Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

J 3 1 * Munkatársunk dr. Reglődy Józseffel, a megyei tbc-gon- dozó intézet igazgató főorvosá­val folytatott beszélgetést a tbc-gondozó intézetek régi és új funkciójáról. A beszélgetés indítéka egy meglehetősen el­terjedt tévhit volt, az neve­zetesen, hogy hazánkban olyan mértékben sikerült visszaszo­rítanunk a morbus hungari- cusként is emlegetett tbc-t, hogy nincs tovább szükség a gondozóintézetek hálózatára. — A félreértésre — mert ebben az esetben erről van szó — valószínű az az 1989- ben, országos latrokban is publikált miniszteri rendelke­zés adott okot, ami ezelőtt két évvel született meg. Ez az utasítás irta elő, hivatkoz­va' a tbc-s megbetegedések számának csökkenésére és az egyéb, nem tbc-s légző­szervi megbetegedések szá- ' mának növekedésére, hogy csökkenteni keil a kórházak 'tüdőosztályain a tbc-s betegek gyógyítására létrehozott ágy­számot, növelni ugyanakkora légzőszervi betegségekben S7“rvedők gvóevífására hasz- nálható ágvszámot. Lévén, hogv a fekvőbeteg-intézetek tüdőosztályai és a tbc-gon- idozó intézetek közötti kapcso­lat igen szoros, munkánk ter­mészetesen módosult némi­Négyszázhúsz mizsa alma Tavaly ilyenkor a Jánoshalmái, bácsalmási, Baja környéki ős­termelők már tíz forint felett árusították a piacon a jonatán alma kilóját. Idén karácsony előtt is elkértek portékájuk kiló­jáért 9—10 forintot. Most január­ban azonban nem kérnek any- nyit. Nem kérnek semennyit sem. Eltűntek a magán almatermelők a. szekszárdi piacról. A TcSZKER miatt. A szövetkezetek társulásának célja már induláskor is az volt, hogy ne csak szinten tartsa az árakat, hanem ha lehetséges, azonos termékeket olcsóbban hozzon forgalomba a piacon, mint mások. Két hete 280 mázsa jonatán straking és golden almát vett a TfcSZKcR a tolnai szövetkezettől. Három forint hatvan fillérért kezdte árusítani a piacon. Az olcsó alma napok alatt slá­ger lett, s az ma is. Messze kör­nyékről jöttek érte Szekszárdra. Naponta 20—30 mázsa alma is elfogyott. S fogy ma is, mert az oicsóalma-vásár még mindig tart. Kétszáznyolcvan mázsát két hét alatt az utolsó szemig eladták. Azóta néhány fillérrel maga­sabb árért újabb kétszáznegyven mázsa almát adott a tolnai tsz a TESZKER-nek. Szombaton meg­kezdődött az árusítása. Ugyan­csak háromhatvanert. Az új szál­lítmány még szebb, mint az elő­ző. Senki sem tagadja, hogy a szövetkezet azért nem tárolja to­vább, mert nyilvánvalóvá vált, hogy nem éri meg hűtőházban tartani tavaszig. Jeget is kapott az alma még a fákon, romlan­dóbb, mint máskor. Először a gyengébb minőségen adtak túl. De a gyengébb minőségű között sincs rohadt, ha akadna, a szer­ződés szerint, visszaveszi a tolnai tsz. A fogyasztók szemszögéből nézve, a TESZKER-t csak dicséret illeti, amiért felismerte a jó üz­leti lehetőséget. Nem is konkur- rencia ma már: hiszen két hét alatt szinte monopolhelyzetbe ke­rült, mint almaárusító Szekszár- don és környékén. Azért ne iri­gyeljük a vállalkozástól ezt a monopolhelyzetet. A több, mint négy vagon alma az ellátást ja­vította. Sőt kitűnővé változtatta. — Olcsóbb, mint a krumpli — mondta egy vevő elismeréssel. A már piacra dobott és még a pavilonba kerülő alma körül­belül február végéig fedezi a megyeszékhely szükségletét Te­hát a tél végéig. Bravó TESZKER! w A tbc-gondozó intézetek régi és új funkcióiról Csökken az új megbetegedések száma — Civilizációs ártalom a légzőszervek növekvő számú megbetegedése képp, de túlzott optimizmus lenne azt állítani, hogy a szá­zadforduló előtt sor kerülhet a gondozóintézeti hálózat föl­számolására — mondotta az intézmény igazgatója. Hazánkban — hangzott el később — a tbc-gondozó in­tézetek hálózata a két világ­háború között épült ki, az intézetek fejlődése nem szám­szerű szaporodásukban, ha­nem munkájuk kiterjedtségé­ben, felszerelésük alaovető m'•'•Javításában, korszerűsíté­sében, a munka szervezettsé­gében jelentkezett. 