Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

A7. MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kultúrpolitikai munkaközösség állás- foglalása, a kritika jó és rossz oldalairól, erejéről és gyengeségéről megfogalmazott elemzés reális értékrend kialakítására biztat. Közvetlen vagy közvetve annak szükségességéről szól, hogy a kritika az irodalom és a többi művészeti ág önismeretének fontos eszköze. Olyan tükör, amelyben

— ha éles, pontos képet ad — alkotók, műfajok, irányzatok eg'ra~ánt felismerhetik helyüket és szerepüket. Cikkemben a műbírálatnak ezt a lehetőségét, a biztató példákat, s a nyugtalanító problémákat szeretném megközelíteni.

Kevés szó esett eddig arról, hogv a kultúrpolitikai munka- közösség nemcsak gyengeségekre, ellentmondásokra hívta fel a figyelmet. Sok mindent jónak, folytatásra érdemesnek minősített. S ez nem udvarias gesztus, a kritika kritikájának megértőbb fogadtatását segítő taktika, nem is csuoán szubjektív jószándék jele. Okozat, am elvnek oka a műkritika magasabb színvonala, eszmei igényessége: az a fejlődés, amelyet — az irodalommal, a színházzal, a filmmel, arzénével, a képzőművészettel együtt

— a kritika is megtett a mögöttünk maradt tíz-tizenöt évben. Bizonyíték kell? Bárki könnyén, gyorsan meggyőződhet állításom igazáról. Vegyen kézbe néhány, ötvenes években kiadott folvó'ratszámot, olvasson el eav-két tanulmányt és kritikát, maid folytassa a tapasztalatszerzést mai orgánumok böngészésével. A szemlé'et, a módszerek, a gondolatok, a stílus változása szembetűnő.

A mai írások érettebbek,

pinn^snbbak, meggyőzőbbek. Sok mindennel elégedettek lehetünk. Az például feltétlenül örvendetes, hogy az idős mesterek — és a közelmúltban eltávozott nagyjaink — értékeit mór nem vitatja. Jó

értelemben vett klasszikussá avatásukat csaknem közmegegyezés fogadja. Az Illyés-ju- bileumra megjelent emlékkönyv emuk tanulmánya áttekinti a felszabadulás utáni bírálatokat. A tallózás sok sze- mé'veskedő, akadékoskodó, érteden írást említ. Tgv tanít becsülni — a korábbiakkal szemben — a köze'múlt évek Illyés-interpretációiát, amely

fontosabbat, Illyés é'etművértpk érféimt és hatását az alkotáshoz méltó fogékonysággal ítéli meg. Ugyanez, vagy

fi n crva-t 1 r) Olv^Tl

költők, írók elismeréséről, mint Veres Péter. Szabó Lőrinc, F'"st Milán. Tersánszkv. Kassák. Pérv, Vas István és Weöres Sánd o.r. A oé'dasor köny- nyen folytatható, de így is bi- zormit• rryq nincs olvan jelentős költő, vagy prém író. akit a kn'i’ca — az irodalmi közvé- lereénv zömének értékelését semmibe. véve — megfosztani pré’-'í'eá érdemeitől, tehetséggel kivívott rangjától.

Az értékrend realitásának felféfele a művészi teliesít- ménv minél pontosabb mérle- ge’ése. köztudatba vitele: tár- soda'mi és esztétikai hatásának elismerése, illetve elismertetése. Meakívánja-e vajon ez a cél a kritikátlanságot, az ai-’á-rvrés.t. a mővek tökéle- tessézónek fai tételezését? Szerdám az e'Ienkezőie igaz. A bírálat hife’ét. a k”'t-’Vus szavának hatékonyságát nem gvtm.m'ti. han°m erősíti elem- zése'oek. minősítésének diffe- renciáltoóaa. Az, ha mű és alkotó sajátos arculatának fel- ralzo’ásn közben nemcsak a tetsző, hanem a nem tetsző vonásokat is említi és indokolja. Nem semmitmondó óvatoskodás, a szidalmat dicsérettel egyensúlyozó egyrésztmásrészt bírálat szellemében, hanem úgy. ahogy a magyar irodalom és kritika nagy korszakaiban ez szokás volt. A Nyugat első nemzedékének kiválóságai saját folyóiratukban megérdemelten elismerő kritikát kaptak. Ez azonban néhány ritka kivételtől eltekintve nem jelentett feltétlen behódolást. A bíráló kifogásait is megfogalmazta. Ugyanezt tették harminc évvel később a Szép Szó, vagy a Válasz kritikusai.

