Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

Gál István t Babits Petőfi Magaságáról } \ Lenin Párizsban Lenin több mint tizenöt alkalommal járt Párizsban. Az 1905—1907-es forradalom bukása után Párizs az orosz politikai emigráció jelentős központja lett. 1908-ban Genfből Párizsba költöztették a bolsevik újság, a „Proletár” szerkesztőségét. Ebből az alkalomból ment Lenin Párizsba családjával együtt és maradt ott négy évig, egészen 1912 jú­liusáig. Lenin és családja a Marie-Rose utca 4 szám alatt lakott egy kis lakásban. Makszim Gorkij, párizsi utazásának emlé­ke nyomán említi, hogy Lenin lakása diákszállásra emlé­keztette őt: két kis szobából, egy kis konyhából és egy pi­cinyke előszobából állt. A bútorzata egészen egyszerű volt. Érdekes felidézni, hogyan emlékeznek Leninre egykori szomszédai. A házmesterné mindig „veszélyes” embernek tartotta. „Gondolja csak el, — mondja — nem voltak embe­ri gyengéi! Nem ivott, nem dohányzott; a könyvtár, gyűlé­sek és a háza — ez volt az élete...” Lenin másik szomszéd­ja, egy öreg fényképész mesélte: „.. .ha vitatkoztál vele, az a benyomásod támadt, hogy te tanár vagy és ő egy diák... s mindez azért tűnt úgy, mivel hallgatag volt, egyszerű és szerény. Időnként huncutul elmosolyodott.. Tartózkodó modorával, szerénységével, egyéni varázsá­val nemcsak Párizsban vonzotta magához az egyszerű embe­reket, hanem mindenütt, ahol csak megfordult. Szerette a jó tréfákat, a szójátékokat és a szatirikus pá­rizsi kuplékat. Különösen kedvelte Montéhus-t, egy kommü- nárd fiát, aki nagy népszerűségnek örvendett a párizsi mun­kások körében. Montéhus forradalmi dalokat írt. amelyeket a párizsi munkásnegyedek kabarészínházaiban adott elő. Ezeken a helyeken Lenin teljesen felszabadultnak érezte magit, együtt nevetett és énekelt a publikummal. Az „üdv a 17. ezrednek” c. Montéhus-dal igen tetszett neki. A dal azoknak a katonáknak állít emléket, akik 1907-ben Dél- Franciaországban megtagadták, hogy a felkelőkre lőjenek. Lenin párizsi tartózkodása idején sokat dolgozott. Gya­kori látogatója volt a Nemzeti Könyvtárnak és a Sorbonne könyvtárának, beszélt gyűléseken, nyilvános konferenciákat tartott a bolsevikoknak. 1911 tavaszán Longjumeauban (Párizs külvárosa) párt­iskolát hozott létre a Franciaországba küldött orosz munká­sok számára, akik az illegális mozgalomban dolgoztak. Elrriélyülten tanulmányozta Franciaország történelmét. Azt mondta, hogy a nagy francia forradalom, valamint az 1848-as forradalom, de különösen a párizsi kommün szol­gáltatott számára nagy tanulságokat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Lenin hangsúlyozta a Szovjet-Oroszország és Franciaország közötti kereskedelmi és kulturális kapcsolatok szükségességét. Tóth Gyula Kortársaink Három költő álfa A Petőfi születésének 150. évfordulójára rendezett orszá­gos ünnepségen a két ünnepi szónok, Illyés Gyula és Aczél György egyaránt Babitsra hi­vatkozott, mint aki súlyos sza­vával 1923-ban síkraszállt az ellenforradalom hazug Petőfi- ünneplése ellen. A mostani roppant Petőfi-irodalomban két tanulmány is foglalkozik Babits Petőfi-képével, illetve annak csak két-három mozaik­jával. Az egyik a „Petőfi tü­ze” c. pompás tanulmánykö­tetben Szalai Anna „A polgár vallomásai” c. terjedelm s ta­nulmánya, a másik