1987-ben, az ország területén 191 tbc­gondozó intézet működött. Néggyel kevesebb, mint 1964- ben. A tbc visszaszorításával párhuzamosan a jövőben is számolni lehet országosan a gondozóintézetek számának csökkenésével. illetve más cé­lú felhasználásával. Ez ter­mészetesen lassú folvamat, ne vegye rossz néven, de úav vé­lem, a tömegkommunikáció nem kis mértékben ludas ab- h'o. hogv r> tbc-vel kmcso- latban irreális ontim'zmus uralkodott el1 a köztudatban. Tbc - bel y zetüm k alakulása valóban rendkívül kedvező, no de te1 les fenvverletátelre csak akkor kerülhet sor, ha az úi • tpV>0t°r*9^sz'5^?! 0,5 százalék alá csökken. Kö- vetkezéskénoen, a szakembe­rek prognózisa szerint a szá- zadfordulóig lesz még és nem is kevés dolgunk a tuberkuló­zissal. S amilven mértékben csökken munkánknak ez a ré­sze, olyan mértékben, vagy m-ág ero+elip'coNv.en növeksze­nek azok a feladatok, amelyek a különféle légzőszerv! meg­betegedések elterjedtsége mi­att hárulnak ránk. Kérdésünkre, hogy évi át­lagban milyen mértékű a tbc-s betegek számának csökkené­se, dr. Reglődy József elmon­dotta, hogy országosan 5—7 százalékos a csökkenés, a me­gyék között ugyan adódnak ingadozások. A tíz évvel ez­előtt’ állapotokhoz viszonyít­va 59 százalékos a javulás és ami talán az egyik legnagyobb eredmény: 80—90 százalékkal jrí-o-o.Kv, a rve-'ekek körében előforduló tbc-s megbetegedé­sek száma. Ismert dolog, de talán nem fölösleges azért az ismeretek fölfrissítésére ismételni, hogy a tuberkulózis föntebb már említett mértékű visszaszorí­tásában a munka oroszlánré­sze jutott a kórházak tüdő­osztályaival szorosan egvütt- m'ködő gondozóintézeti háló­zatnak. A gondozóintézetek hivatásuknak megfelelően vé­gezték — és vérzik — ellen­őrizték — és ellenőrzik — a megelőzés munkáját. Mit je­lent ez? Je’errti a BCG-oltá- sokot. sznrőviz?'* •Hatokat, a fertőző gócok felkutatását, a tbc-s betegek gyógykezelés utáni gondozását, a betegek keresőképességének elbMlá- sát, szükség esetén táontazes állományba, va*v fekvőbeteg- intézetbe helyezését. A gondo­o~•on>crY»0_ haitíák és ellenőrzik a tbc- fertőzés elleni közegészség­ügyi-járványügyi intézkedése­ket. hogv csők a legkézenfek­vőbb tennivalókat említsük. Nos, mindezek elég közis­mertek valóban. így köztudott az is, hogy a tbc-ben szenve­dők betegségük alatt és után :egyaránt különleges elbánás­ban részesülnek. Tehát nem csak addig, amíg betegségük az úgynevezett megoldás stá­diumába kerüL Hazánkban szabály lett az elmúlt évtie’zdek alatt minden új tbc-s beteget kórházba jut­tatni a megoldásig és ez nem kevesebb időt vesz igénybe, mint fél évet. Ambuláns ke­zelésre többnyire csak azok tarthattak igényt, akik csalá­di körülményeik miatt (sok gyerek pl.) nem tudják meg­oldani a kórházba való be- fekvésüket. Egyébként, ki-ki emlékezik még, milyen általános morgo- lódást, hellyel-közzel ellenál­lást váltott ki annak idején az évente kötelezővé tett tüdő­szűrés, bár kétségtelen, en­nek is köszönhető, hogy a szakorvosok kezébe újabban nem kerülnek súlyos állapotú betegek. Két évtizeddel ez­előtt persze más volt a hely­zet. De a tbc-s megbetegedé­sek számának biztató csökke­nése úgy igazán ezelőtt 15 évvel kezdődött el és tart to­vábbra is a reményt keltő folyamat. Bízhatunk tehát ab­ban, hogy 2000-ben esetleg a ritka előfordulású betegségek státuszába kerül a tbc. Nem árt azonban, ha szentelünk némi figyelmet, sőt, a mainál sokkal több figyelmet a légző­szervi betegségek riasztóan nagy számszerű növekedésére. Egy reprezentációs felmérés adatai arra utalnak, hogy a nem tbc-s tűd őár tataiakban idülten szenvedők országos vi­szonylatban 4—5 százalékot tesznek ki. Helyi megfigyelés, hogy megyénk