Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
A diákotthon hálótermé. ben egymásnak akasz- kodik két fiú. „Lovagi- as ügy”, a többiek mit sem törődnek velük, legfeljebb né- gyen-öten nézik közönyösen a verekedőket. Akkor is megmarad a közöny, amikor az egyik fiú, megbotlik és olyan balszerencsésen esik, hogy fejét beüti a vaságy lábába. A fejbőr felszakad, vér, rövid ájulás. A közöny nem változik. Utána természetesen fe- gye’mi tárgyalás az otthon- gyűlés színe előtt, ahol a „vád'áttak padján” ül a két verekedő és — a négy-öt közönyös. Egy másik történet, ugyancsak Decsről, az általános iskolai diákotthon életéből, melynek lélekrajzához ' itt megpróbálunk közel férkőzni. Két gyerek, iskolából jövet betér a községi önkiszolgáló boltba. Van pénzük, de a csábítás is nagy. Beszélgetésük hozzávetőlegesen így rekonstruálható:-r- Te! Nézd mennyi csoki! Csapjunk meg egyet! —- Észreveszik... — Dehogy veszik! — Akkor is! Te azt csinálsz, amit akarsz, engem nem érdekel, de én nem viszek belőle. Az egyik gyerek egy orzott ,csokival gazdagabban távozik. A másiknál nincsen semmi bűnjel. Az ügy kitudódik, mindketten az otthongyűlés elé kerülnek. — A legelső fegyelmi fórum az őrsi gyűlés, — meséli Vida János igazgató és helyettese Gilicze Katalin. Mindketten nyolcadik esztendeje, indulás óta dolgoznak itt. — Következő a csoportgyűlés, míg a legsúlyosabb problémákat az egész otthon nyilvánossága előtt tárgyaljuk. Ez százharminc tagú bíróságot jelent, ami a tárgyalások kadétén többnyibe, egy vészbírósággal vetekvőeri szigorú. A legradikálisabb megoldást követelik, súlyosabb nem lévén, legalábbis az öttfionhöl való eltávolítást. A vészbírák- kal ilyenkor konokul szemben áll a vétkes daca. E két pólus között egy ideig pattognak az indulatok szikrái, amit az ügyeletes nevelő ideg-óráig hagy. Aztán óvatosan közbevet egy megjegyzést: — Ez mind rendben van gyérekek! X. Y. csakugyan súlyosan vétkezett. De vajon csak hibái vannak? Senki nem emlékszik olyan apróságra, akár egyetlen egyre, ami mellette szólna. Persze, .hogy emlékeznek. A vészbírák legnagyobb része szöges fordulattal átváltozik védőügyvéddé. Kiderül, hogy X, Y. szívesen segít másnak a . tanulásban, ő tisztít legszebben cipőt a hálóban és más hasonlók. A reakció: az eddig dacos tettes pillanatok alatt összeroppan. Sírás, megbánás, fogadkozás. Végül jelen esetben a büntetés: aki tényleg elvette a csokoládét őrsbéli tanúk kíséretében elmegy a boltvezetőhöz, elmondja a történteket és kifizeti a csokoládé érát. öt éppúgy, mint azt, aki nem vállalt felelősséget társáért, meghatározott ideig próbára bocsátják. Ennek a büntető- bíráskodás gyakorlatában nagyjából a próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetés felel meg, amit visszaeséskor menthetetlenül le kell tölteni. * Sajnos nem sikerült kiderítenünk, hogy az érintett boltvezetőből milyen reakciót váltott ki az összeg szerint tulajdonképpen nevetséges kártérítéssel jelentkező és megbánásNépújság 4 1972. december 31. Verekedés és közöhy Részletek egy diákotthon lélekrajzából tói gyötört bűnös. Szeretnénk remélni, hogy jót, ugyanis mindkét említett történet azt igyekezett dokumentálni, aminek meggyorsításán az ország jobb érzésű része már jóideje fáradozik: a szocialista emberré válás folyamatát. A decsi diákotthon fogadtatása ugyanis kezdetben sem volt mindenkinél egyértelműen jó, és visszatetsző hangokat olykor ma is hallani. — Kollégiumot csinálnak, épp az öreg utcában tanyasiaknak? A lakhely szerinti, vagyis ember és ember közötti megkülönböztetés nyilvánvaló. Az 1964-ben még hatalmas decsi tanyák világa nyolc