Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
A bonyhádi milliomos Százhatvanhét centi magas, nyolcvankilenc kiló. Garai Ferenc. Bonyhádon baráti körben úgy hívják, hogy Bengó. Itt ül előttem, kissé zavarban, cigarettát forgat a kezében. — Rágyújthatok? — Tessék. — Miről van szó? — Egymillió kilométert baleset nélkül utazott. Egymillió kilométert gurult gumin. — Még nincs egymillió. — Mire ez a riport megjelenik, bizonyára lesz. — Ahogy magamat ismerem, biztos meglesz. — Mikor kezdte a szakmát? — 1954-ben. A bonyhádi MÉH-nél voltam rakodómunkás Benke József gépkocsivezető mellett Kitűnő sofőr volt, olyan rossz autókat is képes volt vezetni, amelyet más már rég árokba borított volna. — Tehát maga gépkocsivezető? — Igen, az vagyok. — S mi volt az eredeti szakmája? — Hentes és mészáros. — Mikor vágott utoljára disznót? — Szombaton, a Rottár Zoli barátomnál. — E beszélgetésre most honnan jött? — Bonyhádról. De sietnem kell, mert a főnököt három órakor Tevelre, párttaggyűlésre kell vinni. Fontos fuvar. — Magának minden fuvar fontos? — Ez a mesterségem. — Melyik volt a legemlékezetesebb kilométer, amit maga mögött hagyott? — Hát hogyan gondolja? — Melyik volt a legrosszabb, vagy legjobb kilométer? — Nem tudok ilyet mondani. ötvennégyben a bonyhádi gépállomásnál kezdtem. Nyer- geltem dzsippet, vippont, mindent. 1959. január 1-től ültem csak új autóra. Addig mindig használtat nyúztam, azzal koptattam az aszfaltot. — Milyen kocsikkal? — Volt Skoda, Moszkvics, Volga. Két év óta 1500-as Polskival járok. — Mennyit hajtott a Polskiba? — A mai nap 162 ezer kilométernél tartok, 150 ezernél kaptam a lengyel nagykövetségtől jutalmat. — Szóval melyik volt az a kilométer? — Nem is tudom, ne is beszéljünk róla. Amikor a szakmát kezdtem, akkor még nem volt olyan szigorú az ellenőrzés. Akkor még nem kellett háromévenként ellenőrzésre menni, mint most. Akkor addig hajtottunk egy autót, amíg szét nem esett. Jelzem, az én autóm mindig üzemképes volt, sohasem vették le róla a rendszámot. Ma, ha egy új kocsit kap az ember, és gondját viseli, évekig autózhat vele, hogy semmi gondja, baja nincsen, ha rajta, a vezetőn múlik. Ha csak más nem okoz benne valami kárt. — Erről van szó. Az embert akkor is összetörhetik, ha teljesen ártatlan. — Értem miről van szó. Én is ettől félek. — Sokan mondják, hogy egy gépkocsivezető olyan, mint egy parádéskocsis, pontosabban fogalmazok: olyan, mint egy szolga. Tudja mire gondolok? — Igen. Általában a személygépkocsi-vezetőket, a főnökök pilótáit hívják úgy, hogy parádéskocsis. Ránk olyan tulajdonságokat akarnak akasztani, mint a valamikori Barádéskocsisokra. Nálunk az nem így van: én tudom mi a kötelességem, utasaim is. Mondok magának valamit. A főnökömmel 1959 óta együtt utazunk. Barátságban, jó munkakapcsolatban vagyunk. — Nézeteltérés? — Én is voltam fiatal. Lehet, hogy akkor bizonyos dolgokat nem úgy láttam, mint most. De hol van már az az idő? — Elégedett a helyzetével? — Ha nem lennék az, akkor máshova mennék. Máshova mentem volna. — Hova tudna menni? — Több helyem van, maradjon meg bennem, melyek azok. — Szeret autózni? — Ha nem szeretnék, akkor ennyi kilométert nem ültem volna