iparosodottabb településein, így például Bony. hádon, valamint e járás terü­letén sakkal több a légzőszer­vi megbetegedés, mint ott, ahol a lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságban foglalkoztatott. Bár az életnek ez a területe sem veszélytelen már a terme1 óm unkát meg­könnyítő gépesítés, valamint a kemizáció elterjedtsége miatt. Mint azt megtudtuk, válto­zatlanul növekvő a tüdőda- gamatoé betegek száma. Egész pontosan; 10 000 lakos közül 3—4 szenved tüdőrákban, aminek időbeni földerítése a betegtől nem kis egészségügyi kulturáltságot, a körzeti és szakorvosoktól pedig nem kis együttműködést igényel. Na­gyon ajánlott tehát, hogy az úr1 vnevezett veszélyes korosz­tályhoz tartozók, a 30—50 évesek megjelenjenek a rák­szűréseiken, mert mint ezt a megyei tbc-gondozó intézet igazgatója mondotta: — A tüdődaganatot korán megtalálni, időben megonerál- ni, ez a miatyánkja a gyógyí­Megyénkben egvébként évente átlagosan 200 úi tbc-s megbetegedés fordul elő. A légzőszervi megbe^ezgdettek száma azonban meghaladia a háromszázat is. Az előbbi adat azt bizonyítja, hogy a tbc — noha régen nem ne­vezhető már morbus hunga- rieusnak — nincs két vá’lra fektetve. Az utóbbi szám pe­dig arra figvelmeztet, hogy az urbanizációs, ha így jobban tetszik, civilizációs ártalmak kíméletére nem számíthatunk. Viszont időben orvoshoz for­dulva hozzá járulhatunk a be­tegség kialakulásának megelő­zéséhez, vagy ha már ez ké­ső, közreműködhetünk a be­tegség idültté válásának meg­akadályozásában. Végül még annyit, hogy a tbc-gondozó intézet helyben — mozgó ernyőkéoszolgála- tával és járási fiókintézmé­nyeivel — évente 160—170 000 szűrővizsgálatot végez el. Ne feledjük, hogy értünk. Vala­hánynak védelmében. — lászló L — Szubjektív sorok Hiszek a végítéletben Hallgatom a rádiót, olvasom az újságok híreit: itt halálra gázoltak valakit, a tettes elmenekült, de elfogták, ott meggyilkol, ták X-et... Naponta hallom az Ilyen híreket. Sajnálom az elhunytakat, gyűlölöm a gyilkosokat. Csak egy vígasztal: a gyilkos, a bűnös nem menekülhet. El­nyeri méltó büntetését. Hallgatom a rádiót, olvasom az újságok híreit: most ennyi bombát dobtak le, most Nixon jószándékát bizonyítandó meg­tiltotta a VDK bombázását... Gyilkolás az egyik is, gyilkolás a másik is. Az egyiket egy em­ber hajtja végre, önmaga hatá­roz, a másikat is ember hajtja- végre, de mások parancsolják neki. A „Parancsra tettem” — mentegetődzést a második világ­háború után elvetette a világ. A világnak az a része is, amely a hitleristák gyilkolását bűnnek minősítette, és nagyon helyesen azon volt, a parancsolok is nyerjék el méltó büntetésüket, ne csak a végrehajtók. Most ők gyilkoltatnak. Most az 5 parancsaikra gyilkolnak, most rájuk hivatkoznak a gyilkosok: „Parancsra tettem." „Ti hosszú hajú nyavalyások, apagyilkosok, utolsó piszkok..." Ezt nem én mondom. Ezt az idézetet a Bunte Illustrierte című nyugatnémet lapból vettem, amely riportot közöl a gyilkolás is­kolájáról. Az amerikai Dél-Carolina állambeli Parris Islandban képzik a hírhedt Marinákat, a világ legharciasabb önkénteseit, akik Vörös Kutyákhoz — azaz még egy nevük van — a Csupasz- bőrűekhez vonultak be katonának. „Mi addig idegesítjük, dühö- sítjük, bosszantjuk a katonákat, amíg annyira fel nem bőszülnek, hogy már minket is meg akarnak ölni” — mondta egy itteni katonai oktató. 