Rónay László „Petőfi a Nyugatban” c. cikke a Vigilia újévi szá­mában. Babits az itt emlege­tett szövegeknél sokkal több­ször és sokkal pozitívabban foglalkozott Petőfivel, éspedig nemcsak a magvar olvasók­nak, hanem a külföldi érdek­lődőknek is hozzáférhetővé tett több fejtegetésében. Arról nem is szólva, hogy még gim­nazista korában megindult és kb. 1906-ig terjedő, jórészt ki­adatlan első lírai korszakát valósággal Petőfi-korszaknak lehetne nevezni, ugyanúgy, ahogy élete utolsó éveiben új­ra Petőfi magvas egyszerűsé­géhez és közérthetőségéhez tért vissza nagy műveiben. Elmé'etileg is egész életén át foglalkoztatta Petőfi emberi jelleme, költői jellege, magyar és nemzetközi jelentősége. A magyar irodalmat mindig a világirodalom távlataiba igye­kezett beállítani és így ma­gyar részről Petőfiről mind­máig ő írta a legjelentősebb méltatásokat világirodalmi rangjára vonatkozóan. Egy francia folyóirat kéré­sére 1927-ben tanulmányt írt a magyar irodalom nagyjairól, ez németül és hollandul is megjelent. Ebben állítja: „Pe­tőfinél egyszerűbb költő alig van a világirodalomban... A költő a demokrácia gyermeke és harcosa, mint maga a for­radalom, mehfnek hősévé és vértanújává lesz.” Tiltakozik azellen, hogy korlátolt és mű­veletlen nénköltőnek tartsák, hiszen néoiessége maga is a nyugati kultúra gazdagodását jelentette. Valósággal történel­mi szerepet tulaidnnít neki: „Petőfi, a nemzeti forradalom dalnoka, ideális szocialista és anarchista: s nincs a világiro­dalomban költő, kinek lelke előtt az Emberiség álmait ve­zető tűzoszlopok oly tiszta és egyszerű fénnyel ragyognának, el nem födve a valóság ködé­től, vagy a Lehetőségek kor­látjaitól. A naiv és isteni fia­talság látnokian konkrét ideá­lizmusa ez, melyhez képest Shelley határozatlan ábrándo­zó, Heine hitetlen cinikus, Hugo színészi pozőr. Petőfi ideálizmusa a magyarság nagy­szerű józanságával párosul... Petőfi az eszmék költője, me­lyekért az életét adta.” Már 1911-ben „az ősköltő’’-nek tartja. 1923-ban így magasztal­ja: „Petőfi költészete a világ, ez a magyar világ, éppúgy mint Homéroszé a görög ... A mi homéroszi Petőfink nem­csak a szavak, hanem a tet­tek Homérosza volt.” Európai irodalomtörténeté­ben húsz esetben idézi Petőfit a XIX, század, a romantika és a realizmus legnagyobb köl­tőivel és íróival hasonlítva össze vagy állítva párhuzam­ba: „Petőfit valóban a tökéle­tes realizmus költőjének kell mondani... Leíró költemé­nyei a világirodalom páratlan remekei... A népiség az ő számára valóban közvetlen realitás. Nem nosztalgia mint a romantikusoknak. Valóság­hoz kötöttebb szellemet nem lehet elképzelni az övénél,” Végső tanulsága: „Petőfi a nagy európai közösség költője, a világszabadság lantosa." Babits Ady halála után, a Nyugat stílromnntikáiának le- tűntével az egész népnek, az egész nemzetnek érthető köl­tészet eljövetelét várta és jö­vendölte. A néni írók előőrsei­nek feltűnése után Illyés Gyu­lában és Tamási Áronban lát­ta beteljesedni á’mait: „Amint ezeket a népi költőket olva­som, — írta róluk 1932-ben — mély és primitív magyarság levegője csax> meg; de ez a' magyarság kifejezetten nem nemzeti, hanem népi, olyan értelemben, mint ahogy a Pe­tőfi költészete is a maga ko­rában nem nemzetinek, ha­nem népinek látszott... En­nek az új németségnek