Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
Az eszfendŐYáI<ásgyj£'á_ nyosan meghitt és prózaian számszaki, családiasán bensőséges és országos tényeket- adatokat mérlegelő pillanata életünknek. Ezúttal valamelyest több ennél — az ilyenkor szokásos eseménysor: az évzáró és -nyitó költségvetés, az új esztendő . törvényerőre emelkedő terve mellé még egy összegezésre, áttekintésre késztető évforduló sorakozik, öt esztendeje módosult a tervezés-gazdaságirányítás rendszere. Emlékszünk rá, soká „új” mechanizmusként emlegettük, majd a jelző észrevétlenül elmaradt; az újból folyamat, a változásból hétköznapi gyakorlat lett. Fél évtized múltán az újdonság hatása-varázsa természetesen még inkább tűnőben, jóllehet, öt esztendő — bár a személyes élet pályaszakaszán nagy időtáv, — országok fejlődésvonalán épp csak pillanat. S ha most, öt év múltán, mégis olyannyira foglalkoztatja társadalmunkat, közéletünket mindaz, amit a gazdaságirányítás továbbfejlesztésének nevezünk; ha tehát az irányítási rendszer mindmáig a változás, alakulás, megújulás gazdasági h . mazállapotá- ban van, az nem is annyira az elmúlt fél évtized történelmilég értelmezett rövidségéből, mint az irányítási mechanizmus jellegéből, lényegéből következik. Ezzel pedig már az öt esztendő hatásait, változásait ösz- szegező gondolatsor közepéhez érkeztünk. Ha ugyanis a tervezés-irányítás mai rendszerének legnagyobb előnyét próbálnánk tömören megfogalmazni, alighanem ezt az összegezést kellene választanunk: a népgazdaság és benne a vál- lalatok-szövetkezetek hozzászoktak 1 a folyamatos, dinamikus változáshoz, a rugalmas átalakuláshoz, a szüntelen megújuláshoz. Ha netán akadna, aki — ezt az előnyt megn kérdőjelezve — szívesebben venné a gazdasági „nyugalmat”, a mozgás, alakváltozás kiiktatását gazdálkodásunkból, az legfeljebb korunk valóságával perelhet, amelyben országok, és különösképp az iparilag gyorsan fejlődő kis országok gazdaságát a körülmények kényszerítik szüntelen igazodásra, lépéstartásra, átalakulásra. 1'írv tűnhet h°§y az *llUlítl, előny, amelyre az imént utaltunk elvi lényegében tér el a gazdaságirányítás tartalmától, lényegétől, hiszen első látásra is nyilvánvaló: a tudati, gondolkodásbeli megújulást, mondhatni: a szubjektív elemet mutattuk fel legfontosabb tényezőként, noha a gazdaság javakkal, dolgokkal, mennyiségekkel és azokat mérlegelő mértékekkel dolgozik. Mégis, csak megerősíthetjük az állítást: legnagyobb értékünk, amit az utóbbi fél évtizedben mind jobban sikerült „felhalmoznunk”: a gondolkodásmód, amely az ország, a vállalat, a szövetkezet gazdálkodását korántsem minősíti szélvédett, kényszerű hatásoktól mentes, végrehajtó tevékenységnek. Ellenkezőleg: napjaink gazdasága megtanult és tanul nemzetközi összefüggésekben mérlegelni, változatok között dönteni, az új és a régi, a születő és az elhaló szakadatlan mozgásában szemlélni a világot csakúgy, mint a saját tevékenységét. Aligha túlzás azt állítani, hogy az eredmények, amelyekről a tények beszélnek, nem is annyira a szabályozástól, mint a „szabályozottak” önálló, felelős munkájától, nem is annyira a tévedésmentes döntésektől, mint a döntések vállalásától származtathatók. Ennek tükrében» nyer történélAz ©téves reform mi értelmet az MSZMP X. kongresszusának elemzése: „A kongresszus megállapítja, hogy az elmúlt évek össztársadalmi jelentőségű feladata volt a gazdaságirányítás reformja. A párt átfogó vizsgálatok alapján, a szakemberek széles körének közreműködésével dolgozta ki, a gazdasági feladatok iránti közérdeklődést jelentősen fejlesztve és erre támaszkodva vezette be a reformot. Ennek eredményeként tovább fejlődött hazánkban a szocialista tervgazdálkodás, erősödött a központi tervezés hatása, növekedett a szocialista piac, az áru- és pénzviszonyolc ßzerepe”. Lássuk most már mindezt az érveknél is sokatmondóbb tények tükrében, elvégre a. gazdaság mozgása mérhető, fejlődése a számokkal ábrázolható. Nos, a legnagyobb figyelmet érdemli mindenekelőtt az a tény, amely elsőként szavazhat az elmúlt esztendők eredményeiről, ez pedig a növekedés üteme, a gazdaság gyarapodásának mértéke. A nemzeti jövedelem — a növekedésnek ez az összefoglaló jelzőszáma — a következőt mutatja: a növekedési ütem (évi átlagban, százalékban) 1961—1967 között 5,3 volt, majd gyorsult, és 1968—1971 között 6,2-re emelkedett. Talán nem árt — a felgyorsulás jelentőségét bemutatandó — hozzátennünk: a 15 éves távlati terv életszínvonal-előrejelzésének kidolgozásakor széles körű vita bontakozott ki a szakértők között, s végül is abban állapodtak meg, hogy az évenkénti 6 százalékos nemzeti jövedelem gyarapodás az az alsó határ, amellyel az élet- színvonal emelésének előirányzatai megvalósíthatók! Ha már a növekedésül ről szóltunk, nem árt vázolnunk e fejlődés, tervszerűségét, hiszen — úgy tűnhet — a közvetett szabályozás, a korábbi direkt tervutasítások megszűnése valamelyes „rendetlenséget”, szabályozatlanságot visz a gazdaságba: Nos, a szocializmus építésének negyedszázadában hat középtávú — három- és ötéves — tervet hagytak jóvá, s a szakértői vizsgálódások nyomán kitűnt r a legtervszerűbben a harmadik ötéves terv valósult meg, amely pedig már nem tartalmazott kötelező tervutasításokat, amely tehát a módosult gazdaságirányítás mozgásterében öltött végső alakot. Ismeretes, hogy a változás első időszakában, 1968-ban, majd 1969-ben mérséklődött, némely ágazatban stagnált, sőt csökkent a munka termelékenysége. Akadt annak idején aggodalmas álláspont, amely e tények tükrében minősítette az egész irányítási rendszert, jóllehet — amint azóta kiviláglott — átmeneti jelenségről volt szó. Most már a növekedést teljes egészében a termelékenység javulása fedezi, s bár ebben kétségkívül szerepet játszik a munkaerőhiány (amely nem kevés iparágban, vállalatnál csak művileg előálló hiány, mert szervezetlenséget takar) mégis, a tény ettől tény marad: a termelékenység növekedése erőteljesen felgyorsult. A gazdálkodást a tervezés-irányítás rendje, — mindenekelőtt természetesen az minősítheti a társadalom, a közvélemény értékrendjében : hogyan változnak az életkörülmények, tehát jobban élünk-e, és mennyivel jobban? Adjuk át a szót itt is a tényeknek. Két irányzat bukkan elő a számokból: egyrészt az általános gyorsulás, másrészt az, hogy a parasztság jövedelem- növekedése évi átlagban 1,3 százalékkal meghaladta a munkásokét — alkalmazottakét. Ez utóbbihoz csak annyit; a többlet együttjárt a mező- gazdasági termelés rendkívül gyors emelkedésével, mégis, indokolt az ütem azonossága, kiegyenlítettsége ; ezt célozzák a Központi Bizottság novemberi állásfoglalásának ismert jövedelempolitikai döntései. A módosított gazdaságirányítás öt esztendeje — jól ismert ez —, korántsem volt mentes az immár divatossá ;vált kifejezéssel , „feszültségének” nevezett gondoktól. Három ponton tűntek elő elsősorban ezek a feszültségek: a költségvetés)-' a nemzetközi fizetési mérleg és a beruházások terepén. A tárgyilagos helyzetkép követeli, hogy két •megjegyzéssel egészítsük ki ezt a feszültség-térképet. Egyrészt:' mindhárom gond erőteljesen' jelen volt gazdaságunkban korábban is, nincs szó tehát arról, mintha a feszültségek és a gazdaságirányítás .között okozati kapcsolat lenne. •A másik megjegyzés: amint a 'közelmúltban az országgyűlésen , elhangzott ,. költségvetési minisztéri expozéból1 kitűnt, az idén — egész sor intézkedés hatására — mérséklődtek ezek a gondok. Bár a költségvetés még deficites, a hiány csökkenő irányzatú; fizetési mérlegünk nagymértékben javult? a beruházási szabályozás nyomán pedig mérséklődött az építési nyomás, koncentráltabb a kivitelezés, hatékonyabb az új építmények üzembehelyeÖsszefoglalóan^^ . fejezően aligha jellemezhetnénk jobban az elmúlt öt évet, mint a Központi Bizottság novemberi állásfoglalásának e sorai: „Az 1968 január 1-én életbe léptetett gazdaságirányítási rendszer- alkalmas és hatékony eszközként szolgálja a szocialista tervgazdálkodást, a szocialista építés céljait.” TÁBORI ANDRÁS Munkások, Parasztság A reáljövedelem növekedése (évi átlag, százalékban) 1961—1967 1968—1971 alkalmazottak 3,7 5,8 4,3 7,1 unkás politika Nem vagyok hivatásos közvéleménykutató, még inkább nem elméleti szakember, ezért csak magánszorgalomból, megírni való témák után kutatva kérdezgettem ismerős vagy addig ismeretlen emberekét, hogy sze. rlntük ki tekinthető manapság munkásnak. A legtöbben nem kapásból válaszoltak; némi töprengés után azzal kezdték, hogy ez nem is olyan egyszerű. Az orvos, aki fel- készülten és folyamatosan beszélt a vese- átültetések hazai helyzetéről, a fenti kérdésre rövid habozás végén azt felelte, hogy munkás az, aki fizikai munkát végez, utóbb azt is hozzátette, hogy az iparban. A keriile,ti párt- bizottság vezető munkatársa az osztály lenini ismérveit idézte, s a mi viszonyainkra alkalmazva kijelentette, hogy természetesen g nagyüzemi munkásság képezi a munkásdsztály gerincét, de hozzá tartozónak kell tekinteni a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek dolgozóit is. A • nagy textilgy.ár vezérigazgatója a munkásosztály kategóriájába sorolta a műszaki értelmiséget is, tehát a termelésben közvetlenül részt vevő mérnököket és technikusokat. Ugyanott a szövőgépen dolgozó asz- szony vállat vont és azt mondta, hogy a válasz benne van a kérdésben. Munkás az, akinek ez a foglalkozása, téhát szakmunkás, betanított munkás vágy segédmunkás. Az idős szociológus viszont addig tágította a mai értelemben vett munkásosztály határait, amíg belekerültek az alkalmazottak és mindenki, aki bérből, fizetésből él, a szocialista szektorban dolgozik, beleértve a kereskedelem eladóit, a különböző állami intézmények tisztviselőit is. A katonatiszt kereken kimondta, hogy őt sérti, ha nem tartják munkásnak, • hiszen mielőtt tiszti iskolára küldték volna, esztergályosként dolgozott. Tehát ha jelenlegi foglalkozását tekintve nem is, de politikai értelemben mindenképpen a munkásosztály soraihoz számítja önmagát. A kérdés eldöntése természetesen nem az én dolgom, ekörül vannak és lesznek is még viták, különféle nézeteltérések, felfogásbeli értelmezések. Mindenesetre bizonyára tévednek azok, akik a „ki ma a munkás?” problémát csupán elméleti, akadémikus okoskodásnak tartják, mondván, hogy nem az elnevezés a lényeges, ettől még nem változik meg semmi. Az igaz, hogy egyetlen állampolgárt sem érhet hátrányos megkülönböztetés, amiért ilyen vagy olyan meggondolások alapján a szorosan vett munkásosztályhoz, a parasztsághoz,.az értelmiségi vagy alkalmazptti réteghez sorolják. Mégsem lényegtelen, hogy miként vélekedünk a mai munkásosztály fogalmáról, hiszen a magyar társadalomban a munkás- osztály vezető szerepe, munkáspóíitika érvényesül. Abban, hogy érvényesül, sokkal nagyobb az egyetértés, mint a munkás fogalmának meghatározásában. De csak a tekintetben, hogy érvényesül a vezető szerep. Azt viszont, hogy milyen mértékben, csökkenő, vagy nem csökkenő arányban, már többen eltérően ítélik meg. Megint csak magáhközvélemény- kutatásaimra hivatkozva azt tapasztaltam, ho»v a munkásosztály vezető szerepéről beszélők különböző alapállásból ugvan, de egyformán az értelmiség problémái körül keringenek. Nevezetesen, hogv a vezetésben ugrásszerűen megnőtt az érte' rm 'ég szerene. Azért hangsúlyoztam, hogy különböző n.