Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-19 / 273. szám
f / í Monográfia Vörös Béla szobrászművészről A tornác vendégkönyve Az 1899-ben született s közel fél évszázada Franciaországban élő Vörös Béla szobrászművészről és grafikusról a közelmúltban gazdagon illusztrált — francia és magyar nyelvű — monográfia jelent meg a Corvina kiadónál; a kötet a Pablo Picasso baráti köréhez tartozó Helene Par- melin francia művészettörténész-nőnek és két magyar esztétának: Németh Lajosnak és Galambos Ferencnek Vörös Bélával foglalkozó tanulmányait, valamint a művész százhárom alkotásának -— részben színes — reprodukcióját tartalmazza. A kötet szerzői elmondják, hogy Vörös Béla 1925-ben hagyta el Magyarországot, nem érezve jól magát a Hor- thy-rendszer légkörében. Előbb Párizsban és Nizzában élt, majd Sevres-ben telepedett még; ma is ebben a Párizs melletti patinás kisvárosban van az otthona és műterme. A mester — akit az 1919-es Tanácsköztársaság leverése után eltávolítottak a _ budapesti Képzőművészeti Főiskola szobrásznövendékei közül — Franciaországban is tevékenyen részt vett az antifasiszta és baloldali mozgalmakban; felesége, Karikás Ilona (Karikás Frigyesnek, a kommunista írónak és pártmunkásnak húga) 1944-ben német koncentrációs táborban pusztult el. Németh Lajos és Galambos Ferenc elmélyült műelemzéseiből kiviláglik, hogy Vörös művészetére a kubista szobrászat — Laurens, Archipenko, Lipchitz és Zadkine munkássága — és a néger plasztika volt legnagyobb hatással, de a mester a XX. század egyéb Eszmék és könyvek Egyetlen ország sem olyan hatalmas, mint a betűk birodalma. A táblák közé fogott lapok írott, nyomtatott mondatai immár évezredek, évszázadok óta az ember természetes kísérői. Ám alig több, mint egy évtized is jelzője, bizonyítója lehet lényeges változásoknak. Tizenegyedszer rendezik meg a politikai könyvnapokat; tizenegyedszer igazolódik be, hogy ott, ahol történelmi szemmértékkel nézve még nemrég is csupán kevesek szellemi tápláléka volt a betű, ma növekvő tömegigényt elégít ki a szépirodalom, s a politikai irodalom egyaránt. Tavaly 5536 művet 53,4 millió példányban nyomattak ki hazánkban. Sorolhatnók az átlagokat, a kiugró sikereket, de aligha szükséges. Mindennapi tartozéka, segítője életünknek a könyv, s ahogy tágul a látóhatár, úgy növekszik a politikai irodalom jelentősége. Ismerősöknél s ismeretleneknél megfordulva nem mulasztom el könyveik szemügyre vételét. Mi minden érdekli, izgatja, teszi kíváncsivá az embereket! Hiszen van könyv, amelynek forgatása nem több, mint időtöltés, könnyed szórakozás, ám művek légiója csak akkor kerül a polcokra, a kezekbe, ha tényleges igény, szellemi éhség, tudásgyarapítást fontosnak tartó szándék emeli oda. A politikai irodalomnak jelentősége mellett a befogadására kialakult készségről is szólni kell. A közgondolkozás szintjének növekedéséről, az országhatáron átnyúló figyelemről, arról, hogy napjaink embere nemcsak tudni akar a világ dolgairól, hanem érteni is kívánja azokat. Sokat mond minderről, hogy évente negyvenmillió forintot tesz ki a politikai irodalmat gondozó Kossuth Könyvkiadó forgalma. Ám az összeg csak jelző, amely szerzők, művek és olvasók egymásra találásának csupán egyetlen mozzanatát rögzíti. Mert ennél