Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
Csín gis Ajtmaíov s A katona hodályban történt, ahol a birkákat szokták nyírni. Anyjával többször járt már itt. Anyja, Dzsejengul, tulajdonképpen a szovhoz postahivatalában dolgozott, de nyírás idején eljárt ide segíteni, teljesítménybérben, egész jól keresett ilyenkor. A pénzre pedig nagy szüksége volt a katonaözvegynek — minden kopejka jól jött. Ha kicsi volt is a család — ő és a fia —, fa kellett télire, lisztet kellett venni, gondoskodni ruháról és cipőről. És mivel senki nem akadt, aki otthon vigyázott volna a fiára, magával hozta ide, ahol naphosszat futkoshatott, a nyírok, a juhászok és a bozontos pásztorkutyák között. ö volt az első, aki észrevette, hogy a vándormozi kocsija begördül az udvarra. Futott is az örömhírrel. — Itt van a mozi! Megjött a mozi! Az előadás munka után kezdődött, amikor besötétedett. A film a háborúról szólt. A fehér lenvásznon, amely két oszlop közé volt kifeszítve, megkezdődött a csata: lövések dördültek, rakéták röpültek fütyülve, a sötétséget felszaggatta és a földön lapuló felderítőket nappali fénybe borította. Amikor a rakéták kihunytak, a felderítők ismét előre rohantak és a géppuskák felugattak a sötétben. A fiú lélegzete is elakadt. Hátul egy gyapjúbálán ült az anyjával, bár legszívesebben az első sorban ült volna, játszópajtásaival. De anyja magához vonta és a térdére ültette. A vetítőgép surrogott, folyt a háború. A közönség feszülten figyelt. Anyja olykor felsóhajtott, aztán összerezzent, és szorosan magához szorította, mintha a páncélos rájuk célozna. A fiú mégsem félt, sőt, szinte komikusnak tartotta, ahogyan az ellenség katonái felbuktak, — amikor pedig a sajátjaik estek el, arra gondolt, hogy mindjárt ismét fölkelnek. Egyébként is, a háborúban az emberek olyan érdekesen esnek el. Amikor háborúsdit játszanak, ő is szokott elesni, futás közben, mintha elgáncsolnák. Az is fáj, de nem baj, és a kék foltokat is elfelejti. De a katonák, amikor elesnek, sötét, mozdulatlan halomként, ott maradnak a földön fekve. ...A háború folyt tovább. A vetítőgép zúgott. Most a tüzéreket lehetett látni. A golyózápor, a robbanások és füst- gomoly között vontatták félteié a dombra a páncéltörőt. Előrenyomulásukban és egész mozgásukban volt valami, ami a büszkeségtől és a fájdalomtól megdobogtatja a szívet A tüzérek heten voltak, ruhájuk szinte füstölt. Egyikőjük nem is orosz típus volt. A fiú fel se figyelt volna rá, ha az anyja nem súgja a fülébe: — Nézd, az ott az apád! Ettől kezdve az egész film csak az aoja miatt pergett, aki egész fiatal volt, mint a szovhozi legények. Nem túl magas, élénk tekintetű, a sártól és a füsttől fekete arccal. Miközben az ágyú kerekének feszült, valakinek hátra kiáltott: „Gránátokat, gyorsan!” Hangja újabb robbanás dörejében veszett el. — Mama, ő az én apám? — kérdezte Avalbek. — Igen, az apád. De maradj csendben... Miért is füllentett? Miért? Talán véletlenül, megfontolatlanul. csak, mert a férjére gondolt. 