Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
JÓ1 élünk? Egyszerre jól, és egyszerre rosszul. Elnézve vasárnap délelőtt a szekszárdi belvárosi templom elé sorakozó autókat, a kocsikból kiszálló fiatalembereket, mindig szembe jut, lelkűk épülésével törődnek, testük állapotát bezzeg konokul elhanyagolják, hiszen hovatovább elfelejtenek járni, s lábaikat szinte felesleges végtagpárnak tartják. Nos, ami azt illeti az autósmiséknek lehet természetesen más magyarázata is: némelyik ember például kényelmetlenül erezné magát ha ismerősei temp’om- ba menni látnák, s „lelepleznék" kétarcúságát. Templom ide, templom oda, az orvosok a megmondhatói, sokan azért élnek rosszul, azért betegeskednek, mert jól élünk. Úgy hallani, Amerikában hatalmas áruházakat építenek kifejezetten az autósok számára. Ki sem kell szállni a gépkocsiból, csupán kihajolni és szatyorba tenni a polcokról a portékát. Hát csinálják, ha csinálhatják. Maradjunk mi csak annál, hogy sokan azért élnek rosszul, mert jól élnek. Képtelenség? Első hallásra minden bizonnyal, de ha megkíséreljük körbe járni mindazt, ami ide tartozik, „hozzáállásunk a kérdéshez” alighanem megváltozik, vagy legfeljebb módosul. A bérházi életforma szembetűnő velejárója az elpuhulás, az elkényelmesedés, a mozdulatlanság, a testi és a szellemi restség, vagy ami ennél rosz- szabb, a helytelenül értelmezett lakáskultusz. Bérházi új életforma? Beszélhetünk erről egyáltalán? Minden további nélkül, hiszen ebből a szempontból már Szekszárd sem az, ami tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt volt, és a bérházi életforma jelei még a községekben is fellelhetők, felfedezhetők. Kezdjük talán a lakáskultusszal. A tisztaszoba fogalmát leírásokból, szociográfiákból, riportokból jól ismerjük, s napjainkban örvendezve megállapítjuk: végre a parasztság önmaga emberi járandóságát felismerve eljutott oda, hogy élvezi, használja az egész lakást, nemcsak a konyhát, hanem a tisztaszobát is. Alvásra, tévénézésre, vendégfogadásra. Étkezésre nem. Valami változás csakugyan fellelhető, de éppen az új sátortetős házakban tapasztaltam: más természetű rendeltetéssel ugyan, de a tisztaszoba jelenleg is van, a „vittem valamire” konkrét megnyilvánulásaként változatlanul létezik és oda rendszerint a rangosabb vendégnek van bejárása. A téeszelnöknek, a kiküldötteknek. Bezzeg a szomszédnak, a brigádtársnak ritkán, esetleg soha. Nagymányokon, Bátnszéken, Mórágyon téesztagoknál „vendégeskedve” észre veheti az ember, sokat költenek a családok az otthonaikra. Ezzel együtt szembetűnő, hogy a fáradtság, az igyekezet annak ellenére, hogy a Lakáskultúra című lap igen népszerű, szóval a fáradtság, az igyekezet ellenére a lakást nem mindig sikerül otthonossá, barátságossá varázsolni, persze a kivétel erősíti a szabályt. Éppen Bony- hádon jártam, egy összkomfortos új házban ahol a drága modern bútorok ellenére olyan az egész belül, mint a rosszul összeállított luxuskirakat A tulajdonos valamikor a régi világban gazdasági cseléd volt és a nagyüzemi gazdálkodás, meg a szorgos munka következtében csakugyan sokra vitte. Mindenesetre némi lakberendezési hozzáértéssel a meglévőt sokkal kényelmesebbé tehetnék. Olvasólámpát, a falakon rézkarcot, festményt az új paraszti otthonokban ritkán látni és a tévét például olykor találomra helyezik *1 úgy, hogy nyáron az amúgy is fáradt mezei munkás a képernyőt rossz szögből nézve még jobban kifárad. Ha szabad ezt a szót használnom, a lakásokat gyakran diszharmónia jellemzi, s teljesen bizonyos, kevesebb forintból többet mutatna egy-egy lakás, ha tudatosan történne a nem éppen olcsó bútorvásárlás, bűtor-összeválogatáa. Tavaly eléggé nem dicsérhető és érthető szándékkal nagy érdeklődés fogadta a lakberendezési kiállítást, ez volt a második vagy harmadik az utóbbi években a megyeszékhelyen. Jó ügyet szolgálna a kereskedelem, ha időnként egy-egy új házban a községekben is rendeznének hasonló kiállítást, megmutatva „a berendezkedés” lehetséges ember-család