Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-14 / 11. szám
Gál István t Babits Petőfi Magaságáról } \ Lenin Párizsban Lenin több mint tizenöt alkalommal járt Párizsban. Az 1905—1907-es forradalom bukása után Párizs az orosz politikai emigráció jelentős központja lett. 1908-ban Genfből Párizsba költöztették a bolsevik újság, a „Proletár” szerkesztőségét. Ebből az alkalomból ment Lenin Párizsba családjával együtt és maradt ott négy évig, egészen 1912 júliusáig. Lenin és családja a Marie-Rose utca 4 szám alatt lakott egy kis lakásban. Makszim Gorkij, párizsi utazásának emléke nyomán említi, hogy Lenin lakása diákszállásra emlékeztette őt: két kis szobából, egy kis konyhából és egy picinyke előszobából állt. A bútorzata egészen egyszerű volt. Érdekes felidézni, hogyan emlékeznek Leninre egykori szomszédai. A házmesterné mindig „veszélyes” embernek tartotta. „Gondolja csak el, — mondja — nem voltak emberi gyengéi! Nem ivott, nem dohányzott; a könyvtár, gyűlések és a háza — ez volt az élete...” Lenin másik szomszédja, egy öreg fényképész mesélte: „.. .ha vitatkoztál vele, az a benyomásod támadt, hogy te tanár vagy és ő egy diák... s mindez azért tűnt úgy, mivel hallgatag volt, egyszerű és szerény. Időnként huncutul elmosolyodott.. Tartózkodó modorával, szerénységével, egyéni varázsával nemcsak Párizsban vonzotta magához az egyszerű embereket, hanem mindenütt, ahol csak megfordult. Szerette a jó tréfákat, a szójátékokat és a szatirikus párizsi kuplékat. Különösen kedvelte Montéhus-t, egy kommü- nárd fiát, aki nagy népszerűségnek örvendett a párizsi munkások körében. Montéhus forradalmi dalokat írt. amelyeket a párizsi munkásnegyedek kabarészínházaiban adott elő. Ezeken a helyeken Lenin teljesen felszabadultnak érezte magit, együtt nevetett és énekelt a publikummal. Az „üdv a 17. ezrednek” c. Montéhus-dal igen tetszett neki. A dal azoknak a katonáknak állít emléket, akik 1907-ben Dél- Franciaországban megtagadták, hogy a felkelőkre lőjenek. Lenin párizsi tartózkodása idején sokat dolgozott. Gyakori látogatója volt a Nemzeti Könyvtárnak és a Sorbonne könyvtárának, beszélt gyűléseken, nyilvános konferenciákat tartott a bolsevikoknak. 1911 tavaszán Longjumeauban (Párizs külvárosa) pártiskolát hozott létre a Franciaországba küldött orosz munkások számára, akik az illegális mozgalomban dolgoztak. Elrriélyülten tanulmányozta Franciaország történelmét. Azt mondta, hogy a nagy francia forradalom, valamint az 1848-as forradalom, de különösen a párizsi kommün szolgáltatott számára nagy tanulságokat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Lenin hangsúlyozta a Szovjet-Oroszország és Franciaország közötti kereskedelmi és kulturális kapcsolatok szükségességét. Tóth Gyula Kortársaink Három költő álfa A Petőfi születésének 150. évfordulójára rendezett országos ünnepségen a két ünnepi szónok, Illyés Gyula és Aczél György egyaránt Babitsra hivatkozott, mint aki súlyos szavával 1923-ban síkraszállt az ellenforradalom hazug Petőfi- ünneplése ellen. A mostani roppant Petőfi-irodalomban két tanulmány is foglalkozik Babits Petőfi-képével, illetve annak csak két-három mozaikjával. Az egyik a „Petőfi tüze” c. pompás tanulmánykötetben Szalai Anna „A polgár vallomásai” c. terjedelm