Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
Látomás a múltról Szíriát oszlopai — Yárkonyi Nándor könyve A Szíriát oszlopainak első és második kiadása (1940—42) napok alatt elfogyott, s azóta az antikváriumok legkeresettebb — és egyik legdrágább — könyvévé vált. Minden jel szerint ez lesz az új kiadás sorsa is, bár az első kettőnél összehasonlíthatatlanul nagyobb példányszámban jelent meg. A szerző szerényen „átdolgozott” kiadásnak nevezi az új Sziriátot, de akik ismerik az első megfogalmazást, rögtön látják, hogy lényegesen többről van szó: Várkonyi Nándor nemcsak átdolgozta könyvét, hanem jelentősen bővítette is, hisz az új Sziriát több mint kétszerese az elsőnek, ugyanakkor számos részét módosította, teljessé tette, s azt mondhatjuk, hogy immár a végleges szöveg van birtokunkban. Tegyük hozzá: a hatalmas mű szinte egyedülálló tudományos teljesítmény. , A Sziriát — látomás az emberiség múltjáról. Arról a múltról, aminek nincs, vagy alig van tárgyi emléke, csak a nagy mítoszok beszélnek róla, amelyek százezer esztendők mélyéből küldenek üzenetet. Várkonyi ezekre az üzenetekre figyel, ezeket fejti meg, s szavukból próbálja rekonstruálni a múltat. Azt a múltat, ami körülbelül 900 000 éves, hisz ennyi ideje él az ember a Földön, de amiből csak 4—5000 évet tudunk — úgy-ahogy — áttekinteni. De még ez a kis idő is csak egyes részleteiben ismert, s a tudomány állandó meglepetéseket szolgáltat; a hettiták most léptek elő az ismert történelem ismeretlenségéből, a Szantorin-tragédia pedig napjaink tudományos szenzációja. Az első költőt, akit név szerint ismerünk, Killas-nak hívták, körülbelül ötszáz évvel élt Homérosz előtt, s hettitául írt. De Killas előtt is voltak költők, s áttekinthető történelmünk előtt is volt történelem. Josephus Flavius őrizte meg a legendát: Ádám fiának, Séth- nek gyerekei két oszlopra rótták föl tudományukat, hogy „rejtve ne maradjon, s elterjedése előtt veszendőbe ne menjen”. A két oszlop „Szi- riadu földién” állt, s Várkonyi ebbe a fölmérhetetlen múltba indult el, hogy megkeresse Sziriát oszlopait, megfejtse titkukat. Ehhez a vállalkozáshoz kénest könnyű dolga van a tudósnak, aki ismeretlen írásokat fejt meg, régen eltűnt népek nyelvét rekonstruálja, mert csak a mítoszokra hagyatkozhat, . bár igaz, hogy velük „a természet kimondja önmagát”. Mert „élet él a mítoszban, sűrített élet, tömörített emlékezés, lényegére párolt valóság. Valóságmagva van akkor is, ha az ember tanúja, kortársa nem lehetett is, de intuitive átélhette, ahogy a kínai mítosz mondja a világteremtésről : „Egy közülünk ott volt.” A monda a benne foglalt természeti vagy történeti valóság legfőbb bizonyítéka: csak nagy hatású természeti vagy történeti esemény válha- tik regévé, mert, kialakulásának törvénye nem a jelentéktelen dolgok cifrázása. hanem ellenkezőleg, megrendítő események egyszerűsítése, kike- , rekítése. A monda, a rege, a 'mítosz azt jelenti, hogy az élmény mélyen beleszántott a nép tudatába, beleette magát emlékezetébe, olyannyira, hogy nem tud többé szabadulni tőle. A monda — élet; figyeljük meg: a hagyomány nemcsak emlékezést tart fenn, hanem ünnepeket alapít, zarándok- helyet keres, ereklyéket őriz, tárgyi emlékeket, maradványokat gyűjt. A megtörtént „mag” oly eleven, hogy megkívánja az élet egész külső apparátusát, és ha valamely részlete hiányzik, megteremti: gyárt, hamisít, mégis igaz marad. „Attila”, (azaz Árpád) kardja, szent István jobbja, ha hamis volna is, e hősök történelmi jelentőségét jobban