volán mögött. — Amikor a volánhoz ül, mire gondol? Nekem mindig az jár az eszemben, amikor a kocsimat hajtom, hogy ezt az anyagot, azt a riportot, tudósítást hogyan csináljam meg. — Amikor én autózom, nekem csak az út a társam. Hallom mit beszélnek mellettem, mögöttem, de jószerint tudatomig sem ér el az a rajtam kívüli esemény. Engem csak az út érdekel; szabad-e, előz- hetek-e. Szóval az út az én gondolatom. — Volt olyan utasa, akit szeretett volna kidobni a kocsiból? — Inkább mondjuk azt, hogy nem. — Ha valaki bepiszkította az autót... — Ilyen nálam nincs. Utasaim tudják, mi a regula. Én is ember vagyok. Senki mocskát, piszkát nem akarom takarítani. — Tisztelik? — Igen. — Nem tartják szolgának? — Nem. — Szolgálatnak tartja a gépkocsivezetést ? — Igen. Én így járulok hozzá a szövetkezet munkájához. — Még egyszer kérdezem, nem tartják szolgának, szeret autózni? — Tudom miért kérdezi még egyszer. Sajnos, van sok kollégám, aki szolga. Én az autóvezetést, a munkatársak célhoz juttatását választottam szakmámul. Tudom mi a kötelességem. Dolgozni kell. Az emberek tárgyalni akarnak, anyagot kell helyhez juttatni. Nekem az a kötelességem, hogy ezt a munkát elvégezzem. — Sok a baleset. — Nagyon sok. — Látott már országúti szerencsétlenséget ? — Kérem, olyanokat láttam, hogy még sebész orvos sem különbet. Volt, amikor először értem a szerencsétlenség színhelyére, én nyújtottam elsősegélyt. Láttam az emberek felelőtlenségének következményét. Azt is, hogy egyeseket mibe és hová hajszolnak a gyorshajtással. Én csak akkor hajtok, amikor szabad az út, amikor nincs előttem akadály. Sokat utazik naponta? — Kérem, előfordul, hogy délre Prágába kell érni. Van, amikor kétszer kell Budapestre utazni. Ma például csak ez a szekszárdi, meg a teveli út a feladat. — Jó .kocsija van? — Jó. Nagyon jó ez a Polski Fiat. Ha úgy adódik, egy óra negyven perc alatt felszaladok Pestre. — Hallottam, hogy egy nap kétszer-háromszor is felutazott már. 1 — Igen. Előfordul ilyen. — Baleset? — Nem. Még nem volt hála istennek. — Azt mondják, közel van az egymillió kilométerhez, és maga a bonyhádi milliomos. — Jó lenne annak lenni. Jó lenne milliomosnak lenni. Majd csak összejön az a néhány ezer kilométer, ami még kell a millióhoz. Akkor leszek majd az. — Van sok barátja? — Akad. — Bonyhádon is? — Képzelheti. — Családja? — Feleségem a bonyhádi áruház cipőosztályán dolgozik. Lányom tizennégy éves, a szekszárdi egészségügyi szak. középiskolába jár. — És? ! — Hárman vagyunk. — Mindig hazavárják? 1 — Mindig. Minden este. PÁLKOVÁCS JENŐ tiínnep Nem szeretem az ünnepeket. Isten a lelkére ne vegye, de a húsvétot, meg a karácsonyt különösen nem szeretem. Pláne, ha még tripla ünnep, mint a mostani. Tripla ünnep, tripla gond. Hogy rögtön az elején kezdjem. Kezdődik az egész fizetésnapon. Má- sodikán kiszámoljuk a pénzt, mint máskor. Ennyi OTP-re, ennyi lakbérre, villanyra, újságra, kosztra, marad eny- nyi, meg ennyi. A maradék mehet vásárlásra. Az előrelátó polgár lehetőleg már fizetéskor megveszi a karácsonyi jelképes ajándékot, mert hát ha szereti az ember rokonait, hozzátartozóit, nem állja meg, hogy üres legyen a karácsonyfa alja Jelkép, jelkép. Ugyan 