s tanulmánya, a másik Rónay László „Petőfi a Nyugatban” c. cikke a Vigilia újévi számában. Babits az itt emlegetett szövegeknél sokkal többször és sokkal pozitívabban foglalkozott Petőfivel, éspedig nemcsak a magvar olvasóknak, hanem a külföldi érdeklődőknek is hozzáférhetővé tett több fejtegetésében. Arról nem is szólva, hogy még gimnazista korában megindult és kb. 1906-ig terjedő, jórészt kiadatlan első lírai korszakát valósággal Petőfi-korszaknak lehetne nevezni, ugyanúgy, ahogy élete utolsó éveiben újra Petőfi magvas egyszerűségéhez és közérthetőségéhez tért vissza nagy műveiben. Elmé'etileg is egész életén át foglalkoztatta Petőfi emberi jelleme, költői jellege, magyar és nemzetközi jelentősége. A magyar irodalmat mindig a világirodalom távlataiba igyekezett beállítani és így magyar részről Petőfiről mindmáig ő írta a legjelentősebb méltatásokat világirodalmi rangjára vonatkozóan. Egy francia folyóirat kérésére 1927-ben tanulmányt írt a magyar irodalom nagyjairól, ez németül és hollandul is megjelent. Ebben állítja: „Petőfinél egyszerűbb költő alig van a világirodalomban... A költő a demokrácia gyermeke és harcosa, mint maga a forradalom, mehfnek hősévé és vértanújává lesz.” Tiltakozik azellen, hogy korlátolt és műveletlen nénköltőnek tartsák, hiszen néoiessége maga is a nyugati kultúra gazdagodását jelentette. Valósággal történelmi szerepet tulaidnnít neki: „Petőfi, a nemzeti forradalom dalnoka, ideális szocialista és anarchista: s nincs a világirodalomban költő, kinek lelke előtt az Emberiség álmait vezető tűzoszlopok oly tiszta és egyszerű fénnyel ragyognának, el nem födve a valóság ködétől, vagy a Lehetőségek korlátjaitól. A naiv és isteni fiatalság látnokian konkrét ideálizmusa ez, melyhez képest Shelley határozatlan ábrándozó, Heine hitetlen cinikus, Hugo színészi pozőr. Petőfi ideálizmusa a magyarság nagyszerű józanságával párosul... Petőfi az eszmék költője, melyekért az életét adta.” Már 1911-ben „az ősköltő’’-nek tartja. 1923-ban így magasztalja: „Petőfi költészete a világ, ez a magyar világ, éppúgy mint Homéroszé a görög ... A mi homéroszi Petőfink nemcsak a szavak, hanem a tettek Homérosza volt.” Európai irodalomtörténetében húsz esetben idézi Petőfit a XIX, század, a romantika és a realizmus legnagyobb költőivel és íróival hasonlítva össze vagy állítva párhuzamba: „Petőfit valóban a tökéletes realizmus költőjének kell mondani... Leíró költeményei a világirodalom páratlan remekei... A népiség az ő számára valóban közvetlen realitás. Nem nosztalgia mint a romantikusoknak. Valósághoz kötöttebb szellemet nem lehet elképzelni az övénél,” Végső tanulsága: „Petőfi a nagy európai közösség költője, a világszabadság lantosa." Babits Ady halála után, a Nyugat stílromnntikáiának le- tűntével az egész népnek, az egész nemzetnek érthető költészet eljövetelét várta és jövendölte. A néni írók előőrseinek feltűnése után Illyés Gyulában és Tamási Áronban látta beteljesedni á’mait: „Amint ezeket a népi költőket olvasom, — írta róluk 1932-ben — mély és primitív magyarság levegője csax> meg; de ez a' magyarság kifejezetten nem nemzeti, hanem népi, olyan értelemben, mint ahogy a Petőfi költészete is a maga korában nem nemzetinek, hanem népinek látszott... Ennek