fontosabb — s persze, jóval előbbre való — az az érték, amelyet a könyvtáblák közé fogott eszmék, érvek, tények közvetítenek és sarjasztanak. Az az érték, amely a marxista világnézet térhódításából fakad, a kiművelt, s bonyolult világ ezernyi dolgában könnyebben eligazodó emberfők által jön létre. Általános, kivételt nem ismerő folyamat lenne már ez? Tudjuk, szó sincs róla. Vannak fehér foltok, társadalmi csoportok, ahová még nehezen, sok akadályon át jut csak el a kor meghatározó eszméjének szava. Van tehát tennivaló is bőven megnyerésükért, ahogy magának a kiadásnak is még frissebbé, rugalmasabbá kell válnia. Napjaink emberét szívesen nevezik racionálisnak, azaz szervezőnek, rendszerteremtőnek, az ösz- szefüggések kutatójának. Sok az igazság e megállapításban, hiszen ahogy egyre bonyolultabbá válik a világ, úgy növekszik az eligazodást segítő eszközök szerepe. A politikai irodalom hazánkban alig két és fél évtizedes múltja jó indulásnak, kedvező startnak tekinthető. Jövendője ígér — a társadalom állapotát, változásra való készségét, a megértés iránti tömegigényt tükrözve — nagy távlatokat. S nagy eredményeket .vIÉSZÁRQS OTTÓ művészeti irányzatainak eszköztárából is merített. Elkerülte azonban az absztrakt művészet ösvényét, minthogy a társadalmi problémáktól, a kor nagy kérdéseitől elforduló nonfiguratív formanyelv egyáltalában nem lett volna alkalmas a művész társadalomkritikájának és a forradalmi eszmék mellett elkötelezett szemléletének közvetítésére. A könyv — mint Helene Parmelin szépen írja — „egy jeles szobrászművész munkásságának ötven évét tekinti át... Szeretettel és tisztelettel gondolunk erre a vérbeli szobrászra, akinek alakjai élettől duzzadnak, s aki tiszta szívvel küzd a művészet emberségéért. Korunk kevés művésze mozgatja meg annyira lelkivilágunkat, mint Vörös Béla—” Galambos Ferenc, az idős mester „változatosságában is egységes és következeles művészetszemléletében, kifejezési formáinak meggyőződéstől fűtött erejében és alkotásainak emberközpontúságában” látja Vörös Béla művészetének fő érdemét, Németh Lajos pedig az École de Paris, a Párizsi Iskola művészeinek élvonalában jelöli ki Vörös helyét, rámutatva arra, hogy a művész értékes munkássága hidat képez egyrészt a francia és a magyar képzőművészet, másrészt „o tradíció és az avant- garde törekvések” között. A mind mennyiségileg, mind minőségileg impozáns képanyag teljes összhangban áll Galambos Ferenc, Németh Lajos és Helene Parmelin megállapításaival... A „Leány gitárral", az „Ülő női akt", a „Deportált asszony”, az „Atombomba után”, a „Rómeó és Júlia”, a „Fiatal pár”, a „Jazz-zenekar”, a „Szobor- karikatúra Jean Cocteau-ról”, s a kötetben közölt többi szobor, dombormű, akvarell és grafika azt bizonyítja, hogy Vedres Márk és Vaszary János egykori tanítványa, Kassák Lajos és Beöthy István barátja, a hetvenhárom esztendős Vörös Béla Őszinte, nagy tehetségű, eredeti, sokrétű és haladó szellemű művész, aki joggal ismételheti el Ady önérzetes szavait: „Amit adtam, örökség, s nem divat...” DÉVÉNYI IVÁN Ismét megújul az egykori kis vályogház, a későbbi Ba- bits-villa, az 1961-ben avatott Babits-emlékmúzeum. Restaurálják az ódon falakat, hogy még sokáig megóvják az utókor számára a XX. század első felének irodalmi találkozó- helyét. Közismert, hogy Babits Mihályt, a XX. század magyar irodalmának kimagasló alakját szoros szálak fűzték Esztergomhoz. 