereket fürdető édesanyával, nagymamával, nagyapával megnézni, milyen hőfokú vízbe rakja a gyereket?! Az égetettek szobájában mezítelen altestű kisfiúkat és kislányokat láttam. Szerencsémre nem friss égetteket, de azért a követ, ami a látványukra rám hengeredett, hordozom azóta is. Pedig mind orvoskísérőm, mind a nővérek megnyugtattak, hogy itt már nincs életveszély. De azért Írjam meg. Úgy látszik muszáj ismételni, hogy a gyerekélet különös nagy kincs; annyi szemmel kell rá vigyázni,' ahány szeme csak a szülői szeretetnek van. Nemcsak „idényszerűen" összeégetett kicsi emberekkel találkoztam én itt. Olyanokkal is, akik cukornak vélve a hozzáférhető gyógyszereket, édességnek a naftalint, vízhez hasonló ártalmatlanságának az alkoholt, folyékony mosószereket — mérgezetten kerültek kórházba. Pedig hányszor mondjuk, írjuk, hirdetjük az éber vigyázat fontosságát és lám, a gondatlanság — még a szeretet oldaláról is — képes az életre tömb De meddig? Még meddig? Vajon meddig tartjuk elégnek csak a saját lelklismeret törvénykezését a gondatlanságból gyilkolókkal szemben?! — li — NSMETH OSSZA
