Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
EGY NAP Elhittem én is. Egészen mostanáig abban a meggyőződésben éltem, hogy az újságcikk, a hír, a tudósítás, a kép kérészéletű, legfeljebb néhány napig érdekes, ha érdekes. Utána másnap rendszerint elfelejtik, nem emlegetik többé soha, mondogatják a vén rókák, s belátom, nincs igazuk. A tudósítás például annyiszor kel életre, ahányszor az eseménykonzervdobozból kivesz- szük, ahányszor a régi, bekötött újságokban elolvassuk. A jól tartósított tudósítás minél vénebb, annál érdekesebb. Bölcsebb, érettebb, kiforrottabb. Annyi, amennyi volt, mégis több. Annyival több, amennyit az idő adott hozzá. A megállíthatatlan folytonosság. Ilyen ez is. 1957. szeptemberében Duna- szentgyörgyön öt férfi járdát épített. Hogy melyik napon, azt nem lehet pontosan tudni, mégis biztosra vehető, hogy szeotember végén, mivel a kép október elsején jelent meg a Tolna megyei Népújság első oldalán. Arra is csak hosszú kutatás után kaphatnánk választ, hogy milyen előzmények késztették a fotóst a fényképezésre. Hívták? Nem valószínű, de lehet. Biztosabb azonban, hogy nem „előre megfontolt szándékkal” 'kapta lencsevégre az aszfaltozókat, hanem csak úgy, hogy a téma — lám-lám — az utcán, ebben az esetben a járdán hever. A községben járva a fotós megfordult a tanácsházán, beszélgetett a társadalmi munkáról, elújságolták neki az eredményeket, megmutatták a kőnkre*' unokát, s a fénykép elkészült, megjelent. Bizonyara így történt. így, vagy másként, tulajdonképpen mindegy. Ez a nap — és ez a lénveg — Dunaszentgyörgy sok napjából ilyenformán elraktározódott, tartósításra került, s ránk maradt. Vele együtt ránk maradt a rövid tudósítás, amely hírül adja, hogy Dunar szentgyörgyön nagyszabású járdaépítési munkákat végeznek részben a községfejlesztési alapból, részben társadalmi munkában, a lakosság közreműködésével. Tudatja: 1100 méter hosszú járda úgy készül, hogy az anyagot, a szakirányítást kell csak fizetni. A betonozást az utcabeliek végzik. Nevezetesen Sólya József, Grósz Mihály, Vida József, Sörös Imre és Magyar János. Nézem a képet. ötvenhét, ötvenhét. Hát ez is volt: ötvenhét? Ide még akkor egészen közel a felsza-- badulás, szinte érzem a melegét, de még közelebb a megrendítő, a tébolyító ötvenhat. Az időjárás ötvenhét őszén hasonlított a mostanihoz. A meteorológiai intézet jelentette: több helyen eső. Időnként még élénk északi szél. Gyenge talajmenti fagy. . Legalacsonyabb hőmérséklet 3, 6, legmagasabb kedden 10, 13 fok között. Akkor is siettek a szürettel, éppen úgy, mint most. Elsősorban az egyéni gazdák, hiszen a mezőgazdaságban a kisparcella volt még „túlsúlyban”, s csak jóval később, a hatvanas évek elején mondhatta el Dobi Istvánnak a vendéglátó dunaszentgyörgyi szövetkezeti gazdák nevében az akkori elnök a nagy terveket, amelyekből sajnos alig valósult meg valami. Az ősz télbe fordult, a tél tavaszba. Aztán újból, aztán megint. Tizenötször. De az a nap megmaradt. Nézem a képet. Ez a kicsi világ végzi a maga fontos dolgát. „Az utolsó 150' méter az idei tervből”. Valamihez képest mikromilliméter. Most már tudom, hogy miből. A szocializmusból. 1957-ben itt is, ott is, az egész országban csinálják, mindenütt, ahol nincs, és előtte soha nem volt betonjárda. A víz, a villany, a járda, a víz, a villany, a járda. Ez van soron. Akkor ez, később más. Társadalmi munkában tízezrek csinálják, s ez a fénykép az ország bármelyik községében elkészülhetett volna. A kép annyit mutat csak, hogy dolgozik öt ember. Nevettek talán, hogy benne leszünk az újságban. Vagy emlegették a baromfipestist, amelyik a dunaszentgyörgyi portákat riogatta. Szekszárdon sikerült megfékezni, de felütötte a fejét a Fadd mellett lévő 1970. „Dunaszentgyörgyön emlékművet állítottak, a község fel- szabadulásának negyedszázados évfordulójának tiszteletére. Halász Róbert terve szerint a községi tanács költségvetési üzeme építette a szép emlékművet. ..” Napközi otthon az öregeknek. Sok ezer rózsatő, az úttörők, az általános iskolások gondozzák. „Minden utcában van víz”, mondja Mácsik József alapszervezeti párttitkár. — Maga régi ember itt, Mácsik elvtárs? — Igen. — Hány utcája van Duna- szentgyörgynek? MEGMARADT Várszeg-pusztán. Miről beszélgettek vajon? Éppen az újságból tudjuk, hogy múzeumi napokat rendeznek Ozorán, varró-, szövő- és kézimunka- tanfolyamot rendez a Hazafias Népfront megyei bizottsága, tejtermelési verseny indul, az állami gazdaságokban, nagy erővel folyik a betakarítás, és nyolcéves a Kínai Népköztársaság. Mennyi mindent nem tudhattak még előre. Hol vagy Sólya József? Jelentkezz! „Igen derék mozgalmi ember volt”. Volt. Hogy is volt? Hogy is volt? ö az, aki ötvenhét szeptemberében társadalmi munkában a járdát csinálta, az utolsó 150 métert. „Tudom