Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-19 / 273. szám
f * „Minden művészetek közül.. Áz 50 éves szovjet filmművészet A mozigépész kerékpárpedállal hajtja a vetítőgépet és közben magyarázza a látványt. A tengerparton légyottozó anyáról és vízbe fúló kislányáról készült díszletszagú, inkább komikus, mint tragikus kisfilmből aszerint lesz a burzsoázia leleplezése, avagy érzelmes-szomorú história, hogy milyen közönség ül a vászon előtt, hogyan kommentálja a látványt a mozigépész. Mindezt, mint szellemes betétet láthatják a mai mozinézők a Ragyogj, ragyogj csillagom című kitűnő szovjet filmben. A polgárháború éveinek atmoszféráját kívánja érzékeltetni ez a betét, mely egyben azt is mutatja, hogy a film bizony a szovjethatalom első éveiben nem sokat változott; megmaradt még jó ideig annak a vásári, nagyon olcsó mulatságnak, aminek születésekor indult. Kevesen ismerték fel igazi lehetőségeit, jelentőségét. Jellemző II. Miklós, az utolsó cár vélekedése: „Ügy vélem, hogy a film üres, fölösleges, sőt káros szórakozás. Csak abnormális ember állíthatja a mutatványosipart a művészettel egy szintre. Mindez ostobaság, és az ilyen sületlenségnek kár jelentőséget tulajdonítani.” Az októberi forradalom, a polgárháború éveiben a bolsevikoknak nem volt elég idejük a film kérdéseivel foglalkozni. Az egyedüli kivétel éppen Lenin, aki ekkoriban mondta szállóigévé vált szavait, egy Lunacsarszkijjal folytatott beszélgetésében. „ön, a művészetek pártfogóinak hírében áll, erősen emlékezetébe kell hát vésnie, hogy számunkra minden művészet közül a legfontosabb a film”. Figyelmeztetése ellenére az államosított filmgyártás folytatta a hagyományos melodrámák, bűnügyi filmek forgatását, legföljebb a bűnüldözők kómszomoljsták lettek, a bűnözők pedig külföldi diverzánsok. Sőt. Akadtak olyan filmesek, akik ideológiát is teremtettek ehhez a koncepcióhoz: a közönség ízlésére hivatkoztak, amely ezeket a filmeket igényli. A változás éppen egybeesik a Szovjetuniónak, mint államnak ötven évvel ezelőtti megalakulása éveivel, bár az egybeesés csak időbeli. A szovjet filmművészet is éppen ötven esztendeje, az 1922-es évben indult meg a fejlődés útján, amely egyszeriben a világ élvonalába emelte. A változások három névvel függnek össze: Dziga Vertovéval. Lev Kule- sovéval és Szergej Eizensteiné- vel, akik harcosan felléptek a filmgyártás konzervativizmusa ellen. Vertov medikus, az idegku- tatn intézet hallgatnia volt, és 1918-ban került a filmhíradóhoz, mint titkár. Később az lett a feladata, hogy a polgár- háború frontjain dolgozó operatőrök által készített film- nyersanyagokat összeragassza és ahol szükséges, feliratokkal lássa el. Munkája során rájött arra: nem mindegy, hogy milyen hosszúak az egymás után ragasztott filmszalagok. Sőt. Azt is felismerte, hogy a különböző frontokon készült híradórészleteket úgy is össze lehet ragasztani, hogy azok egységes eseménysor benyomását keltsék. Közben persze az is kiderült, hogy az operatőrök kissé unalmasan, egyhangúan dolgoznak: leállítják valahol a felvevőgépet, onnan nemigen mozdulnak, és ebből az egyetlen látszögből igen hosszú filmszalagot használnak fel. Vertov kiment hát operatőrével, hogy maga készítsen a levegőből, vonatsínek közül, mozgó kocsin és mindenféle mozgó járművön felvételeket, amelyeket sokkal színesebben, elevenebben lehet összeragasztani, vagy ahogy a szaknyelv