Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-10 / 291. szám

zerezzen örömet

Megkezdődött. Némelyik bolti kirakat árcédulájára

ilyenkor, karácsony közeledtével fenyőágat pingálnak és az ár faié tussal odaírják:

szerezzen örömet. Igyekszünk, igyekszünk, már amennyire az erőnkből telik. Nem könnyű feladat, ellenkezőleg, kifejezetten nehéz, bár öröm adni is, kapni is. Ez önmagában véve évezredes tapasztalatokra hagyatkozó tény, nem mondunk vele újat, csupán megismételjük az aranyigazságot. Ennek ellenére, illetőleg ezzel együtt nincs könnyű dolga senkinek, hiszen jön az ezüst-, majd az aranyvasárnap.

Nézzük. Ritkán fordul elő, hogy a kiszemelt portéka ára és az elkölthető pénz összege fedi egymást. A forint mindig kevés, de karácsony előtt különösképpen kevés, még szerencse, hogy az idén három hapig tart az ünnep. Lesz időnk kipihenni a hetekig tartó lótús-futás fáradalmait.

A kirakatnézés, a válogatás dolgozó népünket alaposan megviseli, legalább úgy, mint egy kiadós hó végi hajrá. Az a rengeteg méregetés, idegeskedés, nyomakodás, tolakodás. Miközben azon fáradozunk, hogy embertársaink kis csoportjának örömet szerezzünk, más embertársainkat olykor legszínesebben megfojtanánk. Elnéztem Simontornyán, a játékboltban a „körülményes” asszonyt. Fél óráig tartott mire előkotorta, kiszámolta, majd néhányszor újraszámolta a pénzig Addig az amúgy sem

túl gyors kiszolgálás szünetelt, és a vevőjelöltek csapata felteszem arra gondolt, egykor, rég ilyen szituáció válthatta ki a kannibalizmust.

Az örömszerzés kellemetlen velejárója tehát a düh, az ingerültség. Jó lenne elhagyni, és valóban a szeretet jegyében, karácsonyi hangulatban végezni a bevásárlást. Lehet? Dehogy lehet. Erre mi, emberek, nehezen vagyunk képesek. Valaki december 2-án felokosított: most vedd még,

amit meg akarsz venni, mert később nem lasz a boltokban semmi. Előre eszi a méreg, dühös, hogy húszadika körül

nem lesz a boltokban semmi. Gyanítom, fején találta a szöget. De valamit hem értek. Ha kiürülnek, miként valóban kiürülnek az üzletek, akkor ez mit jelent? Azt talán, hogy népünk gazdagabb mint a kereskedelem? Vagy azt talán, hogy könnyelműek vagyunk?

Csupa ellentmondás az éle;. Otthon, utcán, társaságban panaszkodunk, hogy megette a

fene ai egészet, kevés a pénz, és így tovább. Az üzletekben pedig mozogni se lehet a so- kadalomtól, pédig hol van még a karácsony. Ki érti? Aki érti, írja meg legyen szíves a címünkre, hogyan van?

A kellemetlenségek bőségére mint ajándékozók előre felkészülünk. Már maga az is kész bosszúság, hogy kitették a kirakatba a színes tökbari lévő új zsebrádiókat.. Hogy mi ebben a dühítő? „Elsápadok, pont az a szín nincs, amelyik menne a ruhámhoz” — hallom egy kövér kislány szájából. És most tessék megfogódzkodni! Az Öra- és Ékszerboltban nincs falióra. Se elemes, se kakukkos. se tányé- fos. Ott tartunk tehát, hoav faliórából a kereskedelem nem tudja, az epések szerint nem is akarja kielégíteni az igényeket, másfelől bezzeg a cukorkás díszdobozokat leértékelt ái-on kínálják a készletfelhalmozás dicsőségére. Ebben a helyzetben most mit tegyen az az ember, aki épp faliórával akar örömet szerezni szeretteinek. A boUV'-'~-'tő semmi jóval nem biztsa. Hát mit tegyen? Vegven leértékelt áron díszdobozt, esetleg valami más. falra akasztható táréval, barométert, tmgv irion panaszos levelet à Népújságnak?

Az ám, a nanaszos levél. Egvről előre tudok. A tömött kirakat előtt idős úr áll a ne-, jőve’. „Mit rzé’sz. van minden” — állapította meg a höl°v. „De nincs kiírva, hoev meddig tartanak nyitva, és ez^ meg fogom írni a Népújságnak,” — fortyarit fel az idős úr, aztán elvonultak. Biztos lesz majd olyan panaszos levél is, amelyikben a hagyományoknak megfelelően felpa- nasZolják, az eladó goromba, pökhendi, fagyosképű, nem elég udvarias. A minap elnéztem az ötvenes népbolt meggyötört pénztárosait. Hullafáradtak, mire véget ér a műszak, s gondoljuk végig, mi vár még karácsonyig a boltok dolgozóira. Nem érdemes tehát meglepődni vagy bego- rombulni, ha a műszak utolsó negyedében az eladó nem úgy ugrik, mint a bolha, hiszen a vásárlásban, az örömszerzésben nemcsak a vevők fáradnak el, elfáradnak az eladók is.