igazolná minden papírra rótt, s véletlenül fennmaradt adatnál, mert mutatja, hogy nagyságuk és tetteik hatása nem apadt el ma sem. Ha Rákóczi minden róla elnevezett fa alatt ült volna, igen sokat üldögél vala a kuruc háborúk zivataros éveiben. Noha ezek a fiktív fák „csak” szimbólumok, _ jelzik, hogy Rákóczi szelleme " mindenütt megfogant, kihajtott, ahol sohasem járt, e fák képében ma is él, s szép szimbólumként zöldell, lombosodig” Hosszabban idéztünk, ám ezekben a sorokban ott van a Sziriát egész tudományos programja, s innen kiindulva Várkonyi Nándor biztos kézzel rajzolta föl az elsüllyedt kultúrák történetét. Nemcsak a legendás Atlantisz jelenik meg, hanem a még legendásabb Gondvána és Mu szigete is. Nem dokumentált bizonyosságokról van szó, s a szerző már az első sorokban figyelmezteti az olvasót, hogv oly területekre vezeti, „amelyeket az egzakt tudomány nem tud,1 olykor nem is kíván beiárni”, s az olvasónak kell eldöntenie, hogy „hipotézisei meggyőző- ek-e, vagy az írói kénzelet szüleményeinek kell felfogni őket.” Ám ezek a hipotézisek soha nem önkényesek: Várkonyi példátlan tudományos apparátussal dolgozik. Mindent tud, s nemcsak az ókori szerzőket idézi, hanem a szaktudomány legújabb eredményeit is ismerteti, s feltevéseinek határát nem az önkény, hanem a biztos ismeret jelöli ki. Talány és kérdés így is marad bőven, s Várkonyi minden érvet, minden magyarázatot fölsorakoztat, figyelmét semmi nem kerüli el, hogy minél kevesebb legyen a talány és kérdés. De már a kérdések megfogalmazása is tudományos tett, hisz az emberiség történelmének nagyobbik felét fagLassan bealkonyodott, és a sötéttel együtt nagyra nőttek a fák. Lágyabb lett a föld, a levegő meg olyan sűrű, hogy majdnem meg lehetett simogatni. A fiú meg a lány a sarkon búcsúzkod ta k. — Már nem fáj annyira a fejem — mondta a lány —, kiszellőzött az úton. — Sokat tanultál ma? — Sokat! — mondta, és a fiú vállára hajtotta a fejét. — Elkészülsz vele? — Van még három napom... Hosszú barna ház állt mögöttük: sötét volt minden‘ablaka. Csak a túlsó végén, valami üzlethelyiségből szűrődött ki egy kis sápadt fény. — A verseket is hozzáolvastad? — Csak a felét! — Pedig mindet kellett volna. .. Akkor hirtelen kinyílt az üzletajtó. Egy öregasszony lépett ki rajta. Kezében teli vödröt tartott. — A verseket okvetlenül olvasd el; azokat mindig kérdezni szokták! — Elolvasom — bólintott lehunyt szemmel a lány. Az öregasszony nagy, billegő mozdulattal az árokba öntötte a vizet, aztán visszaindult. A fiú simogatni kezdte a lány haját. Amikor az öregasszony az ajtóhoz ért, felkiáltott: — Tört volna el annak a keze, aki először inni adott magának! így kell hazajönni minden este? A fiú keze megállt, aztán1 lehanyatlott. Az öregasszony nem csukta be az ajtót. Valami morgás hallatszott odabentről, majd újra az ő hangja. — így leinni magát? Száradjon el a kezem, ha még egyszer pénzt adok neki! Csend következett: nem halgatja, azt, ami túl van az ismert 4—5000 éven. Hipotéziseit el lehet fogadni, s el is lehet vetni, a szerző maga is az olvasót hívja társul a 900 000 éves múlt titkának megfejtéséhez. Ám bárhogy kezeljük is Várkonyi hipotéziseit, egy tény: az új és végleges formát kapott Sziriát olyan tudományos teljesítmény, amit a ma már sok ágra bomlott szaktudomány egyetlen területen sem hagyhat figyelmen kívül. S eien túl: vérbeli író remeklése, — a Jelenkorban közölt visszaemlékezései más szempontból bizonyítják írói kvalitásait —, akinek roppant látomása a csaknem egymillió éves