1967 óta Parris Island kaszárnyáiban 371 ezer önkéntest képeztek ki az úgynevezett tízhetes tanfolyamon elit­gyilkossá. A kiképzés után Vietnamba mentek és mennek. Őket semmi sem rettepti vissza a gyilkolástól. Szabadon kiélhetik magukat. Olyanok ők, mint a vérebek, akiket gazdájuk uszít. Bérgyilkosok. Hivatásos bérgyilkosok — társadalmi megbízatással a zse­bükben. Mert társadalmilag lehetséges még a bérgyilkolás. A magánbérgyilkosokat, a, magánfelbujtókat — Amerikában is büntetik. Az elnök, a hadügyminiszter, a kormány, a sajtó, a társadalom nevében felbujthat, alkalmazhat bérgyilkosokat bün­tetlenül. Egyelőre. A bérgyilkolás nem olcsó. Eddig száznegyven milliárd dol­lárjában van az Egyesült Államoknak. Száznegyven milliárd! Ésszel fel sem tudom fogni, hogy mennyi lehet. Morzsolom magam elé a példákat: a BCM négy- milliárdba került, ha megépül az atomerőmű Tolna megyében, az is csak ötmilliárd körüli összegbe kerül, ha jók az értesüléseim. Egy dollár az durván számolva 30 forint, ezermilliószor har­minc, az annyi, mint harmincezer-millió forint, vagyis— Beleszédül az ember. és méginkább, ha belegondol: Indiában tizenhárommillió embert a szárazság miatt az éhínség fenyeget, a világot a lég és víz, a természet elszennyeződése riogatja— Vietnamban pusztítják a természetet és pusztítják a természet legcsodásabbikát, az embert Statisztikákat készítenek a halottakról, a bombatölcsérről, a ledobott bombák mennyiségéről. A három indokínai országra eddig 15 millió tonna robbanóanyag hullott, amelynek robbanó­ereje 500 olyan atombomba erejének felel meg, amilyent Hiro­simára dobtak. Indokína minden hektárnyi területére 150 kiló bomba jutott, egy-egy lakosra pedig 300 kiló— És mindez miért? Részlet 16 nemrég szabadon bocsátott majd újból letartóz­tatott saigoni egyetemi hallgató nyilatkozatából, amely a „Dél­vietnami börtönök" című lapban jelent meg: „Ki kell bírnunk mindezt, mert az ifjúság tiszta, mert visszautasítja az erőszakot. Ifjúságunk nem élhet ebben a rezsimben és nem engedheti meg, hogy bűntények részese le­gyen. Osztozunk népünk szenvedéseiben, nem csüggedünk. A fiatalság békét függetlenséget, szabadságot és boldogságot akar, még ha kínzások és a halál árán is...” Egy vietnami lány anyjához írt leveléből: „Édesanyám, hány­szor gondolkodtam azon, hogyan tudnék segíteni Neked. De a börtönfalak nem engednek. Micsoda boldogság lesz sok-sok családnak, ha szabad országban élhetünk majd. Anyám, lányod a szabadságért és az élethez való jogáért harcol. A sebeket és a fájdalmakat megszoktam már. Ne csüggedj... Amikor az egész nemzet az életét áldozza, a Te lányod sem lehet kivétel. Bár messze vagy tőlem, kérlek, ne szomorkodj, mert annyi vietnami gyerek áhítozik az anyai szeretet után.” Ezért és ezeket az embereket gyilkolják a bérgyilkosok. Egy olyan ország bérgyilkosai, ahol állítólag a szabadság a legszentebb dolog. Az ember szabadsága. A pilóta felszáll és szórja a bombáit. Előfordul, hogy a saját országbelijének is bújnia kell e bombák elől. Michael Allen tiszteletes, a Yale Egyetem teológiai karának rektora 500 levelet vitt magával az amerikai hadifoglyok számára. Megrendítő ri­portban számolt be a tapasztalatairól. Engem ez a rész rendített meg leginkább: „Pénteken este kellett volna megtartani búcsú­fogadásunkat, de ezt is félbeszakították a bombák és végül is az óvóhelyen fejeztük be, egymás mellett szorongva, mint a szardí­niák a konzervdobozban. Joan szabadságdalokat, két vietnami lány pedig népdalokat énekelt, így próbált lelket verni a viet­namiak és külföldiek tarka tömegébe. Énekük szinte elnyomta a bombák robbanását...” Joan az amerikai szabadságról énekel. Fölötte hazai bombák robbantak. Pusztították az embert, aki azt védi, ami az amerikaiak számára is a legdrágább, a sza­badságot, a függetlenséget. Az amerikaiak a szabadság nevében a szabadságot gyilkolják. Bérgyilkosok. Parancsra, mint a hitleristák. A hitleristák nem kerülték el büntetésüket. Eljön az idő, amikor az emberiség törvényszéke, az emberiség nagy szent nevében az emberiség ellen elkövetett bűntettben mondja ki az ítéletet a gyilkosokra, a felbújtókra. Hiszek a végítéletben. Az emberiség végítéletében. SZALAJ JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents