Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
4 i I * * PALOS ROZIT A: A HÓ MA ESTE... A hó ma este rózsaszín. Lágy, rózsaszínű hermelin kabát a házon, kerteken. Csupán a hangunk meztelen. A nyári erdők dallama, szobánkba tűzfény angyala gyanánt közénk lopakodik s velünk álmodja álmait. Lakott szívünk a rózsaszín múlandóság atomjain dobogja: jó és jobb nekünk — kik voltunk, többé nem leszünk. KETER ÁRPÁD: BOROZÓ Dummog a bőgő szála Mintha a szélnek ágya Lenne a dohszagú lyuk. Dobra jut itt a panasz Poharadban kctarasz Alom gömbölyítget. ősz levében nyár hévül, . Nyekerdül a tél kívül, Csitt, a zajom: csendem. TOLDALAGI PÁL: HIDD EL... Találkoztam fákly avivőkkel, láttam, fiatalok, s hogy zöldéit körülöttük a bokor és fa, és nem gondolnak szakadékra, vulami ünnepélyre menve rákezdtek ekes énekekre, nem fújt a szél, nem hullt a zápor, és egyikük a sokaságból fényes homlokkal, tiszta szívvel elém lépett és mondta: Hidd el, bár megöregedtél, lehetsz még a kísérőnk, megmagyarázója az álmainknak, hallgass a szóra, ilyen alkalom többé nem lesz, segíts minket a győzelemhez. Mese neve van, a népmesék legkisebb legénykéinek van ilyen muzsikáló neve. Életútja hasonló is a mesék legkisebb gyermekeiéhez: egy dombóvári hatgyermekes család legkisebb fia. Tehetségének és akaratának köszönheti, hogy elismert ember és jó nevű művész. Szekszárdon, a városi tanács házasságkötő-termében beszélgetünk. Sarkantyú Simon nagyméretű, most készülő sec- cójának színei, alakja máris megteremtik a terem hangulatát. De lehet, hogy személyisége is teszi, hogy nem tűnik barátságtalannak a fűtetlen terem: érdeklődő, kiegyensúlyozott, rokonszenves egyéniség. A szokásos kérdés az „elszármazottakhoz” : — Mit jelent a festőnek a szülőföld? — Gyermekkoromat, ifjúságomat Dombóvárott éltem. Első élményeim összefonódnak a tolnai tájakkal. Dombóvár egyébként is jó környezet volt annak, aki festőnek készült, akkoriban vagy nyolc-tíz olyan fiatal élt itt, akiből festő lett. Egyszer rendeztek is számunkra egy közös tárlatot Dombóváron. — És vajon őrzi a szülőváros valamelyik Sarkantyú-alkotást? — Nem tudok róla. Szekszárdon, az „ómegyeházán” ván egy olajképem, a Szekszárdi direktórium kivégzése című, l»53-ban készült. És Találkozás Sarkantyú Simonnal most készül ez a seccő, ami a sárközi .lakodalmast idézi majd. (Talán nem mindenki találkozott a seccó fogalmával: falkép, amelyet száraz falra fest a művész. Hasonló a fresr kához, ami azonban nedves falra készül.) — Mikorra készül el a Sárközi lakodalmas? — Októberben kezdtem el, január közepére tervezem befejezni. Közben fel-feljárok a főiskolára is tanítani, lassabban haladok, mint szeretném. — Fizikailag is megerőltető ekkora falfelület megfestése. A reneszánsz, festő műveit gyakran tanítványai „realizálták” ... Sarkantyú Simon mosolyog. — Növendékeim nekem is vannak, de a mai festő egyedül dolgozik. Néha segít a feleségem, a festékek, ecsetek feladogatásávaL — Mit mondana szekszárdi kiállításáról? — A megyei tanács kezdeményezte, Vizy Ottó rendezte, nagyon kedvemre valóan. Az utóbbi öt-hat év anyagát, 42 képet hoztunk el. Tematikailag kétrétű a kiállítás. Az egyiket sorozatnak is nevezhetem, amivel figyelmeztetni szeretném az embereket. Jól élünk, de nem árt emlékezni a borzalmakra, amiket átéltünk és átélhetünk. A Vihar — mint Vietnamban — létezik! Ez egyébként egyik ké-r Tóth-Máthé Miklóét Hálátlanság A halász beleesett a vízbe. Lehet, hogy enyhe