0 azonban, a kis tökfilkó, persze elhitte. És örült neki! Ez a váratlan, soha nem ismert öröm egészen megzavarta, és gyermeki büszkeséggel nézte az apját, a katonát. Nem csúfolhatják többé a gyerekek, hogy fia neki nincs apja. Most láthatják! és a pásztorok is, akik nem képesek megismerni és mindig megkérdik tőle: „No, dzsigit, hogy is hívnak...?” Máskor suttogva beszéltek az apja emlékéről, mesélték, hogy egész fiatalon került ki a frontra, és már csak kevesen emlékeznek rá. És jó az, hogy fia van; annyian elmentek, akiknek a nevét senki nem viseli. És most, ettől a pillanattól, neki is van apja. Valóban hasonlított is ahhoz a háborús fényképen látható fiatal katonához, tábori sapkában, ami otthon a falra volt felakasztva. De most már más szemmel nézte az apját a filmen. És mintha az apja is nézné onnan őt. TMTost már a film nem szó- rakoztatta, nem volt nevetséges, ahogyan az emberek elestek. A háború komoly lett, kegyetlen éG rettenetes. És félteni kezdte az embert a filmen, akit most már mindvégig hiányolni fog. A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Elölről páncélosok közeledtek. Egyre közelebb nyomultak a talajt széttaoosva, közben tüzeltek. A tüzérek ágyújukkal kínlódtak, vonszolták fel a dombra. „Gyorsan, aoa! Jönnek a tankok!” — kiáltott fel. Végre feljutottak az ágyúk, egy mogyoróbokor mögé húzódtak és onnan lőtték a harckocsikat. Azok viszonozták a tüzet. Egyre nőtt a félelme. Úgy látta, mintha ő maga is az apja mellett lenne, a háború tüzében. Fel-felugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valamelyik kigyulladt. Amikor pedig a saját katonák estek el, összébb húzta magát, az anyja sírt, arca nedves volt. A vetítőgép zizegett, a háború folyt tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mögött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj miatt nem lehetett érteni. Megint elesett egy katona az ágyú mellett, megpróbált felállni, de visszazuhant a földre, amely elfeketedett a vérétőL Most már csak ketten voltak; az apja és egy másik katona. Leadtak egy lövést, aztán még kettőt egymás után. A páncélosok azonban támadtak; egy lövedék közvetlenül az ágyú mellett csapódott be, lángok csaptak fel, aztán 6ötét lett. Most már csak egy ember emelkedett fel: az apja. Az ágyúhoz kúszik, tölt és céloz... Ez volt az utolsó lövés. Újabb robbanás, és amikor tisztul a kép, az ágyú meggörbült csővel borul fel. De az apja még él. Lassan felemelkedik, elrongyolódott ruhában, a harckocsival szemben. A kezében kézigránát, összeszedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. ...Az anyja olyan erősen szorította a kezét, hogy szinte levegőért kapkodott. Szeretett volna odaszaladni az apjához, de egy hosszú sorozat -, csattant a páncélos tornyából és ekkor az apja, mint egy ki- döntött fa, a földre zuhant. Még megfordult, megpróbált felállni, de visszaesett és úgy maradt, széttárt karral. A készülék leállt, a hábo- rúnák vége lett. Ez volt az első rész vége. A gépész felkapcsolta a villanyt, hogy betekercselje a második részt. Az emberek hunyorogtak és lasLOVÁSZPÁL: GYEREKVERSEK A PULI Gubancos, koloncos, fekete, nem tudod, hol van az eleje. Rád ugat, megijedsz, sajnálja, hátul a pamacsát csóválja. Alul négy virgonc talp szaporáz — bdránykák rendjére ő vigyáz... A TY\)KOCSK A Kár-kár-kár-kár káricálok, míg jó helyet nem találok; leülök és kivárom: alattam a tojásom. Most azután nekilátok, hét szomszédnak kiabálok: „Pék! ács! kovács! kotkodács! mára itt a friss tojás !” MIT ESZIK A KISLIBA ? Fű, fa, furulya — Mit eszik a kisliba? Nem eszik az egyebet: bársonyfüvet, aranykását csipeget. mán követem a kisasszonyt. Engedje meg, hogy ismeretlenül bár, néha bámulhassam, csodálhassam az utca forgatagában. örök imádója: egy szőke egyetemista.” (Levélpapír, boríték, bélyeg=60 fillér.) Doboziamé, aki a férjétől csak egy pár bundabéléses csizmát kapott, majd megpukkadt az irigységtől. Mindent