Ma viszont — az egykori elhallgatások és lekicsinylések időszerűtlen visszahatásaként — az elismerés alig tűr fenntartásokat. Kiválónak tartani többnyire egvet jelent a tökéletesség ritka — és unalmas példáinak kijáró hódolat*al. Emiatt elvesznek az árnyalatok, felismerhetetlenné válnak az arányok, az egyéni formátumok, s a köztük lévő meghatározó különbségek. Vagyis: ismét veszélybe kerül az ért tékrend, amely nemcsak attól borulhat fel, válhat áttekinthetetlenné, hogy a remeket mellőzzük, a gyengét pedig hódító erejűnek mondjuk. Kárára van az is, ha nem különböztetünk a legkiválóbb, a rogy értékű, a jelentős és a jó között. Kritikánk ma erre ritkán vállalkozik, aminek hátrányos következménvei a szakmai-technikai problémák műhelvkörén belül is nyo- masztóak. Van azután a kritika értékelő-válogató tevékenységének olvan feladata, amely közvetlenül, vagy — mirt nél- dául az esztétikai minőségek szférájában — közvetve világnézeti-ideológiai vonatkozású. Ezen a téren szókimondóbb, elvszerűbb bírálatra volna szükség.

Valamikor indokolt lehetett az értékmentés alibikeresö buzgalma. Az a törekvés, amely a jó és szép alkotások

megjelentetése-bemutatása, majd elfogadtatása érdekében elhallgatta azt. hogy nem szocialista művekről volt szó. Napjainkban erre semmi szükség, ma nyilvánvaló, hogv ilyen művekről is lehet, sőt kell érdemük szerint elismerő véleményt írni és mondani. A nem szocialista érték méltánylását nem teszi kérdésessé a vita, a demokratikus-, vagy plebeius-humanista világnézet, amely közös tendenciák és érintkezési pontok ellenére, nem azonos a marxizmus—le- nin izmus szemléletével, módszerével, emberről és társadalomról vallott nézeteivel. Jogos tehát az- állásfoglalásnak az az igénye, hogy a kritika gyakrabban és pontosabban válassza szét a szocialista és a nem szocialista művészet alkotásait. Ez azonban csak akkor kísérelhető meg, ha a

marxista kritikus nem tér ki a differenciálásból elkerülhetetlenül adódó viták elől. A Központi Bizottság legutóbbi határozata ugyanerre biztatja: „...A párt... fellép mindenféle korlátolt, szektás szűk- keblüség ellen, de ... a különböző társadalmi erők közötti politikai szövetség nem jelentheti az ideológiai különbségek elmosódását vagy elvi engedményt az antimarxista nézetekkel szemben.”

Nemcsak a kritika, nem is csak az irodalom és a többi művészeti ág szakmai közvéleménye értékel. A tíz- és százezres közönség is alakítja a ma "a értékrendjét. amely

e'ég gvakran nem csupán

részletekben vit■'* in, hanem

mindenen*’''! elveti a céhbeli- ok fTnVkc’ős gyakorlatát. Mindenki sok oéldát ismer arra, hogy a közönség számottevő része éppen az ellenkezőjét szereti-becsüli annak, amit a szokk'ib'ka, és megfordítva. Mit tehet a bíráló azért, hogy ez az ellentmondás ne mélyüljön. sőt: a feszü’fsének növekedése helyett a kétféle —a céhbeli és a laik”s — minősítés fokozatosan közelebb kerüljön egymáshoz. Ezz°l

kanesniqf-han talán eev rövid meeíagvTés is hasznára lehet m;ndennani gyakorlatunknak.

Azt rnonüia az ismert művésztréfa: kérd meg X-ef. írjon ró'ad minél több elma- rasz'n'ét a vezető napi-, vagv hetilapban, akkor biztos,

hoav sokan megveszik (ro°g- názik) a könvvedet (filmedet, színdarabodat!. Igaz ez még ma is? Az már nem igaz. hogy a közönségre kiszámítható sza. bálvszerűséggel, fordítva hat a bírálat. A kritika hiteles, hatása sok jel szerint biztatóbb összképbe illeszthető. Ám az ma is tény, hogy a bot- ránvkeltő művek visszbango- sabbak, mint a gondolati mélységükkel, megformál faáguk művésziségével kitűnő alkotások. Nem sikerült még kita'áini, hoevan. milyen eszközökkel segítheti a kritika az ilv»n regények, filmek, drámák teriedését. Receotet erre senki nem adhat, annyi azonban biztos, hogv a sok embernek ajánlott művészet bemu- •tatása, méltatása és bírálata csak a megnverni kívánt befogadók tanasztal ati és foga- lorovilágához. kén_ és szóhasználatához, stílusához igazodva lebet eredményes. Az ilven kritika nemcsak a művésznek jó. A műbírálat műfajának; kelendőségét is növeli. Olvasókat nevel, hozzászoktat ahhoz, hogv egyetértve vagv tiltakozva figyelembe vegyék a kritika álláspontját, majd később — magasabb szinten — irányzatait és emk vitá't.

DERSI TAMÁS

Nyílt levél az eriiiz

A francia könyvpiac egyik legsikeresebb újdonsága egy nyílt levél az ördöghöz. Az érdeklődést fokozza, hogy szerzője egyszer már nagy feltűnést keltett egy hasonló nyílt levéllel, amelyet az istennek címzett.