Természetesen az örömszerzés legnehezebb periódusa a döntéshozatal. Azt eldönteni, hogy kinek mit . vegyen az

emBéf, a világ legnehezebb dolga. Rendszerint a munkatársaktól kérünk tanácsot, ők .meg rendszeriül vállvono- gatva tőlünk kémek tanácsot. Az a vége, hogy nem azt vesszük meg, amit előbb elterveztünk, hanem egészen mást. Van egv nagyon jó módszer. Kollégám hozzátartozóinak egyszerűen odaadja az ajándékozásra szánt pénzt, vegyenek amit akarnak.

Ilyenkor remek elgondolások, ötletek születnek. Kettőt most nyomban közreadok. Először a sajátomat. Az ABC- áruházak. a nagyobb élelmiszerboltok bevezethetnék á karácsonyi OTP-részletakclót. Mondiuk ezer, Vagy ezerötszáz forinttól, hat hónapra, hogy ne a december lesvén a legnehezebb hónáb. Kl4otM°nség? Nem hinném, hl«zen ilyen alaoón az is ként°lehség, hosv az ember külföldi utazásra minden további nélkül kap OTP-kölcsönt.

Mondom a másik elgondolást. Ez nem tőlem Származik. dg jól hane-bk. Valaki javasolta: a fenyőfát közéhtől félffí.é mérsékelt áron adják, átadták, minthogy középtől felfelé s fenvőfa hegyén is k”V“sebb a éallvacska, az alsó részein több van. Ez bizony így igaz.

Véeső soron beláthatok, bonyolult feladat az örömszerzés, pedig csak néhány közeli hozzátartozóiról van szó. Mégis nehéz. Hát még milyen nehéz odafenn, Budapesten azoknak, akiknek szüntelenül az a dolguk, hogy örömet szerezzenek tízrhillió magyarnak.

. I

SZEKULITY PÉTER

Lopjuk egymás szabad idejét

Lám, lám. Most még ez-is. Nem elég, hogy lopják a munkaidőt — semmitmondó tanácskozások, mindent tudó hírharangok, okoskodó kisebb-nagyobb főnökök — mbst még a szabad időt is lopják. Lopják? Ha úgy tetszik: rabolják. Fogy, csökken az amúgy is kurta szabad időnk jócskán. Sorba állunk a postán, az OTP-ben, a húsboltban, kenyérért, tejért, az SZTK-ban, a fogorvosi rendelőben — mindenütt. És közben nem vagyunk tekintettel egymásra.

Már előre reszketek, ha például egy sürgős levelet, táviratot fel kell adni a postán. Délután öt óra után nem úszom meg félóránál előbb. Ekkor ragasztják ugyanis a tengernyi hivatal tengernyi levelére a bélyeget. A póstáskisasszöny kapkod, ideges, mert a sor egyre hosz- szabb, à kézbesítő pedig újabb és újabb leveleket dug be a kisablákon. Pedig valahol másutt a kézbesítő is ügyfél, a postáskisasszony is, tneg áz is, aki nem rendeli el, hogy a vállalatok ne csúcsidőben postázzahak. Mi lenne, ha a hivatalokban már előre felragasztanák a bélyeget, mert nem igaz, hogy épp erre nem érnek rá.

Ma én vagyok az ügyfél, a vásárló, holnap te. Mindannyian valahol, valamikor azok vagyunk. És lopjuk, rabol- * juk egymás idejét. Esténként a munkából hazafelé igyekvők forgatagában a pénztárgép mögött toporgó asszonyok idegesen nyújtogatják a fejüket előre. Mennének, sietnének, millió elintéznivalójuk után. Vajon mennyi ideje megy el naponta például egy kétgyerekes asszonynak csak a legszükségesebbek bevásárlására. S vajon azt, és olyat vesz-e, amilyet szeretne? Tud-e, van-e ideje kényelmesen válogatni harisnyák, nadrágok, pulóverek, cipők között, s végigjárni az üzleteket?