napszúrást is kapott, vagy csak a csónak billent meg, ahogy erőlködött a hálóval, kár most már az okokat kutatni, a tény az a hatalmas csobbanás volt, amivel elmerült a Tiszában. Annak is a közepében, ahol a legmélyebb a víz, ahol örvények is vannak, és ahol megfulladni szinte majdnem kötelessége az emberfiának, különösen, ha úszni sem tud. A ladik és a kalapja már nagyon messze távolodott tőle, ő pedig nyelte a vizet, köz- be-közbe segítségért ordítozott, vagy azt hörögte, hogy mindjárt meghal, ami, látva szorult helyzetét, nem is volt olyan elképzelhetetlen. B. Nagy Bálint, aki a túlsó parton szöszmötölt, felkapta a fejét az ordítozásra. Nem sokat teketóriázott, csónakba ugrott, és gyors evezőcsapásokkal indult meg az el meg fölmerülő ember felé. Halász volt ő is, azzal a különbséggel, hogy tudott úszni. Más különbségek is voltak, hiszen K. Kiss Mihály vékony kis ember volt, csinos, fiatal feleséggel, B. Nagy Bálint meg nagy darab agglegény, de azt hiszem, hogy ezek a különbségek most egyáltalán nem lényegesek. A lényeges csak az volt, ki tudja-e ráncigálni Bálint, aki tudott úszni, Mihályt, aki nem tudott úszni. Kitudta. Berángatta a csónakba, és K. Kiss Mihály annak rendje módja szerint meg volt mentve. — Komám, — nyögte K. Kiss Mihály —... — No, k~mám — mondta a másik. — No... pem címe: Vihar (Vietnamban.) A másik csoport kép — csendéletek, portrék, virágok, tájak, emberek. A környezet varázsa mindig megfog. A csendéletek meghitt világa is a valóság mély összefüggéseire utal, az arcképek hangulatuk mellett valami lényeges emberiről beszélnek. A Mementó sorozat hat képe zaklatottságával a harcos gondolat formai kifejezése. A művész azzal búcsúztat, hogy nem kell a képekről sokat beszélni, nézni kell őket. A művekről és az alkotóról még csak annyit: nemcsak a magyar festészet vár tőle még sokat, de az „újra felfedező” megye is. VIRÁG F. É. Fotó: Gottvald K. Népújság |0 1972. december 24. — De, komám — nyögte újra K. Kiss Mihály, aztán egy nagyon hosszút káromkodott, és kiértek a partra. — Megmentettél, hallod — csóválta a fejét Mihály, szinte hitetlenkedve, — már azt hittem, hogy kampec! B. Nagy Bálint faágakból tüzet gyújtott, K. Kiss Mihály szárítkozott. A Tisza meg folyt, teljesen közömbösen. — Hát, komám... — kezdte újra K. Kiss Mihály, aztán megakadt, mert valami nagyon szépet akart mondani, aztán csak azt mondta: — Köszönöm, komám! — Más is megtette volna — mondta B. Nagy Bálint, aztán cigarettát adott K. Kiss Mihálynak. Rágyújtottak, fújták a füstöt. — Sok a szúnyog — mondta később Bálint. — Sok, — bólintott Mihály. — Ha nem lenne ez a sok szúnyog — csapott egyet Bálint, — már leszoktam volna a dohányzásról. Később újra csónakba ültek, kihozták Mihály elszabadult ladikját, majd Bálint biciklijén hazakarikáztak a faluba. Mihály ült a vázon, Bálint nyomta a pedált. — Aztán, ha kell valami, csak szólj — búcsúzott Mihály a kapuban. — Hadd el már — legyintett Bálint. — No, csak ne szerénykedj — mondta Mihály. — Meg- döglottem volna, a fene ott egye meg! — De nem tetted — vigyorgott Bálint. — Nem én, mert te jöttél, aztán kihúztál. Hát azért mondom, ha valami kell, csak szólj, mert én tudom, mi a tisztesség. Mindig is tudtam. Ebben maradtak. Mihály is hazament, Bálint is hazament. Mihály elmesélte az asszonynak, mi történt, az asszony siránkozott, aztán napirendre tértek a dolgok fölött. Már az „Angyal kalandjai”-t a televízióban úgy nézték, mintha nem történt volna