Istennel, az ördöggel levelezni — elég fura dolog. A két könyv azonban egyá^alán nem valami bizarr, stenzációhajhászó vállalkozás, ellenkezőleg, egy pallérozott elméiű, brifliáns tollú egyetemi tanár leginkább talán politikai pamfletnak nevezhető írása. Robert Escarpit-ról van szó, a bordeaux-i egyetem proíesz- szoráról, a kitűnő irorlalomszoc;ológusról, aki ragyogó újságíró (híresek rövid, csattanós glosszái a Le Monde első oldalán), s nemrégiben zajos irodalmi sikert is aratott egy novellooélyázat megnyerésével (dramatizált változatát a tévében láthattuk, Bajomi Lázár Endre fordítói estién).

Escarpit nyílt leveleiben voltaképpen két emberi magatartást boncolaat a frcncia valóság tükrében: a haladó cs a konzervatív életvitelt. Míg 1966-ban az istent fiatal baloldali értelmiséginek muta“a be, naivnak, de lelkesnek, ugyanodkor kissé türelmetlennek és merevnek, addig ú| művében az ördög a mindenfajta konzervaüvizmus megtestesítője, aki mindentől fél, de leginkább az újtól, cmelv feleslegessé teheti őt. Míg az isten szimpatikus, barátságos, közvetlen fiatalember, az ördög zárkózott, megközelíthetetlen, bizalmatlan és rettegő, az „örök felnőtt a világ ifjúságával szemben”, mondja róla Escarpit.

Az ördög különösen az elégedettek, önelégültek körében tanyáz, akik úgy kuksolnak elégedettségükön, mint a fösvény az aranyán, éjjel-nappal attól rettegve, hogy meglopják. Az elégeSimsay Ildikó festménye

ERSEKŰJVÁRY LAJOS:

MINT A KÓBOR FALEVELET

Ahol annyiszor hevertünk, üzent ma a régi kertünk:

Lehet, úgy ötvenöt éve,

a fák alá létrát téve

szedtünk meggyet, almát, körtét. .

Gyermeknek ez az öröklét.

Azóta, hogy messze mentem, szél kóborol már a kertben, meg az emlék, meg a múltam, s érett gyümölcsként lehulltan. mint a kóbor falevelet, várom, hogy a tél betemet.

BENCZE JÓZSEF:

APÁM

Apám fáradt szívétől született a kenyér, örök élet jussa akkor is ha nem él.

Eljön értem fáradt szekerével át az országúton, messzeségbe, nem merül ki nem öregszik sorsom elől nincs mentsége.

dettek a gátjai minden haladásnak, társadalminak s gazdaságinak egyaránt. Escarpit nem is annyira az anyagi előrehaladást, mint inkább az élet minőségét félti tőlük, az ördögtől, az elégült- ség főleg mint kispolgári elégedettség gyűlöletes számára.

De Gaulle-t például az elégületlenek közé sorolja, hiszen magas, még ha irreális célt is tűzött a franciák elé: a nemzeti nagyságot, a grandeur-t; a gaullistákat azonban már megszól! a az ördög, mert fölöttébb elégedettek azzal, ami van, amit még De Gaulle ért el. És így tovább: Escarpit könyve voltaképpen a francia „estoblishment”, a rendszer, o gaullizmus kacagtatóan humoros, de éles, szarkasztikus kritikája. Egy helyütt kijelenü: nem tudja, az isten Franciaországban lakik-e, de bizonyos benne, hogy az ördög Párizsban regisztrált választópolgár. Nem vádirat, nem is oesszimis‘a nem-eti bűnla'strom Escarpit nyílt levele az ördöghöz, mindvégig könnyedén és szellemesen, utolcrheteHen franc'a charme-mal cseveg, s m;g az ördögnek is elbűvölő 1 ~d- vességgel jósolja meg, hogy egy szép napon majd úgy fenékbe rúgják, hogy kirepül Franciaországból.

Persze Escaroit. a szocio!óo”s, jól tudja, hogv épnen az-k fogják a legkevésbé olvasni a könyvét, akikről szól: a koe-’zrva- tívok, hiszen az irodalomban is gyűlölik és elvetik az újat, épaen ezért a francia postához írt előszavában azt tanácsolja, ha , besííési nehézségek támadnának az ördöghöz írt nyílt lévé'1*1,1 nyugodtan adják át az istennek, onnan is eljut az ördöghöz. Mert a 62 éves Escarpit is nagyon jól tudja, hogv az ördö-t az önelégültség, a na-g-lísáa rz is enben, a haladás híveiben, m' - l- annyiunkban is benne lakozik, amiért is nem elén csak másakban teilen érni, elsőbben is magunkból kell kiűzni. így hát ez ördöghöz írt nyílt levél nekünk is szólHOMORÓDI JÓZSEF

ECrifika és értékrend