éző- oontból mondják ezt, mert érteimjségj körökben úov vélekednek, hogv ez természetes és üdvözlendő. Kifejtik, hofrv néngazdaságunk és vele az e^ész társadalom éli ütött arra a fedettségi szintre, amelyen a szakértőén* már mindenen felül álló követelmény, a legfontosabb kérdéseket gazdasági szakemberek, köz. eozdászok döntik el, a munkásoknak ebbe érdemi be’eszőlásuk nines és nem is lehet, tízzel szemben a másüc oldalról o'v»n hVngn- k«t hallani, nme1 vek nt az ér*girn1 Zs kü'önösen a műszaki é~te1mf'é',"t yisczs kői szorítani az egyszerű végrehajtás kohlátai -közé, változatlanul a politikai megbízhatóságon van a hangsúly, a szakértelem legfeljebb másodlagos. Éppen ezért fel kell eleveníteni az államosítások, a fordulat évének hagyományait, fizikai munkásokat vinni az állami és társadalmi élet irányító tisztségeibe, mert a munkásosztály vezető szerepe főként a kétkezi munkásoknak a vezetésben való személyes részvételével érvényesülhet A magam részéről nem hiszem, hogy akár az egyik, akár a másik nézet hirdetőinek volna igaza. Illetőleg mindkettőben van némi igazság és jó adag túlzás. Az értelmiség szerepe csakugyan megnőtt, egy-egy üzemi főmérnök döntési jogköre gazdaságirányítási rendszerünkben lényegesen nagyobb, mint korábban volt. A már említett textilgyári vezérigazgató, amikor a piac várható igényeinek és a helyi adottságoknak a figyelembevételével eldönti, hogy milyen szöveteket és milyen mennyiségben gyártsanak, akkor határoz a nyereségről, a munkások jövedelmét alaposan befolyásoló tényezőről is. Ez igaz, de ugyanez az igazgató fáradhatatlanul járja a gyár telepeit, meghallgatja a gvár. egységvezetők, műszaki értelmiségiek, művezetők. munkások és munkásnők véleményét is, mert tudja, hogy enélkül nem vállalhatja a döntés kockázatát, hogy gyorsabban haladni csak a munkásközösség egyetértésével és támogatásával lehet. Az igazgatót kevesen sorolnák a munkásosztály kategóriájába, közgazdász. Viszont párttag, kommunista szakember, aki üzemében munkáspolitikát valósít meg. Azt hiszem, ez a kérdés lényege. A munkásosztály vezető szerepét, a következetes munkáspolitika érvényesítését társadalmigazdasági fejlettségünk jelenlegi szintjén aligha biztosíthatnánk azzal, hogy a vezető tisztségekbe kellő szakértelem nélkül fizikai munkásokat helyezünk. A munkásosztály, társa, dalmi méretekben vezető osztály, amelynek élcsapata a kommunista párt. A forradalmi elmélet és a hazai forradalmi tapasztalatok birtokában a párt képes érvényesíteni a munkásosztály vezető szerepét, a következetes elvi és gyakorlati munkáspolitikát. Ez eg;,'úttal az egész dolgozó társadalom további felemelését is szolgálja, hiszen a parasztság, az értelmiség és aZ alkalmazotti rétegek érdekei szorosan egybeesnek a munkásokéval. Jól emlékszem és mások is emlékeznek arra, hogy a felszabadulás utáni történelmünk jelentősebb állomásai előtt mindig a párt volt az, amely a helyzetelemzés alapján megszabta a tennivalókat, azok sorrendjét és végrehajtásukra mozgósította a tömegeket. Csak így tudtuk lerakni hazánkban a szocializmus alapjait, általánossá tenni a szocialista viszo. nyolcat a mezőgazdaságban is és magasabb szinten folytatni az új társadalom építését. A párt tűzte napirendre gazdaságirányítási rendszerünk reformját is, amikor'eljött ennek az ideje. A szakemberek javaslatainak mérlegelése alapján szintén a párt döntött ebben a rendkívül fontos kérdésben, a munkáspo'i- tika szellemében, megnyerve az ügynek a szé. lesebb közvéleményt is. És kell-e külön hangsúlyozni, hogy legutóbb a párt Központi Bizottsága a munkás- politika gyakorlati érvényesítésében tett újabb lépést, amikor előtérbe állította a nagyüzemi munkások életkörülményeinek gyorsabb javítását. S ezzel együtt kimondta, hogy a párt soraiban — a munkásosztály vezető szerepét megtestesítő élcsapatban — fokozatosan több munkásnak, nagyüzemi fizikai dolgozónak kell helyet kapnia. Ügy érzem, minden alapunk megvan a bizakodásra: a munkáspolitika, amely a szocialista Magyarországon egyben nemzeti politika is, mind maradéktalanabbul és eredményesen érvényesül életünk valamennyi területén. ÁRKUS JÓZSEF