összegezve, karácsonyi ajándékaim 15 forint 80 fillérbe kerültek. Egy kicsit kiköltekeztem, de megérte. Sikerült örömet szereznem embertársaimnak a szeretet ünneoén. Galambos Szilveszter Karácsonyi gondok Már december elejétől kezdve idegesen nézegettem a naptáramat: mivel lenhetném meg szeretteimet, anélkül, hogy komoly pénzembe kerülne? Őszintén be kell vallanom, hogy év közben átkozottul könnyelműen éltem, és most mindösz- sze néhány forint szo- morkodott a zsebemben. Végül is zseniálisan megoldottam a problémát: tízéves kisfiamnak, Gézának, vettem egy papírtrombitát, amivel már szilveszter előtt ricsajoz- hatott. Van-e a gyereknek ennél nagyobb boldogsága? (2 forint) Hivatalbeli szép titkárnőnknek, Valikénak egy utcai telefonfülkéből felszóltam, és közöltem vele tört magyarsággal, hogy a nica- raguai olajkirály huszonnégy éves, éjfekete hajú fia vagyok. Karácsony után, de még újév előtt meaeskü- szünk. Legyen szíves várja türelemmel újabb telefonhívásomat (1 beszélgetés, 3 tantusz bent maradt a készülékben: 4 forint). Főnökömnek dísztáviratot küldtem: A Hivatalos Közlönyt megelőzve. közöljük önnel, hogy a helyi központ vezetése után megbízzuk az országos központ vezetésével. Engedje meg, hogy elsőként gratuláljak önnek. S. K. fő- intéző. (26 szó, összesen Ç,20 Ft.) Legnagyobb problémám az volt, mivel szerezhetnék örömet élettársamnak, akivel húsz éve élünk együtt jóban-rosszban. Névtelen levelet írtam a drágámnak. Többek között ez állt benne: „...Hónapok óta szerelmes szívvel, de nésan visszatértek a film világából, a háborúból, a valóságba. A fiú is leugrott a báláról és büszkén kiabálta: — Fiúk, ez volt az apám? Láttátok, megölték az apámat! Nem értették, miért kiabáL De ő ujjongva futott a vetítő- vászonhoz, ahol az első sóban a barátai ültek, akiknek a véleménye nagyon fontos volt. Különös csend támadt. Az emberek nem tudták megérteni a gyermek örömét, aki soha azelőtt nem látta az apját Nem tudták, mi történt. Hallgatták, megvonták a vállukat A gépész leejtette az üres filmkazettát. De ő, az elesett katona fia, egyre kiabálta: — Láttátok, ő volt az apám! Lelőtték! Nem értette, hogy a többiek miért hallgatnak, miért nem örülnek vele és miért nem olyan büszkék az apjára, mint ő. Valaki rá is szólt: — Hallgass! Nem mondhatsz ilyet! Egy másik ellenkezett. — Miért ne? Hiszen az apja valóban elesett a fronton! Az egyik szomszéd kisfiú mondta meg az igazat: — Ö nem a te apád. Csak egy színész. Kérdezd meg a gépészt ! A felnőttek nem akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótól. A gépész is hallgatott. Gépébe bújva úgy tett, mintha nagyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott. — De az én apám! Az enyém! ű volt, a gránáttal! Ö esett el! És levágta magát a vetítővászon előtt a földre, és ott feküdt széttárt karokkal, mint előbb az apja. A nézők most már felnevettek, aztán elhallgattak. Látták, hogy az asszony odamegy a fiához, szomorúan, könnyes szemmel, és felemeli a földrőL — Menjünk haza, kisfiámé ő volt a te apád... A hold már magasan fent járt. Messziről fehérlettek a hegycsúcsok, és a fiú életében most először érezte a veszteség szomorúságát. Szinte mérhetetlen fájdalommal gondolt megölt apjára. Átölelte az anyja nyakát, és egyÿtt sírtak. De hallgattak mindketten, összeszorította az öklét és nyelte a könnyeit. Nem tudta, hogy az, apja, aki a háborúban rég elesett, e pillanattól kezdett benne élni... Fordította: Antalfy István