1924-ben egy szoba- konyhás kis parasztházat vásárolt, a város főterétől mintegy negyedórányi járásra, az Előhegyen. Babits és felesége, Török Sophie már régóta vágytak egy olyan kis nyaralóra, amely nincs messze a fővárostól. A kor legrangosabb magyar folyóiratának, a Nyugatnak szerkesztőjét ugyanis még nyáron is gyakran hívták dolgai Budapestre. A domboldalra épített, Dunára néző, csodálatos kilátást nyújtó házikót Babitsék nagy szeretettel bővítették, csinosították, szép kertet teremtettek körülötte. A költő esztergomi lakását maga választotta, igazi otthonaként emlegette. 1932- ben a Pesti Naplóban egész oldalas cikkben számolt be a „magyar Firenze” múltjáról és jelenéről. Az esztergomi nyaralóban megnyugvást, csendes alkotási lehetőséget talált a költő. Verssorok százai idézik a házat és környékét. Babits számos híres műve, többek között az Előhegy világát bemutató Verses napló, a Búcsú a nyártól, vagy öregkori remekműve, a szorongató és félelmes szépségű Jónás könyve is itt született. Esztergom irodalmi múltjának érdekes színfoltja marad az 1934-es nagy sikerű Babifs-est, ahol nagy ünneplésben részesítette a város lakossága a költőt. Az esztergomi nyári lak azonban nemcsak Babitsé volt. A két háború közti korszak szinte minden szellemi nagysága megfordult az előhegyi házban. Ennek emlékét őrzi számos alkotás is. Illyés Gyula például itt írta 1932-ben — amikor több héten át Babitsék vendége volt — Hősökről beszélek című epikus költeményét. Radnóti Miklós legutolsó látogatása után, amikor már súlyos beteg volt Babits, írta meg „Csak csont és bőr és fájdalom” című gyászoló költeményét. Babits és családja életéről szóló visszaemlékezések jelentős részét megőrizte az utókor számára a költő halála után, 1942-ben a Nyugat gondozásában kiadott 300 oldalas „Babits emlékkönyv”. De ezt őrzi a Babits-villa tornácának fala is. ahol az irodalmi és képzőművészeti élet számos kiválóságának kézjegye látható, Babitsnak ugyanis az volt a szokása, hogy háza fehérre meszelt tornácát nevezte ki vendégkönyvnek, és arra kérte látogatóit, írják oda ecsettel és kék festékkel nevüket. Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Szekfű Gyula, Márffy Ödön és felesége, Csinszka (Ady volt felesége), Bernáth Aurél, Ferenczy Béni, Tamási Áron, Németh László — hogy csak kapásból idézzünk néhányat a tornác falára pingált sok-sok autogram közül. Megjelent a Jelenkor novemberi száma A mai magyar költészet két jelentős alakjához kapcsolódik a folyóirat új számának legnagyobb része. A szám élén Juhász Ferenc öt költeménye áll, ehhez kapcsolódik Bertha Bulcsú interjúja Juhász Ferenccel és Pomogáts Béla tanulmánya a költő „A halottak királya" c. legutóbbi kötetéről. A novemberi Jelenkor másik összeállítása a 70 éves Illyés Gyulát köszönti. Ebben Simon István Illyésnek ajánlott költeményét, Bárdost Németh János emlékezését, Tüskés Tibor verselemzését, Futaky Hajná- nak a Testvérek c. dráma pécsi bemutatójáról szóló beszámolóját és Gál Istvánnak a költő bonyhádi diákéveit felelevenítő írását olvashatjuk. A szám további részében Takács Imre és Takáts Gyula költeményeit, továbbá