mondja: összevágni. Vertov ugyan abszolutizálta felfedezéseit, mindenfajta rendezettséget elutasított, s ez nyilvánvalóan leszűkítette hatását, de munkássága nyomán született az igazi dokumentumfilm-műfaj és technikája kihatott jó harminc évvel későbbre is, amikor a francia új hullám születését inspirálta az ötvenes évek elején. A francia művészek, részben Vertov iránti tiszteletből nevezték el módszerüket cinema verlté-nek, ami pontos fordítása Vertov Kino Pravda című sajátos híradó-összeállításának, és magyarul filmigazságot jelenti Lev Kulesov még a forradalom előtt került kapcsolatba a filmmel, de művészi kísérleteit ő is a forradalom után kezdte el. ö játékfilmeket csinált, és Vertovtól függetlenül fedezte fel a vágás filmművészeti jelentőségét. Híres kísérlete: egy mozdulatlan arcú színészt ábrázoló hosszú filmszalagot meg-megszakítva egy tányér leves, egy csecsemő és egy temetés képével vágta össze. Amikor szakértő közönség előtt levetítette az így összeállított filmszalagot, a nézőket elragadta a lelkesedés, hogy lám, a színész esz- köztelenül is milyen nagyszerűen fejezte ki az éhség, a szeretet, a gyász érzését! Ku- lesovot, azonban kevésbé érdekelte a szovjet valóság, így vágáselméleti kísérletei saját játékfilmjeiben kevésbé hoztak kimagasló eredményeket. Egy rigai születésű mérnök, majd színházi rendező, Szergej Eizenstein volt az, aki nemcsak a fílmvágás jelentőségét ismerte fel, hanem azt is, hogy a megtalált új művészi kifejezési eszközöket a valóság új, forradalmi vonásainak bemutatására kell használni. 1925-ben — a valódi események után húsz esztendővel — elkészítette a Pa- tyomkin páncélos-t, amely nemcsak tartalmával hatott forradalmasítóan, hanem a világ filmművészete számára is új utakat nyitott. Amikor, 1958-ban a brüsszeli világkiállítás alkalmából mintegy háromszáz rendező szavazott arról, melyik a világ legjobb tizenkét filmje, az első helyen, a legtöbb szavazattal a Pa- tyomkin páncélos végzett. Eizenstein, Pudovkin, Dov- zsenkó, Romm, Kozineev és a mai fiatalok: Csuhraj, Tar- kovszkij. Koncsalovszkij, Panfilov jelképezik azt a sort, ami már ötven esztendeje reprezentál ia a szovjet filmművészetet. Ez a filmgyártás mindig biztosította, néha több, néha kevesebb filmmel, hogy a világ filmművészetének élvonalában képviseltethesse magát a Szovjetunió. BERNATH LÁSZLÓ Kodály-emlékest À Pécsi Filharmonikus Zenekar és a Liszt Ferenc Kórus hangversenye Gérard Philipe most lenne ötvenéves. Fiatalon, harmincnyolc éves korában halt meg. Romantikus alkatú, kiforrott színész volt. Színpadon és filmen egyaránt teljesen azonosulni tudott hőseivel, nekik adva testét, lelkét, hangját. Számos film őrzi alakításait. így, többek között, a „Pármai kolostor”, „Királylány a feleségem”, „Tisztes úriház”, „Az éjszaka szépei”, „Montparnasse 19”. Gérard Philipe életéről és művészi munkásságáról számos könyv, cikk, emlékirat jelent meg. Nem ezekből idézünk most, hanem egy kérdőívből, amelyre 1958-ban válaszolt a nagy francia színész. Íme: —- Erkölcsi alkata? — Nagyravágyó vagyok. — Elsődleges tulajdonsága? •— A büszkeség. — Fő hibája? — A büszkeség. — Mi az, amit leginkább ki nem állhat? — A szakmai lelkiismeretlenséget. — Mi nyugtalanítja, és mi boldogítja leginkább? — Az ember. — Minek köszönheti sikerét? — Egyrészt a szerencsének, másrészt a szenvedélynek. — Mi az, ami gyakran sürgetően lép fel önnel