múltról a laikus olvasót is lenyűgözi. Az eredmény már most is ezt bizonyítja, hisz a Sziriát igazi könyvsiker lett, s joggal hisszük, hogy, nemcsak itthon. CSANYI LÁSZLÓ Zenei krónika A Pécsi Balett Szekszárdon A megyei művelődési központ ifjúsági és felnőtt színházi bérletesei legutóbb a Pécsi Balett előadását láthatták. A Pécsi Balett nagyon népszerű, állandó telt házat vonz Szekszárdon. Ez annál örven- detesebb, mert a magyar balett történetében példa nélkül áll bátor kísérletezésük, amellyel megteremtették, kialakították modern művészetüket. Köztudott, hogy a budapesti Operaház elsősorban a hagyományos balettrepertoárt ápolja. Eck Imre és együttese világszerte feltűnést keltett avantgárd törekvéseivel. Tizenhárom éves fennállásuk óta hihetetlenül gazdag repertoárt gyűjtöttek, hatvan művet mutattak be eddig. Sokoldalú, termékeny, állandóan megGALAMBÖSI LÁSZLÓ CSILLAQPORBAN RÓZSATŐ Ébredjetek! Nyit a nyárfa, öltözzetek suhogásba! Szirtek közt is mályva nő. Csillagporban rózsatő.- Harangoznak,1 földalolnok. Rozmaringgal megszórt úton nászdobokkal lovagolnak. Vőlegény, a kalapot pántlikázva megkapod. Peng a kasza. Síp a nád. Ringatják a nyoszolyát. Erdő csavarodik. Szélnek szél fut, tova száll. Bölcső lombosodik. Csipke magasodik. Akácvirág villogással női a babák foga már. Csengő csöng az aim a fán. Gyöngyöt vet az aranykapu, jutalom is érje. öltözz hódító Gyönyör, szirmokkal-teli ércbe! Míg a lányok gyászt temetnek, Holdba hajlik Kristály tornya, pára növeszt falakat. Kőkagylóban kőbárányka virrasztja a halakat. Páva fut a völgybe le. Páva fut a hegyre föl. Bong a világ, tündököl. Akác« László: Igye, mi soha... látszott más, csak a seprő suhogása. — Ha az öregnél vizsgázol — mondta a fiú —, ne félj. Ö igazán jóságos bácsi. — Nem félek — mondta a lány. — Vizsgáztam már nála. Az öregasszony újra kezdte. — Nincs még egy ilyen ember! Dolgozni már nem akar, még a fát is én vágom, de inni, azt igen.. ._ Szavaira "tompa nyögés felel t. — Mindig a szemét nézd, és nyugodtan beszélj. Akkor nem lesz baj most sem. — Szép szürke szemei vannak. Mindig azokat szoktam nézni! A szobában megcsörrent valami, aztán zuhanás hallatszott. — Már menni sem tud! — kiabálta az öregasszony. — Úgy leitta magát, hpgy mindenbe belebotlik! De rettenetes! — Biztosan segíteni fog! — mondta a fiú. — Ö mindenkinek segít. — Máskor is segített — mondta a lány, és lehajtotta a fejét. Az öregasszony újra felcsattant. — Menjen arrébb! Nem látja, hogy útban van? — Titeket nagyon szeret. Azt mondta, régen volt ilyen jó évfolyam... Néhány percig csend volt odabent, csak az öregasszony dohogása hallatszott. Aztán hirtelen nagy csörömpölés, meg a kiömlő víz zuhogó hangja. — Az átkozott! — jajdult föl az öregasszony. — Kiöntötte a vizet. Ezért dolgozom? Ezért gyötröm a beteg derer kam? A víz lassan sűrűsödő patakokban csurgóit át a küszöbön. — Mindig ezt kell csinálnom! Mások után takarítani! Én aztán jól megkaptam az élettől! — De a verseket — mondta lassan a fiú —, azokat feltétlenül nézd meg. — Megnézem. Feltétlenül megnézem — mondta a lány. — Maga mellett csak ilyen sors jutott. Csak a kínlódás, a veszekedés! Agyoncjoigoztam magam, aztán ezt kaptam vén- ségemre. Jobb lenne inkább meghalni! A fiú szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Csak álltak eevmás mellett, és nézték a földet. Odabent újra megzörrent valami, aztán megint csörömpölés hallatszott. — Még ezt is összetöri? — kiáltott az öregasszony. — Menjen innen! Menjen innen, maga. átkozott! A