leg- igazabb képviselői valóságos forradalmárok a Petőfi-féle tí­pusból. hívők és szabad lelkek, a világítélet álmával szívük­ben, s ayokalivtikus csillagok­kal a látóhatárukon. A Petőfi versét, a magyar nép otthonos ritmzi.cát... e fiatal költők tették ismét a költészet eleven hordozójává.” Uj sorozatot indított az Akadémiai Kiadó, céljaként a kortárs magyar irodalom leg­nevesebb alkotóinak „tudomá­nyos igényű tanulmányok for­májában” való bemutatását jelölve meg. Az eddig megje­lent kötetek bizalmat kelte­nek. A „Kortársaink” igényes vállalkozás. Bizonyítja ezt most három költő útjának föl­vázolása is; Szabó Lőrincé, Váci Mihályé. Benjámin Lász­lóé. Végletek jelölte utakat járt be Szabó Lőrinc, nem volt könnyű dolga tehát Rába Györgynek, hogy egyértelmű­en magyarázza azt, ami sok­féle módon értelmezhető. Si­kerrel tette dolgát, az egysze­rűsítést éppúgy elkerülve, mint az ál-bonyolultságot. A műre, a versekre, a kötetekre összpontosítja figyelmét, nem sommás megállapításokkal, hanem részletező elemzések­kel ad hitelt véleményének. Ami több tekintetben nem egyezik az — eddig — általá­nosan elfogadott Szabó Lőrinc- kénpel. Rába azonban nem fél a legendákkal szemben az igazság kimondásától, így a többi között a Lóci-versek tényleges értékének kimutatá­sától. Vitázó, érdekes gondola­tokat megfogalmazó tanul­mány Rábáé, s elsőként helye­zi mérlegre Szabó Lőrinc utol­só éveinek munkásságát, a „végső harmónia” meglelésé- re tett erőfeszítéseket. I átszatra könnvebb dolga volt Kovács Sándor Ivánnak, a Váci Mihályról szóló kis monográfia szerzőjének. Váci, ki úgy élt „mint a százhúszat verő szív”, az elkötelezettséget nemcsak gyakorolta, de val­lotta is büszkén. Emberi, al­kotói útja egyenes, szava nyílt, ám éppen ez az, ami csopor­tokra osztotta ismerőit. Kovács nem áll egyik csoport oldalára sem, hisz abban, hogy a té­nyek — a művek — érvelnek a leghangosabban. Ezért lé­pésről lépésre halad előre Vá­ci öntörvényű világában, a völgyeket éppúgy megmutatja, mint a csúcsokat. A maid há­rom éve elhunyt költő első, teljes és tiszta képe ez a könyvecske, őszinte mérlege az „árva emberekért” telt élet­nek. „A szegények fájdalmát pa­naszlom, /de érzem a szegé­nyek erejét” — vallotta indu­lásakor Benjámin László, s most, hogy Simon Zoltán tol­lából az első átfogó tanul­mányt olvashatjuk a három és fél évtizedes költői pályáról, úgy ítélhetjük, mindenkor hű maradt e gondolathoz. Benjá­min nemcsak markáns alakja a szocialista irodalomnak, ha­nem — sok tekintetben — találkozási pontja is azoknak a hatásoknak, amelyek for­málták, torzították költésze­tünk e vonulatát. Simon érde­me, hogy nem kerüli meg a fájdalmas időszakokat, úgy elemzi Benjámin munkásságát, mint az olykor ellentmondó részek ellenére is egészt. S a hangsúly ezen van valóban, hiszen a művek —- közöttük jónéhány vitát kiváltó, vihart kavaró alkotás — olyan költő portréját rajzolják elénk, aki — mint maga írta — eszmé­nyeit nem, csak korábbi ro­mantikus illúzióit tagadta meg. (M) ZELK ZOLTÁN: HA NYÁR, HA TÉL, Dél van, becsukom a szemem, mert csak hunyt szemmel látom én lábhoz futó patakom, grundom, utcám, világom, a fénnyel fürtös éjszakát, a ki nem alvó lángot: ha lelakatolt téli ég, ha holdjasincsen nyár volt, mi ablakunk alatt az ág, viselt lombot