'mi a csudát vegyen az ember, mikor hál istennek, semmiben sem szűkölködik, többé-kevésbé mindenkinek megvan mindene. Akinek meg nincs, hát magára vessen. Ügy állunk szerencsére, hogy mindent meg tud venni a dolgozó akkor, amikor arra szüksége van. De hát venni, mégiscsak kell valamit. Teljes felelősségem tudatában ki merem jelenteni, hogy soha az életben nem okozott annyi fejtörést az embereknek, hogy mivel lepjék meg szeretteiket, mint most. Mert ugyebár mit vegyen történetesen a szülő a gyermekének, aki apait, anyait bedobva októberben megvette a Zsiguli gépkocsit. Kékben, mert a szerencse is úgy hozta, hogy éppen volt kék, amikor érte mentek. Különben is, ebben a habzsoló világban az emberek nagyravágyóak, és nem tudom, hogy jó-e ez, vagy sem, de kezdjük nem ismerni a határokat. A múltkor például a rádióban azt nyilatkozta egy fiatalember, hogy mit tudom én milyen típusú magnetofont szeretne a menyasszonyától. Nehéz dolgok ezek, a fene rágja meg. Hol vannak a régi szép idők, amikor a karácsonyfa alá rakták a már kissé kitaposott durábel bakancsot, a jégzoknit, és ha megkérdezték a gyerekek, hogy mit hozott a Jézuska, legelőször a karácsonyfát mondták, amin sok szaloncukor volt, és igazi szaloncukor volt a papírba csomagolva, nem pedig kétszersült, vagy jobbik esetben kockacukor. Karácsonyi nagy mosakodások, mákosguba, szegényes, de tisztességes ünnep, jószagú új ruhák .... annak idején. Hál’ istennek, egyre kevesebbszer olvasni, hallani érzelgős emlékezéseket, azt, hogy, hogy is volt „mikor öregapám a kályha mellett pipázott, a kályhában ropogott a tűz, anyám sütötte a krémesbélest”, és a többi, és a többi. Hagyjuk ezt, kinőttünk belőle, elkoptattuk. ___,__ M eg hát minek is felemlegetni azt az időt, mikor egy kosár szén volt az igazi testet-lelket melengető ajándék, néni pedig mondjuk a kakukkos óra. Lényegét tekintve nem sokban különböznek, hisz ennek is, annak is utána kellett járni, eszébe kellett, hogy jusson az embernek a megajándékozott Az ajándék tartalma változott, dehát tényleg hagyjuk a múltat, az égvilágon senki sem kívánja vissza. örülünk, ^hogy többé-kevésbé mindenkinek van tisztességes tető a feje fölött, hogy van hol aludnia, és nem fázik, örüljünk annak is, hogy az okoz gondot, hogy mondjuk vízhőfokmérőt, vagy manikűrkészletet vegyünk. Ámde. Lassan átesünk a ló túlsó oldalára. Hovatovább az ajándék túllő eredeti célján, és — nem találok rá jobb kifejezést — státuszszimbólum. Legyen minél értékesebb, hadd lássák, hogy erre is telik. En is, meg gondolom mások is érezték már azt a lelki viszke- tegséget, amit a szegény rokon érez, ha meglepi őket a gazdag szülő, testvér. vagy ismerős. Nem tetszenek nekem ezek a drága holmik. Különösen akkor, ha pótolni akarják a pótolhatatlant. Mikor hatszáz forintos beszélőbabát tesz a szülő a karácsonyfa alá, arra viszont, tripla ünnepen sem szakít időt, hogy beszélgessen, vagy sétálni vigye gyerekét. Pótszer ez kérem, semmi más. Mi lesz ebből, mi lesz ebből? Itt vannak aztán ezek a kötelező családlátogatások. Ha máskor nem. de karácsonykor felkerekedik a rokonság, s áramlanak oda meg vissza. Nem tudom ki, hogy van vele, de én spéciéi nem