semmi. — Szép ember ez a színész — mondta az asszony. — Fésülködni, azt tud —felelte Mihály, aztán elaludt ültében, mert aznap azért mintha fáradtabb lett volna. Egy hét múlva jött Bálinl Mihály éppen fát hasogatott az udvarban, hátul a ház mögött — Akác? — kérdezte Bálint — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — kéne nekem ötszáz forint kölcsönbe. — Azon ne múljon — felelte Mihály, aztán bementek a házba, és Mihály odaadta az ötszáz forintot — Tudod, — mondta később az asszonynak, mikor Bálint után már becsukódott • a kapu — ő húzott ki a vízből. Két hét múlva újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — kipukkadt a biciklim kereke. Meg már régi is az a bicikli, hát gondoltam, kéne egy motorkerékpár. Az mégiscsak más. — Az más — biccentett Mihály. — Gondoltam, megvehetnéd nekem komáin! Majd apránként letörlesztem. Mihály ránézett. — Miből? Azt nem mondanád meg?! ' — Megmondhatom éppen — húzta a szót Bálint, és nézte Mihályt, akár egy bogarat. — A takarékból, komám! Van nektek annyi, még több is! — Azt másra gyűjti az asz- szony — ellenkezett Mihály. — Megvan már annak a helye. — Az lehet, — mondta Bálint — de neked is meglett volna a helyed, ha nem jövök a csónakkal! Aztán most mire gyűjtenétek!? Koporsóra, meg sírkőre! — Az igaz — vakarta meg a fejét Mihály, és egy hét múlva Bálint már motorkerékpáron ment halászni. — Tudod — mondogatta Mihály az asszonynak — mégiscsak ő húzott ki a vízből! Aztán egyszercsak újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint — Akác — bólintott Mihályi — Merthogy — kezdte Bálint — ti nézitek minden este a televíziót, én meg csak a falat. Gondoltam, átvihetnéra magamnak. — De komám!... — fortyant fel Mihály. — Mert nélkülem te mit néznél most?! — folytatta Bálint — Semmit! Vagy az angyalokat, fejükön a karikákkal! Átkerült Bálinthoz a tele-' vízió is. — Tudod — nyugtatta az asszonyt Mihály — ne feledjük el, hogy mégiscsak ő húzott ki a vízből! Az csak többet ér egy rongyos televíziónál! Bálint most már naponta átjött, és vitt, amit csak tudott, míg végül csak az üres szoba maradt Mihályéknak, két vedlett lópokróccal. — Semmink sincs, de én itt vagyok — vigasztalta a síró asszonyt Mihály. — Már az mégiscsak többet ér! Aztán, hogy itt vagyok, egyes egyedüli Bálintnak köszönhetjük! — Jaj istenem, istenem — sírt az asszony öklével az üres falat verve, mire Mihály, mert világ életében utálta az asszonysírást, kiment fát vágni. Nemsokára jött Bálint. Frissen volt borotválkozva, sötét ruha feszült rajta, és még valami pacsuliszag is megcsapta Mihály orrát. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — felelte Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — afra gondoltam, elvinném én magamhoz az asz- szonyt is. Mihály kezében megállt a balta. — Az asszonyt? — meredt a másikra. — Minek? — Hát feleségnek — mondta Bálint. — Nem jó mindig egyedül lenni, még akkor sem, ha tehetős az ember. Aztán ne felejtsd, ha én nem jövök, rajtad ma már csak a bogarak mászkálnak, az asszonyt meg más karolgatná! Talán éppen én! Mihály felemelte a baltát, és Bálint felé sújtott. Bálint félrelépett, majd kicsavarta Mihály kezéből a baltát, és fej becsapta. Mihály ráhany átlőtt a fahasábokra, és nem moccant többet. — Hálátlan volt — vallotta később Bálint az őrsön. — Pedig, őrmester elvtárs. ha én nem jövök a csónakkal, akkor maguknak kellett volna kihúzni a Tiszából. A bíróság ezt a magyarázatot nem méltányolta. I