vagy zúzmarát, mindig besütötte azt a szobát! BÁRDOS1 NÉMETH. JÁNOS: BIZTATÓ MAQAMNAK Hogy előre szaladt a szekér, porfelhő az egekig felér. Se előre, hátra nincs határ, szegény lovam haza hogy talál? Ezer éve, talán annyit fut, elkopott a holdas kocsiút, vadvirágok lánca elszakadt, hogyan hajtom tovább lovamat? Szép ifjúság, nyár, láz, lobogás, ami itt van, minden olyan más, sötét lepke a zord messzeség, rám szakadnak hallgató esték. Riadozva mégse nézem én, ami elszállt évek és remény, de a többi, az se lehet más, ha te kísérsz édes dalolás. Amikor beléptem Ho­hem Dezső, a Fregoli Értékesítő Vállalat igaz­gatójának egykoron messze földön híres luxusirodájába, majd hogy hanyatt nem ve­tettem magam attól a kietlen látványtól, mely ott fogadott. Hohem Dezső ugyanis éppen eav kimustrált három­lábú hokedlin egyen­súlyozott, saját lábával iqyekervén pótolni a hokedli negyedik lá­bát. — Mi történt? — meredtem rá az egyéb­ként népszerű vállalati igazgatóra, aki a maga fénykorában nem egy ízben képviselte ha­zánk színeit különböző fregoliszakemberek nemzetközi sz'mpózion- ján. — Hová lett a «-••önyörű garnitúrád, a perzsaszőnyeged, a könnyezőoálmíd és a nevet's kedved? Hóhem Dezső szár- nyaszeaetíon válaszolt: — Csökkentettük öre­gem a reprezentációt! — Ez rendben van, ez helyes. De mennyi­re? Csökkentjük a reprezentációt — Hogy ennyire? Ez még semmi, amit itt látsz, illetve nem látsz. Mi ugyanis minden vo­nalon csökkentettük a reprezentációt. A múlt­koriban például két nap után faképnél ha­gyott bennünket és az első menetrendszerűtlen géppel hazautazott az übürkürüi küldöttség, melynek pedig három hétig kellett volna a mi fregolikereskedel- münket tanulmányoz­nia... — Talán nem voltak megelégedve a hazai fregoiik rrvnőségével? — Azokkal igen. De az üzemi kosztunkkal nem. Vendégeinket ugyanis ma már nem invitáljuk munkaebédre a Szigetre, a Rr/alba, vagy a Citadella-étte­rembe, mint régéé. Nem öregem, ez meg­szűnt. Munkaebéd he­lyett vendégeink üzemi ebédet kapnak. Per kopf öthatvanért... — De reprezentá­ciós italotok csak van. Mit adtok a tárgyaló- partnereiteknek? — Ha nem sikerül az üzlet, akkor kövi- dinkát... — És ha sikerül? — Akkor is kövidin- kát, de akkor tokajis üvegből töltjük nekik... — És a kocsid, oz álomszép Mercid? — Leadtam. Gyalog járok... — Miért nem inkább villamossal? — Hegy ne röhög­jenek rajtam. Ugyanis, ha gyalog megyek, azt még csak meg tudom maqyrázni azzal, hogy védem az egészségem, hogy szükségem van a írás le -göre, viszont ,.••• régem a fe- ' óimra, hogy részt veszek a kocogó­mozqalomban, meg minden effélével. De a villamos, azt már nem tudnám megmagyaráz­ni. Ha villamoson köz­lekednék, akkor min­denki azt hinné, hogy smucig vagyok a saját kocsimat strapáim... — Most jut eszem­be. Az előszobádban egy csúnya és kelle­metlen modorú jelen­ség ügyködik az író­gépnél és fogadja az ügyfeleket. Mi van Irénkével, azzal a bű­bájos, igézetes sex­bombával, aki éveken keresztül azon a jog­címen kellemkedett kö­rülötted, hogy a titkár­nőd? — Mint láthatod, vállalatunk jelentős mértékben csökkentette a reprezentációt. így le kellett mondanom Irénkéről Is. Ezért in­kább elvettem felesé­gül. Otthon ugyanis azért mégsem árt, ha néha reprezentál az ember... Ágh Tihamér

Next

/
Thumbnails
Contents