szemben? — Az előttem álló feladatok. — Mi ejti bámulatba az életben? — Annak rövidsége. — Hol érzi magát nagyon nyugodtan? — Otthon. — Szokott zavarban lenni? — Csak idegenekkel szemben. — Sajnál valamit? — A fiatalságot. — Milyen pályát választott volna, ha nem színész lesz? — Orvos lettem volna, vagy tudományos kutatással foglalkoznék. Az Országos Filharmónia és a megyei művelődési központ hétfői Kodály-estjén egyszerre három olyan művét hallhattuk a mesternek, melyek életművéből, mint hegycsúcsok emelkednek ki. A pécsiek első számként Marosszéki táncokat szólaltatták meg, amelynek népi táncdallamai magasrendű formában (variált rondó formában) gazdag harmonizálásban, pompás zenekari feldolgozásban hódították meg a világot. A Marosszéki táncok eredeti dallamai Erdély, az egykori „Tündérország” emlékeit őrzik. Ezután a Budavári Te Deu- mot hallottuk. Annak ellenére, hogy e mű dallamai Kodály legegyénibb alkotásai, úgy érezzük, hogy a népzene ősi dallamfordulatai és ritmusai zengenek benne, és az egész nemzet lelkének hú tükrözői. Ugyanakkor ezer szál köti a nyugati klasszikus zenei kultúrához. Magyarság és európaiság fog kezet ebben a drámai költeményben. Szünet után a Psalmus Hun- garieust, a magyar zsoltárt adták elő. Kecskeméti Vég Mihály 1550 körül írt panaszát és átkát akkor fogalmazta, amikor a magyar nép három részre szakadva szenvedett a külső és belső ellenségeitől. Nem véletlen, hogy Kodály is Dávid király nevében panaszolja keserveit, hiszen a Tanácsköztársaságban Gérard Philipe önmagáról — Kedvenc drámaírója? — Moliere. — Kedvenc költője? — Paul Eluard. — Véleménye szerint, ki századunk legjelentősebb személyisége? — Lenin. — Mely városok nyerték meg tetszését leginkább? — Róma, Varsó, Leningrád, Peking. TÓTH GYULA tevékeny szerepvállalása után a támadások és mocskolódások pergőtüzében állt. De túl a személyes indítékon, a Psal- musban az egész nemzet bánatát szimbolizálja olyan drámai vízióban, amely a huszadik század kimagasló mesterei közé emelte költőjét. A Pécsi Filharmonikus Zenekar és a Pécsi Liszt Ferenc Kórus éppen 15 évvel ezelőtt mutatta be Szekszárdon a Psalmust. A pécsi együttes és a szekszárdi közönség között azóta is töretlen és meghitt a kapcsolat, amit bizonyít a hangversenyen megjelent szép számú közönség. Antal György Liszt-díjas karnagyban Kodály művészetének lelkes apostolát tiszteljük, aki ezúttal is meggyőzte hallgatóit művészi hitvallásáról. Az énekkar és zenekar ugyan nem volt mentes kisebb pongyolaságoktól, mégis megteremtették a művekhez illő drámai légkört. A szólisták: Németh Alice szoprán, Mészöly Katalin alt, Szabó Miklós tenor, Molnár Miklós basszus nagyban hozzájárultak a Budavári Te Deum sikeréhez. Sajnáljuk, hogy Németh Alice ez alkalommal kissé indiszponált volt. Szabó Miklós a Psalmus szólistája drámai előadásával hűen, stílusosan szolgálta a mű mondanivalóját. A műveket Létay Menyhért alapos ismertetése hozta közelebb a közönséghez. HUSEK REZSŐ KISS DENES: ÉDES ŐSZI LÁRMA Szüretek méz-illata s dongakongás hív haza várnak régi őszök Gesztenyefa pagoda könnyet ejtő sátora árnyában időzök Drótkarikán gesztenye kis koronám ékszere parázslana lángban zöld csillagok köldöke nesztelenül feltörne öreg diófánkon Delavári muskotály nagyapám ki halott már s csillag-szüret várna Mustban fuldokló darázs mélyről izzó tűzrakás édes őszi lárma. Simsay Ildikó festménye