az új németségnek leg- igazabb képviselői valóságos forradalmárok a Petőfi-féle típusból. hívők és szabad lelkek, a világítélet álmával szívükben, s ayokalivtikus csillagokkal a látóhatárukon. A Petőfi versét, a magyar nép otthonos ritmzi.cát... e fiatal költők tették ismét a költészet eleven hordozójává.” Uj sorozatot indított az Akadémiai Kiadó, céljaként a kortárs magyar irodalom legnevesebb alkotóinak „tudományos igényű tanulmányok formájában” való bemutatását jelölve meg. Az eddig megjelent kötetek bizalmat keltenek. A „Kortársaink” igényes vállalkozás. Bizonyítja ezt most három költő útjának fölvázolása is; Szabó Lőrincé, Váci Mihályé. Benjámin Lászlóé. Végletek jelölte utakat járt be Szabó Lőrinc, nem volt könnyű dolga tehát Rába Györgynek, hogy egyértelműen magyarázza azt, ami sokféle módon értelmezhető. Sikerrel tette dolgát, az egyszerűsítést éppúgy elkerülve, mint az ál-bonyolultságot. A műre, a versekre, a kötetekre összpontosítja figyelmét, nem sommás megállapításokkal, hanem részletező elemzésekkel ad hitelt véleményének. Ami több tekintetben nem egyezik az — eddig — általánosan elfogadott Szabó Lőrinc- kénpel. Rába azonban nem fél a legendákkal szemben az igazság kimondásától, így a többi között a Lóci-versek tényleges értékének kimutatásától. Vitázó, érdekes gondolatokat megfogalmazó tanulmány Rábáé, s elsőként helyezi mérlegre Szabó Lőrinc utolsó éveinek munkásságát, a „végső harmónia” meglelésé- re tett erőfeszítéseket. I átszatra könnvebb dolga volt Kovács Sándor Ivánnak, a Váci Mihályról szóló kis monográfia szerzőjének. Váci, ki úgy élt „mint a százhúszat verő szív”, az elkötelezettséget nemcsak gyakorolta, de vallotta is büszkén. Emberi, alkotói útja egyenes, szava nyílt, ám éppen ez az, ami csoportokra osztotta ismerőit. Kovács nem áll egyik csoport oldalára sem, hisz abban, hogy a tények — a művek — érvelnek a leghangosabban. Ezért lépésről lépésre halad előre Váci öntörvényű világában, a völgyeket éppúgy megmutatja, mint a csúcsokat. A maid három éve elhunyt költő első, teljes és tiszta képe ez a könyvecske, őszinte mérlege az „árva emberekért” telt életnek. „A szegények fájdalmát panaszlom, /de érzem a szegények erejét” — vallotta indulásakor Benjámin László, s most, hogy Simon Zoltán tollából az első átfogó tanulmányt olvashatjuk a három és fél évtizedes költői pályáról, úgy ítélhetjük, mindenkor hű maradt e gondolathoz. Benjámin nemcsak markáns alakja a szocialista irodalomnak, hanem — sok tekintetben — találkozási pontja is azoknak a hatásoknak, amelyek formálták, torzították költészetünk e vonulatát. Simon érdeme, hogy nem kerüli meg a fájdalmas időszakokat, úgy elemzi Benjámin munkásságát, mint az olykor ellentmondó részek ellenére is egészt. S a hangsúly ezen van valóban, hiszen a művek —- közöttük jónéhány vitát kiváltó, vihart kavaró alkotás — olyan költő portréját rajzolják elénk, aki — mint maga írta — eszményeit nem, csak korábbi romantikus illúzióit tagadta meg. (M) ZELK ZOLTÁN: HA NYÁR, HA TÉL, Dél van, becsukom a szemem, mert csak hunyt szemmel látom én lábhoz futó patakom, grundom, utcám, világom, a fénnyel fürtös éjszakát, a ki nem alvó lángot: ha lelakatolt téli ég, ha holdjasincsen nyár volt, mi ablakunk alatt