Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-02 / 259. szám
Babits és Illyés Az első világháború óta eltelt fél évszázad magyar irodalmának két legsokoldalúbb, legegyetemesebb és legnagyobb írója, Babits és Illyés Tolna megyei származású. Ahogy maga Ady is őt tekintette egyetlen méltó költőpárjának, a nemzet is Babitsban látta az utódot. Babits volt I9-ben a Nyugat főszerkesztője, az egyetemen ó lett a modern magyar és a világirodalom professzora és számos 18—19-es országos kulturális szervezet vezető személyisége. Jól tudta, hogy Ady dantei mérete és hangja után új, egyszerűbb költészetre van szükség. Az egymás után fölbukkanó új költők csak részben valósították meg, amit várt. 1930 körül azonban valósággal mint új tűzhányó a tengerből, föltűnt, egy tökéletesen új hangú költő, Illyés Gyula. Történetesen éppen akkor vette át Babits Mó- riczcal együtt a Nyugat szerkesztését. A líra és a kritika Babits rovata lett. Korlátlan teret biztosított földijének, az új nagy költőnek. Illyés élt is az alkalommal. Párizsi öt évéből a leghaladóbb irodalmi irány, a szürrealizmus formai és stiláris vívmányait hozta haza, itthon pedig, mint Gide Kongót, egy új ‘«meretlen földrészt födözött föl. A nemzet alatti magyarságot: „Emberek élnek itt! Ha- jótlan hajósok, atlanti idők feledettjei. Kik feledve hajdani útjukat hónukat már önmagukat is feledik.” Petőfi, a Bezerédyek, a Perczelek, a Csapók reformkorából és szabadságharcából 1930-ra nem maradt semmi, csak hunyorgó parázs. Illyés hatalmas tüdeje kellett, hogy ■országos lángra szítsa. Babits Nyugatjának hasábjain és könyvsorozatában jelentek meg egymás után Illyés tősgyökeres népi költészetének korszakos jelentőségű darabjai, az íme az én népem, a Három öreg, az Ifjúság, A Kapos völgye, A kacsalábon forgó vár, az emigránsok műveinek ismertetése, a dunántúli magyarságért fölemelt kiáltó szava, — országos, sőt nemzetközi visszhangot kiváltó írásai. Ezek csontja velejéig megrázták Babitsot mint azt a Három öregről, az Oroszországról, a Puszták népéről szóló tanulmányai tanúsítják. Illyés roppant befolyást gyakorolt rá. A 20-as években a „nyugtalanság völgyé”-ben hányódó költő egyszerre maga is nemzeti és emberi öntudatának csúcsára emelkedett, Ily- lyés felelősségteljes írásműveinek hatása alatt új nagy teremtő korszaka bontakozott ki. Babits életének és munkásságának utolsó évtizede Illyés stiláris és tematikai hatása alatt áll. A Jónás könyve és a kései versek, akárcsak Illyés Két kéz című költeménye és hatalmas háború utáni történetfilozófiai költeményei mindkettőjüket Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Kölcsey, Arany és Ady mellé sorakoztatják. Illyés többször is elkísérte nagy barátját szülővárosába. Nem egyszer idézte keserűen egy látogatásuk szégyenletes epizódjait: saját rokonsága éppúgy nem ismerte föl Babits nagyságát, akárcsak a pöffeszkedő dzsentri bürokrácia. Mindketten Anteusként tértek vissza szülőföldjükre. Halhatatlanná tették Tolnát. Ahogy Babits Szekszárdot és környékét, úgy Illyés Rácegrest, Simontornyát, Ce- cét, Ozorát. őnekik azonban a szülőföld, a kis haza a nagyvilág tükörképe, az emberiség nekik kiosztott műhelye. Illyés Babitsról azt tanította, hogy a két világháború között föleszmélő emberiség legnagyobb szelleme volt. Róla rengeteg idegen nyelvre fordított könyve alapján pedig azt mondhatjuk, hogy az emberiségnek, legalábbis Európának föleszméltetője a magyarságra, őrá is igaz és érvényes, amit Babitsról hirdetett: „Köszönjük neki a példaadást arra, milyen emberré kell válnia a magyarnak s méltó embervoltunkban milyen magyarrá kell továbbfejlődnünk. Köszönjük neki a méltó hazát s a népek hazáját, Európát, melyet úgy szerzett meg, hogy szellemünk határait a végtelenségig terjesztette.” GÁL ISTVÁN HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁN SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK ILLYÉS GYULÁT A mikor Franciaország- ■‘*'ból hazajöttem, először vidéken próbáltam letelepedni, ott is voltam hosszú ideig. Később feljöttem Pestre; gondoskodnom kellett a megélhetésemről. Alkalmam volt hírlapi cikkeket írni. Mivel ‘Franciaországban köszörülő- dött tekintettel láttam a magyar állapotokat, úgy gondoltam, írok a puszták helyzetéről is, az ott élő emberekről, mert mindaz európai szemmel, mint kuriózum is kiütköző volt. Többször említettem már: a pusztai életet szemlélve olyan érzésem támadt, mintha egy afrikai törzs életét tanulmányoznám; egy olyan törzsét, amelynek véletlenül beszélem a nyelvét, és jól ismerem a szokásait. Akkoriban már a Nyugat-ban is szerepeltem, s bár nem voltam ismert költő, kritikák révén a szerkesztők tudtak az érdeklődésemről. Egy napilap, a Magyar Hírlap cikket kért. Megírtam az első részt, a Puszták népé-nek első fejezetét. Oda is adtam. Kereken visszautasították; igaz, a főszerkesztő igen hízelgőket mondott a stílusomról, a szemléletemről, de mégsem merte közölni. Próbaképp odaadtam egy másik lapnak is. Itt már megmagyarázták, azért közölhetetlen, mert a nagybirtokot támadja. Azután megindult a Válasz, és megjelent ez a cikk — nagy fölháborodást keltve, és meleg baráti kézfogásokat kínálva. Éreztem, hogy falat kell áttörnöm. Már csak az érdeklődésből arra következtettem, nyilván olyan terület ez, amiről érdemes fontos dolgokat elmondani. így kezdtem írni a többi cikket, ezeket is a Válasz közölte folytatásokban. A véletlen is megkönnyítette ezt a munkát: abban a pusztában, ahol a nagyapám volt juhász számadó, testvér- néném az ottani gazdatiszthez ment feleségül. A hajdani gazdatiszti házban éltek, később a kiskastélvhan ; azok közt áz öreg cselédek közt, akik a családunkat, visszamenőleg három-négy nemzedékre, ismerték. Ha valami adatra volt szükségem, egyszerűen leutaztam, s megkérdeztem a testvéremtől; ő kiszólt az ablakon, behívatta a Marit vagy a Julcsát, s máris minden adat a kezem ügyében volt. Eredetileg nem könyvet terveztem, de amikor már a hatodik vagy hetedik folytatás is nagy port vert föl, Gellért Oszkár ajánlotta, hogy ezeket az írásokat könyvvé egyesítsem. így a Puszták népe 1936 végén megjelent. (Részlet egyik nyilatkozatából). Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. íróvá az erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektive harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. Az írás fogásaival nem törődtem, lenéztem a rímet a ritmust — nem riszálni kell magunkat. (Részlet egy nyilatkozatból) A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Kő- nigeket, és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágású parádéskocsist, finom kezű miskárolót, sőt ajándékozgat- ták is, ami a cselédek szemében is kitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgat- tunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel: néha rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirIUyé8 Gyula prózája Az anyanyelvet is meg kell tanulni. Rácegres is iskola volt, de a leendő írónak csak az alapanyagot adta. A puszták nyelve, évszázados érintetlenségében, az értelem esztétikáját őrizte meg; szűkszavúsága a közlésre szorítkozott csupán. Illyés számára ez a tömör, tárgyilagos nyelv nem stíluseszményt jelentett, hanem látásmódot: a szónak a valóságot kell tükröznie, pontosan, félreérthetetlenül. A pusztán, ahol „mindig sürget a dolog”, nincs idő társalogni, a nyelv az, ami kezdetben is volt: a közlés tárgyilagos eszköze. Nem irodalmi, hanem emberi, s pontossága egyben esztétikáját is jelenti. Illyés nem is irodalmiasítat- ta, sóikkal többre vállalkozott, teljessé tette, a benne rejlő lehetőséget fejlesztette általános érvényűvé, a kultűraőr- zőt kultúrateremtővé