Weöres Sándor műfordításait találhatjuk. Folytatja a folyóirat emellett Várkonyi Nándor Pergő évek c. önéletrajzi írásának közlését, s figyelmet érdemel Mándoki László jegyzete a két Kapoli faragóművészetéről (ehhez az íráshoz kapcsolódik a szám képanyaga), valamint Bata Imre tanulmánya Weöres Sándor Psyché kötetéről. Végül Rajnai Lászlónak az új Janus Pannonius kötetről szóló kritikája zárja a számot. Ritkán figyelek oda a hirdetésekre, ezen is véletlenül akadt meg a szemem. Kezembe vettem az újságot, s ahogy belekukkantottam a házassági hirdetésekbe, nyomban észrevettem: „Ragyogó külsejű, tiszta múltú, pozícionált, kocsival, lakással rendelkező fiatal lány, házasság céljából megismerkedne jóképű, szerény, abszolút értelmes fiatalemberrel. Leveleket .Tizenöt piros rózsaszál" jeligére a kiadóba”. Hm... hm... Nem is rossz— Igaz, nem vagyok éppen egy hollywoodi sztár, de a házimunka elvégzése meg se kottyan. Azonkívül szerény is vagyok I Egy ösztöndíjas fiatalember teljes joggal szerény lehet. Eddig tehát minden stimmel, csupán az foglalkoztat: mit értsek „abszolút értelmesen?" No, nem érdekes, majd kiderül. Reggel magam vittem be a kiadóba a „Tizenöt vörös rózsaBora Savic : Tizenöl vörös rózsaszál szál”-ra írott levelemet. A hirdetőnek magamról egy jóindulatú, talpig becsületes egyetemista portréját festettem meg, akinek végre felragyogott a szerencsecsillaga; ez a fiatalember eddig csakis a tisztelt hirdető részére tartogatta a szívét, s most türelmetlenül várja a „Tizenöt piros rózsa” válaszát. A levél végére még odabiggyesztettem, hogy a tizenöt vörös rózsát tizenötször csókolom. Feltüntetve a diákotthon címét, mellékeltem egy fényképet is, természetesen abból az időből, amikor még nem jártam a menzára... Négy napon át vártam türelmetlenül a választ. Végre megjött. Reszkető ujjakkal téptem fel a borítékot, és olvastam: „A hozzám érkező számtalan levél közül az önére válaszolok. Úgy érzem, helyesen választok, ezért türelmetlenül vqrom a találkozást. Vasárnap este tíz órakor legyen a Fehér hattyúban. Hogy megismerhessem, egy szál vörös rózsát, — kedvenc virágom! — hozzon magával, Én a Belgrad nagy térképe mellett lévő asztalnál ülök majd." Vasárnap a legjobb öltönyömet vettem fel. A Fehér hattyú étterem közel esett a kollégiumhoz. Minden rendben volt, csak azt nem tudtam, ho! lehet ilyenkor vörös rózsát venni? Ám ahogy körülnéztem, az étterem mellett rögtön észrevettem egy kis virágboltot Az öregedő, nagyorrú virágórusnő így szólt: — Mindössze három szál rózsám maradt. Tudja, ilyenkor eléggé drága a rózsa, szálja tíz dinár. — Kérem mind a hármat, — mondtam elszántan. Pont tízkor beléptem a Fehér hattyúba. Az étterem dugig volt, és legalább félszáz, táláig kiglancolt, frissen borotvált férfi szorongatott a kezében két- három szál vörös rózsát. Minden asztalnál ültek, de bármennyire is kiguvadt a szemem, egyetlen egy szép lányt sem láttam, aki a Belgrád nagy térképe alatt ült volna. Fogalmam sincs, hogyan szédelegtem ki az étteremből. Tény, hogy elkullogtam a virágbolt mellett, s ahogy az ablakon keresztül benéztem, láttam: az öregedő, nagy- orrú virágórusnő a bevételt számolja. És az asztalnál kiterítve ott fekszik Belgrád nagy térképe... Fordította: Baraté Rozália.