az ág, viselt lombot vagy zúzmarát, mindig besütötte azt a szobát! BÁRDOS1 NÉMETH. JÁNOS: BIZTATÓ MAQAMNAK Hogy előre szaladt a szekér, porfelhő az egekig felér. Se előre, hátra nincs határ, szegény lovam haza hogy talál? Ezer éve, talán annyit fut, elkopott a holdas kocsiút, vadvirágok lánca elszakadt, hogyan hajtom tovább lovamat? Szép ifjúság, nyár, láz, lobogás, ami itt van, minden olyan más, sötét lepke a zord messzeség, rám szakadnak hallgató esték. Riadozva mégse nézem én, ami elszállt évek és remény, de a többi, az se lehet más, ha te kísérsz édes dalolás. Amikor beléptem Hohem Dezső, a Fregoli Értékesítő Vállalat igazgatójának egykoron messze földön híres luxusirodájába, majd hogy hanyatt nem vetettem magam attól a kietlen látványtól, mely ott fogadott. Hohem Dezső ugyanis éppen eav kimustrált háromlábú hokedlin egyensúlyozott, saját lábával iqyekervén pótolni a hokedli negyedik lábát. — Mi történt? — meredtem rá az egyébként népszerű vállalati igazgatóra, aki a maga fénykorában nem egy ízben képviselte hazánk színeit különböző fregoliszakemberek nemzetközi sz'mpózion- ján. — Hová lett a «-••önyörű garnitúrád, a perzsaszőnyeged, a könnyezőoálmíd és a nevet's kedved? Hóhem Dezső szár- nyaszeaetíon válaszolt: — Csökkentettük öregem a reprezentációt! — Ez rendben van, ez helyes. De mennyire? Csökkentjük a reprezentációt — Hogy ennyire? Ez még semmi, amit itt látsz, illetve nem látsz. Mi ugyanis minden vonalon csökkentettük a reprezentációt. A múltkoriban például két nap után faképnél hagyott bennünket és az első menetrendszerűtlen géppel hazautazott az übürkürüi küldöttség, melynek pedig három hétig kellett volna a mi fregolikereskedel- münket tanulmányoznia... — Talán nem voltak megelégedve a hazai fregoiik rrvnőségével? — Azokkal igen. De az üzemi kosztunkkal nem. Vendégeinket ugyanis ma már nem invitáljuk munkaebédre a Szigetre, a Rr/alba, vagy a Citadella-étterembe, mint régéé. Nem öregem, ez megszűnt. Munkaebéd helyett vendégeink üzemi ebédet kapnak. Per kopf öthatvanért... — De reprezentációs italotok csak van. Mit adtok a tárgyaló- partnereiteknek? — Ha nem sikerül az üzlet, akkor kövi- dinkát... — És ha sikerül? — Akkor is kövidin- kát, de akkor tokajis üvegből töltjük nekik... — És a kocsid, oz álomszép Mercid? — Leadtam. Gyalog járok... — Miért nem inkább villamossal? — Hegy ne röhögjenek rajtam. Ugyanis, ha gyalog megyek, azt még csak meg tudom maqyrázni azzal, hogy védem az egészségem, hogy szükségem van a írás le -göre, viszont ,.••• régem a fe- ' óimra, hogy részt veszek a kocogómozqalomban, meg minden effélével. De a villamos, azt már nem tudnám megmagyarázni. Ha villamoson közlekednék, akkor mindenki azt hinné, hogy smucig vagyok a saját kocsimat strapáim... — Most jut eszembe. Az előszobádban egy csúnya és kellemetlen modorú jelenség ügyködik az írógépnél és fogadja az ügyfeleket. Mi van Irénkével, azzal a bűbájos, igézetes sexbombával, aki éveken keresztül azon a jogcímen kellemkedett körülötted, hogy a titkárnőd? — Mint láthatod, vállalatunk jelentős mértékben csökkentette a reprezentációt. így le kellett mondanom Irénkéről Is. Ezért inkább elvettem feleségül. Otthon ugyanis azért mégsem árt, ha néha reprezentál az ember... Ágh Tihamér