év alatt jócskán sorvadt. Nagyon közel van és történelmileg belátható az az idő, amikor Alföldszállás, Gyöngyösoldal, vagy Bogra- puszta neve nem lesz több, mint a termelőszövetkezet, vagy az erdőgazdaság térképein szereplő dűlőnév. Arra már kevesebben gondolnak, hogy a tanyavilág megszüntetéséhez áttételes módon a diákotthon is hozzájárult. Nyolc év alatt kisközségnyi létszámú, átlagosan évi száz gyerek élt itt és közülük hú* szan-húszan végzett nyolcadikosokként távoztak. Ez már magában is eredmény, hiszen országosan ismertek a számok, hogy milyen nagyarányú az általános iskolai lemorzsolódás. (Tolna megyében az iskolaköteles koron túl lévők átlagosan elvégzett osztályszáma 6,6, a községekben 6,4, Deesen 6,0). Akik végeztek, már nem kívánkoztak vissza a diákotthonban megszokottnál lényegesen alacsonyabb élet- színvonalat biztosító tanyákba, .. amit a szülők közül sokan megértettek. — Sanyi (Miska, Zoli, Béla -,ysgy, Jóska) .elment ipari tanulónak, az ide már nem jön vissza soha többé! Költözzünk be mi is a faluba... —- mondták és beköltöztek. • A szaknyelv ismer olyan kifejezést, hogy „ingerszegény környezet” és „érzelmileg beszűkült környezet”. Az előbbi találó voltában nincs okunk kételkedni, az utóbbiéban már igen. Vannak itt érzelmek, csak kifejezésre juttatásuk fékjei megdöbbentőek olykor és egyben talán érzékeltetik a diákotthoni nevelőmunka • nehézségét és szépségét. A hosz- szú évek óta itt dolgozó nevelőkből annyi emlék sorjázik elő, hogy nehéz közöttük á válogatás. Egy, a régebbiekből: — Volt egy kislányunk, az minden hónap kilencediké, tizediké tájékán haza kéredzke- dett. Hétköznap iß, ha esett, ha fújt. Először nem engedtük, mert semmilyen elfogadható okát nem tudta adni, miért szeretne menni. Teljes lelki „kiborulás” lett az eredmény. Végül elárulta a titkát. Ilyenkor kap az apja fizetést és ha ő otthon van, részeg fejjel talán kevésbé veri meg az anyját. Vagy ha nem így történik, legalább lesz valaki, aki kiugrik az ablakon és fut a szomszédokhoz segítségért. A diákotthonban senkinek sem kell félnie a veréstől. Pillanatkép étkezés után, az ebédlőből. Fehér köpenyes asszony, a nevelők egyike iskolás korúnak is alig látszó kislányt ringat az ölében. A kislány bújik hozzá, hízeleg, majdnem dorombol, akár a kismacska. — A tanárnő leánya? —- Dehogy! Csak Erzsiké most éppen ezt igényli... Az általános iskolai tanítónak, tanárnak oktató munkája mellett, még ha akarja sincs módja minden tanítványa, valamennyi aprócska gondját- baját figyelemmel kísérni. — Nekünk azt is tudnunk kell, hogy melyiknek fáj a foga, mikor álmodott rosszat, miért sír fel álmában — mondja minden dicsekvés nélkül, csak a tényeket rögzítve az igazgató helyettese. Ugyanakkor valamennyien tisztában vannak azzal, hogy bármenynyire hátrányos helyzetű sok neveltjük, bármennyire előfordulhat, hogy hét végén nem szívesen cseréli fel az otthon civilizált környezetét a civilizálatlanabb családi otthonéval: — a családhoz kötődést semmi nem pótolhatja. Egy fiatal nőt évekkel ezelőtt arról ismertek, hogy enyhén szólva sűrűn váltogatja partnereit. Aztán férjhez ment, kifogástalan asszony lett belőle. Korán megözvegyült, kislánya bekerült a kollégiumba, az özvegy pedig folytatta korábbi életmódját. A gyerekek sok titok szigorú őrzői, a kislány tudta és szenvedte anyja életmódját. Aztán i6mét jelentkezett egy komolynak tűnő kérő. A gverek sugározva, kivirultan mesélte a diákotthoni nevelők közül annak, akiben legjobban megbízott: — Lesz apukám! A dolgok kegyetlen igazságához tartozik, hogy nem lett. De talán jellemzi, hogy a diákotthoni nevelőknek