kényelmét szolgáló változatait Ilyen célra felteszem, bárki átadná néhány napra a házát Nem kioktatásról lenne itt szó, és nincs értelme félni az idegenkedéstől sem. hiszen egy ilyen bemutatás annyi csupán, mint amikor a teljesen új, ismeretlen munkagép kezelését kötél easégszerűen megmutatják a hozzáértő szakemberek a traktorosnak. A legutóbbi budapesti mezőgazdasági kiállításon látni lehetett a korszerűnek ítélt sehol nem létező parasztház modelljét, a háztáji tartozékokkal. Gondolom, ehhez hasonló egy sincs az országban és ftem js lesz soha. Némi túlzással azt mondhatjuk, „lombikház” ez, s miként annak idején Csák Gvula is leírta, hát megnróbálták felmutatni a legideálisabbnak vélt megoldást. Ezenközben úgy tűnik, a községek átrendezése más irányban halad. Ezen belül azért az ízlést és mindazt ami ide tartozik, érdemes lenne egyengetni, ha úgy tetszik: szabályozni, nem tipizálni, szabályozni. Na JA Maradjunk továbbra is a lakáskultúránál. Szekszárdon az új lakótelepeken is gyakran előfordul, hogy van tisztaszoba, a a lakás nemritkán inkább szentély, mint otthon. Környezetemből mindössze három családot tudok, ahol a vendég otthonosan érezheti magát, a gyerekeknek szabad hancúrozni, s nem úgy érzi magát az ember, mint egy osztályon felüli luxus bútorüzletben. Nincs abban semmi meglepő, hogy ezekben a luxusdobozokban a természetes kedvességet, a meghittséget finomkodás és előkelősdi helyettesíti. Aztán az a néhány könyv a szekrénysor polcain nem szellemi táplálék, egyszerűen dísz, művirág. Három családról tudok, mint ellenpéldáról, de hát ennél sokkal több az ember kényelmére berendezett otthon, s legyünk őszinték, a tiszta szoba fenntartásán, tehát annak, hogy ne használjuk az egész lakást olykor bizony az a praktikus oka, hogy a dolgozó nőnek fárasztó a másik, a harmadik műszak, és idegenkedik attól, hogy örökké, szünet nélkül takarítson. Mindenesetre nem mindig a bérlő, a tulajdonos hibája a lakályosság hiánya. Sokszor úgy tűnik, a tervezők teljesen számításon kívül hagvják, hogy egy lakás nem csupán fedél, ahová behúzódunk eső elől, hideg elől, forróság elől, szóval nem csupán fedél, hanem legelsősorban otthon. Szakember legyen a talpán, aki például ésszerűen be tudja rendezni a panelházakat. Rengeteg az ajtó. nincs megfelelő falfelület, s ami van, ahhoz lehetetlen hozzávaló bútort találni. Nemritkán a panelházak lakói egy-egy ajtót bezárnak, elfüggönyöznek, esetleg leviszik a pincébe. Aztán meg úgy tűnik, a lakástervezők a bútortervezőt, a bútor- tervezők a lakástervezőt, mindig elkerülik egymást, soha nem találkoznak. Tessék próbát tenni, bemenni bármelyik bútorüzletbe, és kérni egy kifejezetten X-tervek szerint épült lakásra tervezett komplett bútorcsaládot. Nyilván a kiutalásra várók most ingerültek, hiszen kisebb gondjuk is nagyobb annál, amit e helyen feszegetünk, de ne feledjük, aki ma igénylő, egv idő múlva főbérlő, vagy lakástulajdonos lesz és előbb-utóbb közelről fogja „érezni” azt, amiről ebben az írásban vázlatosan szó esik. Talán a tévé. Elsősorban a televízió jut eszembe. Miért ne foglalkozhatna a lakáskultúrával, annak sokféle ága-bo- gávaL Aztán nézzük ezt az enervá- ló mozdulatlanságot. Isten tudja hogyan, a bérházakban kutyák csaholnak, divatba jött a kutyatartás, hogy jó vagy rossz, együtt élni az ebekkel, ezt ne feszegessük, állítólag némelyik annyira szobatiszta, hogy szükségét elvégezve még a vécét is lehúzza. A kutya mindenesetre sokhelyütt családtag, és arra igazán jó, hogy legalább mindennap megsétáltatja gazdáját, reggel és este egyaránt, bár a gazda abban a tévhitben él, hogy ő sétáltatja a kutyát. Na mindegy. Nehezen érthető, s nincs rá elfogadható magyarázat, hogy miért nem sétálnak esténként a gépek, az íróasztalok, a munkapadok mellett ülő emberek? Plovdivban, Kijevben, szovjet, bulgár, jugoszláv kisvárosokban este mindenki kint van az utcán: jönnek-mennek, beszélgetnek, mozognak. A magyar vidéki városokra viszont az a jellemző, hogy munka és bevásárlás után