változtatva. Természetesen tanult is, de a szerzett nyelvi élményből csak azt adta hozzá. amit az alapnyelv fel tudott venni, magába tudott olvasztani. Elsősorban . a franciáktól tanult, de ott is a legtisztább stiliszták titkát kereste. Pascalét. Jules Renard- ét Első francia nyelvű cikke ezért volt a clarté és az harmonie vizsgája, mert az idegen szövegbe ágvazva tette T’n Végképp szakított a Mikszárth-hagyamánnyal, nem akarja az élő beszéd illúzióját kelteni, de nem is akar irodalmi lenni, a szó mesterkéltcsinált értelmében. Emberhez szóló, tiszta és közvetlen, s ha vannak is „fogásai” ezek észrevétlenek, mondjuk így: nem írói fogások, hanem a nyelvben rejlő lehetőségek kiaknázása. Talán Kosztolányihoz áll legközelebb, s logikai tisztaságát tekintve, a tanulmány- író Németh László neve kívánkozik még ide, mégis azt kell mondanunk, egészében eredeti ez a stílus, mely magányosan áll prózánk történetében. S ez már egy másik, műfaji kérdést is fölvet Illyés prózai munkái, egykét kivételtől eltekintve, nem fémek el a hagyományos műfaji keretek között, bár még az is vitatható, hogy a Koratavasz vagy a Hunok Párizsban fenntartás nélkül regénynek nevezhető-e. Nem új műfajra törekedett, hanem maga a stílusa vált műfajte- remtővé: elbeszél, de nem a történet fontos számára, hanem az erkölcsi tanulság, amit hibátlan rajzú alakjai hordoznak, s bár a stílusa személves hangú. mindig a tanúságtevő igazában az, a vállalt és átélt magasabb rendű erkölcshöz hailik. az Bnmp'mVban is tökéletes TTVYvtitnk ezt. és csak ezt szolgálják, miközben visznek, egyre magasabbra, hogy a végén, mint egy oromra érve, tekinthessen szét az olvasó, „hisz ő is tudja már, amit az író tud”. A népi ösztönzés, ami Tamásinál vissza, a mítosz felé mutat, Illyésnél Európával itatódik át, pontosabban azzal az európai hagyománnyal* ami képes megtermékenyíteni ezt a népi szemléletet. S ahogy földrajzán Párizs közvetlenül Rácegres és Ozo- ra mellett fekszik, stílusában is egymást egészíti ki: a népi ihletés, mely megőrizte a nyelv ősi tárgyszerűségét, logikai biztonságát, egy olyan xnodalmilag pallérozott nyelv szomszédságába került, amit még a XVlI. század első felében kodifikált az Akadémia.' Ha távlatában nézzük, egy magasrendű szintézis eredménye ez a stílus, s éppen ezért egyformán megértik Rácegresen és Párizsban is, ahogy annyi példa tanúsítja. CSÁNYI LÁSZLÓ télén elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőhazám nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vérmegyét vallhatok a magaménak. Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz társul, szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átka- csintva, mint az andalgó szerelmesek — én ott vgyok, honn, az az én világom. A két folyónák egy ága van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével amelynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz — ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik —, ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak karnyújtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság képét öltözve magára, ábrándozva bolyong” — bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, „hordva szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak”. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink a ház mögötti dombon már a Völgyben feküdték. Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vallom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgés- re mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szerete- temet. (Részlet a Puszták népéből) A PÁLFAI TORONYBÓL Kint a határban, hol mint a homok szállt a napszámos nép, a folyékony ország: új házak szerte. A még puszta föld porában a zömök tetők: megannyi szög, jól bevert szögfejek! — A volt cselédek leltek ott helyet — Nemzet ver ott honába gyö keret!