milyen „jólértesülteknek” kell lenniök, ha a kezükre bízottak érzelmi életét, tanulmányi eredményeik hullámzásának okát tudni akarják, márpedig tudniok kell. És mit tudnak róluk a faluban? • Nagyon csekély személyi változással 1964. február elseje óta gyakorlatilag ugyanazok vannak a kollégiumban, akik az itteni munkát elkezdték. A nevelők száma természetesen bővült, hiszen tavaly február 1 óta alsótagozatosok is vannak már itt, így lett a létszám százharmincat elérő. (Mellékesen: így vált egyre sürgetőbbé az egész napos iskola megteremtése, melyről már írtunk lapunkban.) A kollégium önálló testület, független az iskolától. Vida igazgató nem érez izoláltságot, bár ezzel nem mindegyik általános iskolai kollégája ért egyet, abban, hogy a diákotthonbeliek többnyire az iskolán belül is külön osztályba, a mindenkori /C. jelzésűbe tömörülnek. A kollégium létrejötte ellen volt határozott ellenállás — egyikmásik tanyasi tanító részéről. Ezek azonban nem tartoztak (tisztelet a kivételnek!) a pedagógia erősségei közé és van közülük, aki már egyáltalán nincs ezen a pályán. A falubeli kontra hangokat, ma már inkább csak olyankor hallani, amikor a diákotthon tejért, vagy fűtőolajért jelentkezik. — Hatszáz litert egyszerre!? — hangzik ilyenkor a megfontolatlan szörnvülködés, — Elviszik a falu elől.„ Egyébként a diákotthon boly- gataüanul éli a maga, önigazgatáson alapuló, nagyon demokratikus életét. Az újságíró nem kaján, csak gyanakvó és eszébe jutnak a bevezetőben idézett fegyelmi tárgyalások. Ezeket minden túlzás nélkül példájának tekinthetné a felnőtt-társadalom, nem egy munkahelyi kollektíva és társadalmi bíróság. Mi csak építgetjük azt a jövőt, amelyben ezek a gyerekek élni fognak. Milyen találkozásuk a valósággal? Hogyan fogadják az iskola, pontosabban diákotthonfalakon kívüli életben azt, aki ilyen demokratikus, tisztességes, mondjuk ki szocialista módon óhajtja intézni dolgait, szeretne bekapcsolódni egy másik, nagyobb kollektívába. — Két esetről tudok, —meséli az igazgató. — Az egyik gyerekünk jó helyre került, azt találta, amit nálunk megszokott. — És a másik? —■ A másiknak bizony az orrára koppintottak. Nem vigasztalásul, csak ténymegállapításként: nem Deesen van az egyetlen diákotthon se a megyében, se az országban. De csali Decsről évente húszán kerülnek ki és tovább. A hasonló szellemben nevelkedettek országszerte egyre tijbben lesznek. ORDAS IVAN Fontos embereink Sokszor tévedésben élünk. Erre valójában egy emlékezetes bemutatás, illetőleg bemutatkozás láttán jöttem rá. Magára a felismerésre. Kádár Jánosnak, a szekszárdi műszergyárban bemutattak egy kiváló fémöntő munkást. Talán pontosan nem ezekkel a szavakkal, de valahogy így: Fontos emberünk, a szakma kiválósága, büszkék vagyunk rá. Ezt a gyárvezető mondta róla. Valamivel korábban Fock Jenőnek hasonlóképpen mutatták be, és szintén vele büszkélkedtek. Most csak az a kérdés, hogy egy ilyen helyzetből, milyen felismerésre juthat az ember. Gondolom feltétlenül arra, hogy a munkahelyek kiválóságai, remek emberei növelik, emelik az egész helyi kollektíva rangját, tekintélyét más szóval, ahol egyik vagy másik dolgozó „több” az átlagnál, ez a több az átlagot nem kisebbíti, ellenkezőleg, nagyobbít- ja, tekintélyt, rangot kölcsönöz az egész munkahelyi közösségnek. S olykor azzal élünk tévedésben, mert úgy hisszük; kiemelni a legjobbakat, annyit jelent, mint bántani a tisztes középszerűséget, kisebbíteni azok érdemeit, akik rendszeresen elvégzik ugyan a munkájukat, de nem tűnnek ki semmiben. Nincs szükség persze „futtatott”, előregyártott munkahősökre, mesterségesen előállított