lánv megrázkódott; arcát a fiú vállához szorította. Aztán az öregember megjelent az ai tóban. A sárga fényben megvillantak torz vonásai. Az öregasszony ütött még egyet, maid lehanyatlott a keze. Nehézkes léptekkel ' indult vissza a szobába. Az öreg az ajtófélfának támaszkodva állt eey ideig: amikor már nem bírta tovább, szén lassan lecsúszott a küszöbre. A fiú mi,nd a két karjával átölelte a lányt. Táskája a földre esett. Aztán az öregasszony kijött, fVráhcigálta az öreget, és behúzta a szobába. Az ajtó nagyot csörrent utánuk. Odakint erősebben fújt a szél; megemelte a lány haját. — Sanyikám! Ugye, mi soha? Ugve, soha, de soha... — Soha — mondta a fiú, és megszorította a lány kezét. megújulni tudó értéket képviselnek, mellyel joggal vívták ki a magyar táncművészetben élvonalbeli rangjukat. Műsoruk első számaként Prokofjev VII. zongoraszonátájára komponált Bolyongás című egyfelvonásos balettet adták elő. Odüsszeusz kalandjait láttuk viszont Eck Imre színpadán. Az adaptálásban a téma egy szerelmi sokszögre, kalandsorozatrá szűkült le. a pantomim szimbolikájában, sokszor nagyon is naturalisz- tikus egyértelműségben. Ráadásul a darab formamegoldása is törést szénved. Az elő- és utójáték tam-tam ritmusai csak látszólag kerekítik le a formát, valójában nem szerves, inkább esetleges a kapcsolata a Prokofjev-zenével éppúgy, mint a színpadi történéssel. Annál inkább tetszett a Bartók Zenéjére költött szimfonikus balett. Ahogy a bartóki mű útja vezet a sötétségből a világosság felé, ugyanúgy tükrözi Eck is a maga szimbólum-rendszerében a mai modern ember összetett arculatát. A programfüzet szerint, „kételkedő és harcot vállalni kénytelen, és abban diadalmaskodó embert”. Ha néha úgy érezzük is, hogy talány a néző számára Eck koreográfiája, mindenképpen sokszínű, sok szálú vonalvezetésében szuggesztív erejű látvánnyá költötte át a Zenét. Hasonló gondolatkör jegyében született Sztravinszkij Tavaszünnep című művére készült szimfonikus balett is. Itt is az ember áll a középpontban, mint a természet ellenfele és legyőzője. A zene fergeteges, vad ritmusai lenyűgöző erejű mozgásköltészetté forrósodtak. Örömmel láttuk, hogy az együttes sok új fiatal tagja milyen egységes, összeforrott, magas színvonalon reprezentálja a Pécsi Balett sokszínű sajátos táncstílusát. A főszereplők: Bretus Mária, Hetényi János, Stimác Gabriella elsősorban a Bartók- és a Sztra- vinszkij-művekben határozott egyéniségükkel a tőlük megszokott művészi színvonalon járultak hozzá a szép sikerhez. Ifjúsági hangversenyek Az Országos Filharmónia Dombóvár, Tamási, Bonyhád, Szekszárd, ’ Gyönk, Tolna, Paks és Dunaföldvár középiskolái részére rendezett ifjúsági hangversenyeket az elmúlt napokban. A játék és muzsika 60 percben című műsort Czigány György vezette, aki a rádióban tette népszerűvé a hasonló adást. Czigány rendkívül rokonszenves, .nagy tárgyismerettel rendelkezve közvetlen légkört teremtett ifjú hallgatói körében. A hangverseny előadói a kaposvári és a szekszárdi zeneiskola művésztanárai voltak. A szereplők közül ki kellene emelni Csupor László művészi fuvolajátékát és Pallós László csellószámait. Nagy örömünkre szolgál, hogy a szekszárdi Thész László és Lányi Péter kiváló zongoraprodukciói kimagasló sikert arattak. A hangverseny szereplőivé váltak maguk az ifjú hallgatók is. Czigány György zenei feladványokkal bevonta őket a játékba. A diákok meglepően aktívan, jól tájékozottan, komoly ismeretekről adtak számot, és lettek nyertesei a játéknak, HUSEK RÉZSŰ