Számoljunk. A vidékre utazók vonata a műszak, a munkaidő befejezése után fél, egy órával indul. A Szekszár- don, Dombóváron, Bátászéken dolgozó ember képtelen néhány percnél, negyedóránál több időt a vásárlásra szánni. S veszi azt, amit éppen kap — vagy a programja naponta ugyanaz: járni az üzleteket. Nem is szólván azokról, akiknek a járási székhelyekre,, városokba kell menni vásárolni; itt aztán tényleg nincs mese, ki kell venni egy nap szabadságot.

Bosszantó dolognak nem vagyunk szűkiben — de hát mi" világ a világ, mindig lesz min idegeskedni. Egyszer ilyen, máskor olyan minőségben. Mint dolgozó, mint ügÿfél, mint barát, miht vevő, mint utas, mint anyuka, apuka, mint kedves szülő. Apropó: kedves szülő. Van néhány iskola, ahol haVbnta szülői értekezletet tartanak, nyilván felsőbb utasításra, s nem azért, mert az osztályfőnöknek valami halaszthatatlan, rendkívüli mondanivalója akadt. Nem más ez, mint az iskola és szülő kapcsolatának holmi ferde értelmezése: ha

nincs is mögötte tartalom, legalább a látszat meglegyen: „iskolánkban iksz alkalommal találkoztak a tanárok és a szülők”.

Mi történik ilyenkor? A gyengén tanuló diákok szülei rendszerint nem mennek el: szégyenük, hogy nem a legjobbakat mondják el a gyerekről. Nem a legjobbakat, hisz éppen a nagy nyilvánosság miatt a tanár úgysem mondja el nyíltan a véleményét. Aztán van szülő, aki azért megy, mert fél, hogy rosszabb osztályzatot kap a gyerek. ha nincs ott, ha nem tart „pofavizitet”. Van, akinek a szülői értekezlet esemény — láthat, megismerhet másokat, s van, aki itt éli ki magát, hosz- szabb-rövidebb kiselőadásokat kényszerít rá a szülőre. Nem jó ez se szülőnek, se tanárnak, Idegesek, oda se figyelnek, sietnének haza, dolgukat végezni. Félreértés ne ess*k, szülői értekezletre szükség van, de csak altkor és addig, amíg az sem a tanárnak, sem pedig a szülőnek nem terhes, hanem valóban hasznos. Fö’ösleges két órát elrabolni egvmás idejéből csak azért, hogy megtudjuk: gyermekünk kedves és okos kisfiú.

Tele vagyunk púpokkal. A „megszokás”, az „illik”, a „kötelező” kényelmetlen púpjait cipeljük magunkkal mindenhova. Illik, mert valaki egyszer 'kitalálta az új lakásba költözőnek lakás- szentelőt tartani. Kötelező, mert valaki egyszer elkezdte a névnapi ajándékot,

Vacsorát, tisztelgő látogatást, lakodalmi meghívást, kártyapartit és a többit viszonozni. Vagy megtesszük, vagy nem. Ha nem, fenn hordjuk az orrunkat, bezárkóztunk, elszigetelődtünk, felvágunk, beszűkültünk, beképzeltek vagyunk. Kár, hogy áltatjuk egymást: én is azt hiszem kötelességem névnapi ajándékot venni, akinek viszem, az meg megint... és ez így megy körbe-körbe.

Elképzelem egy kötelező névnapi vacsora maradványai fölött az ünnepelt arcát. És fogadalmát, hogy többet aztán szó sem lehet ilyesmiről. A „szívesen látott” vendég sem lehet túlzottan jókedvű. mikor hajnal felé hazabotorkál a kellemetlen trakta után : olvasott,

aludt, barkácsolt volna inkább, a maga kedvére használhatta volna szabad idejét.

Barátját, társaságát mindenki maga választja, s annyi időt tölt vele, ameny- nyi neki éppen jólesik. Ez nem nyűg, hanem nyilván kellemes időtöltés: ki- panaszkodjuk magunkat, elmondjuk á véleményünket erről vagy arról, vitatkozunk. A szeretett és kevésbé szeretett rokonokkal azonban más a helyzet, ök vannak, s akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk őket úgy, ahogy vannak, s olyannak amilyenek. Még akkor is, ha éppen táplntat híján nincsenek ránk tekintettel.

Lakógyűlések, családlátogatások, pletykás szomszédok, okvetetlenkedő házfelügyelők, időmilliomos jóakarók, dicsek- ' Vő barátnők, kínos mosolyok, haszontalan bájcsevegések az egyik oldalon. El nem olvasott könyvek, át nem élt irodalmi élmények, soha nem hallott lemezék, nem látott filmek a másikon. Lopjuk, kíméletlenül pazaroljuk egymás szabad idejét. Mi lenne, ha egyszer mindannyian elhatároznánk: álljon meg a menet, hagyjuk már abba, nem jól van ez így.

D. VARGA MARTA