példaképekre. Az ilyen soha nem vonz, mindig taszít. Megtanultuk, megtanulhattuk. De igazi remek fizikai dolgozókra, szellemi munkásokra, kiváló szakemberekre, olyanokra tehát, akiket ellenség is, jóbarát is kénytelen elismerni, éppen azért van nagy szüksége minden munkahelynek, hogy növelje a kollektívában a sikerélményt, növelje a közösség önérzetét, rangját, ha úgy tetszik, büszkeségét Ök a mi fontos embereink: az igaziak, azok, akik szorgalmukkal, tehetségükkel szolgáltak, (szolgálnak) rá az elismerésre. Környezetükre feltétlenül hatnak, munkatársaikat rendszerint többre, jobbra sarkallják, s feltétlenül lendítő erőt jelentenek a tervek teljesítésében, a jó, az okos, konstruktív elgondolások, elképzelések megvalósításában. Az csak a dolog kisebbik, jelentéktelenebb része, hogy őket valóban be lehet mutatni, lehet velük dicsekedni. S legyünk őszinték, nagyon szegény az a munkahely, az az üzem, amelynek nincsenek kiválóságai, fogalmazzunk így; fontos, rangos, nélkülözhetetlen emberei. Szerencsére ilyen munkahely nincs. Az viszont még gyakran előfordul, hogy nem azt tekinti a gazdasági vezetés az üzem fontos emberének, aki az, hanem aki csak látszólag fontos ember. Mindenesetre a pálfai termelőszövetkezetben a vezetőség éppen úgy számon tartja az üzem pillérének minősíthető 10—15 tagpt, miként a Paksi Állami Gazdaság igazgatója a maga húsz valahány nagyon fontos emberét, vagy a tolnai GÉM vezetője azokat, akikre munkában, hozzáértésben, plusz- vállalásban mindig számíthat. Ez az általános, az, hogy számon tartják, elismerik, megbecsülik a legjobbakat, miként azt a KB legutóbbi ülésének irányelve is rögzíti : MEGKÜLÖNBÖZTETETTEN DÍJAZNI A JOBB MUNKÁT. Ehhez azonban pontos helyzetismeret szükségeltetik. Gazdasági vezetőkkel beszélgetve olykor lehangoló tapasztalni, észrevenni, hogy némelyik bizony fújja a számokat, az adatokat, de semmit, vagy nagyon keveset tud az Üzem legjobb dolgozóiról. Róluk kérdezve jelentéseket keres, osztályvezetőt szólít magához, holott fejből kellene tudnia a fontos embereit. Áz ilyen munkahelyen rendszerint attól lehet tartani, hogy a nyüzsgő, a hízelgő, a talpnyaló emberek élvezik mindazt, ami másoknak járna, s nem nekik. Egyáltalában, ahol nem . tartják pontosan számon a jobb munkást, ott miként képesek ők megkülönböztetetten díjazni? Ez nagyon lényeges kérdés. Egy dolog bizonyos: ha városi, megyei, országos méretekben igaz, akkor helyi, munkahelyi méretekben is igaz, attól gazdag, attól „több” a kisebb, a nagyobb közösség, ha fontos, kiemelkedő személyiségek „birtokosa, tulajdonosa”, legyen szó akár szellemi, akár fizikai dolgozóról. Egyébként bárki tudja, tanúsíthatja: szegény és kevesebb az a város, amelynek nincs szellemi élete, s ha nincs, hát azért nincs, mert hiányoznak belőle azok, akik munkájukkal, személyiségükkel, tudásukkal a , szellemiséget nyújtják. Ilyenkor mindig eszembe jut Kádár János szép méltató írása a Kritikában Veres Péterről. A párt első titkára önnön emberi nagyságát azzal is kifejezésre juttatta, hogy Veres Péterre emlékezve a népben, nemzetben gondolkodó író munkásságát, emberi magaslatait őszinte tisztelettel méltatta. S bár minden hasonlat sántít, de éljünk most azzal a hasonlattal, hogy minden munkahelynek megvan a maga bölcs és nagy Veres Pétere, lelkes és fáradhatatlan öveges professzora, elnyűhetetlen Szepesi Györgye, és így tovább, és így tovább. Ott vannak sokszor a munkapadoknál, csupán meg kell őket ismerni, s őket megismerni, elismerni soha nem kisebbíti, mindig növeli, gazdagítja a helyi vezetés emberi, kommunista értékeit, tulajdonságait. Cs R