szeretem ezeket a mit is mondjak, viziteket. Nem szeretek beállni a kórusba, utálom a dicsekvő hangversenyeket, ahol sokkal kevesebbet beszélnek a munkájukról, szellemi táplálékaikról a kedves rokonok, ismerősök, annál többet arról, mennyit gyarapodtak, mit vettek ebben az esztendőben. Nem szeretem, ha például dicsérik a ruhám fazonját, és megkérdezik, hol csináltattam a cipőmet, hogy húzok-e kesztyűt esténként a krémes kezemre, mielőtt olvasni kezdek, és hogy mikor veszek már kocsit, mert már olyan sok embernek van. Miből? Hát istenem, megtárgyaljuk azt is, hogy kinek miből, hadd teljen ezzel is az idő. Megszokás. Előfordult nem egyszer, hogy ilyen ünnepen betévedtem a délelőtti nagymisére valamelyik vidéki templomba. Ügy hozta a sors, hogy találkoztam ismerősökkel, akiknek más magatartást kíván a lelkűk, mint amit parancsol az eszük. S utaztak száz kilométert, hogy megtalálják a lelki békességet., Hiába, vannak még mulasztásaink. Ügy látszik, ezidáig nem sikerült tökéletesen bebizonyítani, hogy a mennyország is, a pokol is idelenn van a földön. Ünnep van, bővelkedünk időben, alkalom végre, hogy kisétáljon a kis család. Papa, mama, meg a két gyerek. Ismerős, ugye? Elöl kézen fogva a gyerekek fehérben, mögöttük karonfogva papa, meg mama kalapban. Mama szegény agyongyötört, mert karácsony előtt körbe- hasalla a lakást, és egy álló hétig egyebet sem csinált, mint tömött szatyraiban hangyaszorgalommal cipelte haza a lisztet, húst, mazsolát, a gyerekeknek villanyvasutat, és a fehér harisnya- nadrágot. S szenteste reggelén összeveszett a papával, mert féloldalas kaa csatádban rácsonyfát vett, ami máris hullik, és ha a csillagos eget ráakasztja, akkor sem mutat semmit. És utolsó pillanatban kiderült, hogy nincs csillagszóró, márpedig csillagszóró nélkül fabatkát sem ér az egész. És egy álló napig egyebet sem csinált, mint főzött a hármas ünnepre. Most viszont kisétál. Mit is tehetne egyebet. Drága mulatság bizony, akárhogy is forgatjuk a dolgot, mondjuk három napra elutazni, szállodát bérelni, étteremben kosztolni egy négytagú családnak. Így aztán marad minden a régiben. Sül a hús és készül a torta. Mert hát ugye lekvárral összeragasztott kekszet nemigen van képe a vendégek elé rakni, a kész sütemény meg nem túlságosan sikkes. Tele a kamra mindenütt. Igazán nem mondhatja senki, hogy hasán spórol a magyar. Eltűnőben az ünnepi betegség; éppolyan tartalmas köznapi ételünk, mint az ünnepi. Mégis több kosztot készítünk, mint ami elfogy. Ha van, hát legyen, ne essünk zavar- ba, ha beállít egy kedves vendég. A kukások a megmondhatói, hogy mennyi étel kerül a tartályokba ünnepek után. Tulajdonképpen mi is kell ahhoz, hogy idillikus családunk ünnepnap délutánján kisétálhasson? Az a rengeteg hétköznap, amiből soha sincs elég. és mégis mindig sok. Fázós reggelek gonddal terhelt, apró örömökkel fűszerezett hétköznapok. Pici, milliónyi eseményeire csak a különleges képességű emberek emlékszenek vissza. Hétköznapok. amit ünnepek után újra meg újra kezdünk elölről. Hullafáradtan. S közben arra gondolunk, hogy most, igazán most kellene legalább három nap. hogy végre egyszer alaposan kipihenhessük magunkat. D. VARGA MÁRTA