mintha elvágták volna, a sétálgató ember ritka mint a fehér holló, leszámítva az örökké rohanó kismamákat De hát ez nem séta, ez fárasztó rohanás. Uldögélők lettünk, vagy heverészők? Szerencsére, hogy ennek egészség szempontjából káros következményét felismerve Szekszárdon mind több ülőfoglalkozást végző ember szőlőt vesz, és ott dolgozgat, erősítve tüdejét, szívét, izmait. Csak hát télen sem árt kimozdulni, ahogyan H. elvtárs teszi, hétköznap ugyanúgy mint vasárnap. Mindig találkozunk. Gondoljuk végig. A funkcionáriusok, a különböző intézmények, vállalatok vezetői iróasztalmunkát végző dolgozói elsősorban a negyven-, meg az ötvenévesek életük felét még fizikai munkával töltötték. Kaszáltak, kapáltak, műhelyekben dolgoztak, erdőre jártak és így tovább, és igy tovább. Tovább menve: génjeinkben átöröklődött az apák, a nagyapák nehéz testi munkája. a szervezet tehát büntetés nélkül nem viseli el a régitől teljesen elütő „mozgás- szegény életformát”, vegyük ehhez még azt is, másként élünk, szóval jobban élünk, többnyire a régi nehéz fizikai munka „előírásai” szerint táplálkozunk. Még akkor is, ha sajnos rengeteg kenyér, de még húsféle is kikerül a kukákba. Mondjuk van ez a kocogó mozgalom. De hót mindenki tudja, hogy bolondnak néznék az embert, ha történetesen hússzor körbenyargalná a művelődési házat. Pedig ennél okosabb, értelmesebb testmozgás a körülményekhez képest szinte el sem képzelhető. Hogy miért nem? Elsősorban azért, mert nagyon hiányzik nemcsak Szekszárdon, Bátaszé- ken. Tolnán, szinte mindenütt az a hely, ahová a dolgozók eljárhatnának, mit tudom én: tollaslabdázni, futni, teniszezni, valamilyen testmozgást végezni. Számtalan községben a régi paraszti munkát a dolgozók 8—10—14 százaléka végzi, a többség ülve, nem elsősorban az izmaival, sokkal inkább az értelmét használva dolgozik. Ezt tudva, látva az lenne a logikus, ha a természetjárók társasága megkétszereződne, de hát bői vagyunk ettől? Szerencsének mondhatjuk, hogy Szekszárd kezd gyermek- szerető város lenni. Az anyagi lehetőségekhez mérten szaporodnak a játszóhelyek. (Tereket nem mondhatunk, sajnos.) De ami van, az illetékesek is tudják, kevés, főleg ha a napközis gyerekekre gondolunk, akik szinte állandóan négy fal között élnek. A játszóterek dolgában még mostohábbak a körülmények a községekben. Nem is tudom, ahelyett, hogy gyerekinket édességekkel tömjük, jobb lenne talán abból a pénzből, a pénz egy részéből gyermekligeteket létesíteni. Kisszékely községben örvendezve hallottam: öregek-fiata- lok szívesen látogatják a termelőszövetkezeti klubot. Kimozdulás ez is, felfrissülés, akkumulálódás, beszélgetés, ki. kapcsolódás. Szekszárdon két klubról tudunk. Az egyik a közalkalmazottaké a Várközben, a másik a BM-klub. A közalkalmazottakét ismerem jobban. Otthonos, családias, pihentető. Ott mindig jól kibeszélgetheti magát az ember. Hallatszik azonban, hogy az épületet lebontják és a klub megszűnik. Kár érte, és vajon mi lesz helyette? Méginkább kár. hogy az iparosodó megyeszékhelyen nincs például munkásklub. Olyan, ahová szerelők, hegesztők, szabók, kőművesek, darukezelők járhatnának szerénv tagsági díjjal és program nélkül. Igen, prog. ram nélkül, minthogy viszolygást érez a dolgozó, ha mindig és mindenütt tanítani, szórakoztatni akarják, ha mindig valamilyen ismeretterjesztés alanya. Az Is kell, hogy az ember némelvkor saiát kénve- kedére szórakozzon. Ott a Kulacs kisvendéglő. Mi lenne, ha például munkásklubként működne? Hát ez csak felvetés, amolyan hangosan gondolkodás. Még valamit, aztán befejezem. Ismerem a bölcs autótulajdonost, aki néhány hónapig kocsiját pihenteti, ő maga ilyenkor bizonyos ideig újból gyalogos. Az az igazság, saját magát pihenteti, edzi azzal, hogy van bátorsága „letenni” a kocsit. A kevesek közé tartozik. A többség vasárnap egész nap autókázik, pedig felkapaszkodhatna a Kálváriára, s érezné, bizonyisten jó dolog két lábon járni. Es egészséges. SZEKULITY PÉTER Népújság 5 1973. január 21. B érházi életforma