már. Tudom már”, mondják a faluban. Sólya József néhány évre rá elment az orvoshoz, s ott érte utol a kaszás a rendelőben. Nem sokáig használhatta a •járdát. Hát Sörös Imre? — Harminckettő. És a harminckét utca egyik oldalán mindenütt van járda. Huszonnégy kilométer hosszú útja van a községnek, értelemszerűen huszonnégy kilométer a mellette futó járdák hossza is. Ebből mindössze úgy négy kilométer vár még betonozásra. Szóval, a kétoldali járdá- sításra tértünk át — mondja. Az utolsó négyezer méter van még hátra. A többit már hozzáírták a régi képhez a dunaszentgyörgyiek. A szerkesztőség archívumában dossziék őrzik a községekről megjelent kivágott cikkeket, fényképeket. A többi mellé kerül holnap ez is. A dunaszentgyörgyi dossziéba. Talán azért, hogy egyszer valaki majd ismét elővegye, és hozzáírja a mostantól folyó esztendőket. Nézem a képet. Ezen szüntelenül, még mindig dolgozik az öt ember, s nevetnek talán. hogy benne lesznek az újságban. SZEKULITY PÉTER Még egyszer a júliusról «tlaa *<•& Éti °3 •'* 'b itorol» Egy állami gazdasági főmezőgazdász mondotta, hogy még most is nyugtalan az éjszakája, ha az elmúlt júliussal álmodik. Joggal, hiszen a máskor kellemes nyári hónap országszerte — tán csak a Nyírséget és Jászságot kivéve — valóságos monszun-időjárást eredményezett. A nagy intenzitású, rövid idő alatt hatalmas meny- nyiségben lehullott csapadék, melyet gyakran jég is kísért, óriási károkat okozott. Sok év átlagában júliusban 8—12 csapadékos nap van, az idén húsz volt. Köztük nagy intenzitású eső hullott 10, 11, 12, 13, 1-», 15, 25, 26, 27, 29 és 31 -én. Egy esetben például megyénkben 118 millimétert mértek, ami a földek minden négyzetméterére zúdult ugyanennyi liter vizet jelent. A Dunántúlt bemutató térképünkön a fehér folt átlag alatti csapadékzónát jelent. A vízszintesen sávozott a sok évi átlag kétszeresét, a függőlegesen sávozott háromszorosát, míg a kockásán jelölt négyszeresét. Látható, hogy megyénk a kétszeres-háromszoros csapadékú zónába tartozott. Még egy jellemző adalék, a hazai meteorológiai jelzőállomás-hálózatnak 1971-ben mindössze 8 százalékán fordult elő ölvén millimétert meghaladó csapadék. Az idén húsz százalékán. Anyanyelve német Elütötte az autó. „Ne keresse. Nem találja.” Nem sokáig használhatta a járdát. Gondolatban virágcsokrot teszek a sírjukra, s kipróbálom a járdát, végigmegyek rajta. Megbízható, gondos, pontos munka. Eltart még jó ideig... Ez a két ember elment. Az a nap megmaradt. Tűnődöm. Mivel több mégis, nélkülük is ez a régi kép ma, 1972. október 1-én. Azzal természetesen, ami hozzájött, amit hozzáírtak a dunaszentgyörgyiek. 1969. „Kiállítás Dunaszentgyörgy fejlődéséről... így például az egészségház, az új iskola és óvoda, a könyvtár, a gyógyszertár, a művelődési otthon, a tűzoltószertár, autóbusz- váró helyiség, önkiszolgáló bolt, vízmű, mozi... A felszabadulás évében összesen két tucat rádió volt a faluban, míg a fejlődés adatait rögzítő térkép már 681-ről számol be, és ezenkívül 107 televízióról.” A Művelődésügyi Minisztériumban egy közelmúlt sajtó- tájékoztató során arról szerezhettek tudomást a meghívott újságírók, hogy országszerte növekszik az érdeklődés a nemzetiségi iskolák iránt. Nemcsak idegen ajkú állampolgáraink gyermekei részéről, hanem azokéról is, akiknek anyanyelve magyar. Az elképzelés minden szülő esetében jó és helyeselhető, hiszen végtére is ők döntenek. Egyetlen megyénkben községet választottunk, például Györkönyt, ahol nagyon magas a német anyanyelvűek száma. Kérdésünkre Iker Sándor, a helyi általános iskola igazgatója jellemezte röviden a helyzetet: — A sokszor előforduló tévedések elkerülése végett szögezzük le mindjárt bevezetőben, hogy iskolánkban nem nemzetiségi nyelven folyik az oktatás, hanem az anyanyelv megőrzése, istápolása érdekében van anyanyelvi oktatás is. Ez annyit jelent, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei az anyanyelvi oktatás mellett döntenek, heti három órában az orosz mellett németet is tanulnak. — Németet vagy svábot? — Irodalmi németet. Ez azonban nem jelént valamiféle családi problémát. Igaz ugyan, hogy az idősebbek dialektusban beszélnek, de értik a szabatos német nyelvet is. Természetesen az a cél, hogy aki az iskolában elsajátítja a németet, olyan ismeretek birtokába jusson, melyek az. egész nyelvterületen, főleg pedig annak irodalmában segítik eligazodni. — Hány iskolás él ezzel a lehetőséggel? — Száznegyvenöt tanulónknak kereken a fele. Külön érdemes megjegyezni, Jiogy ezek mintegy tíz-tizenöt százalékának szülei magyar anya- nyelvűek. Az érdeklődés nagy, amit az is jellemez, hogy tavaly, az óvoda felső csoportjában első ízben megkezdett német oktatást, az idén eredményesen folytatni tudjuk. Ez heti két órányi elfoglaltságot jelent, az életkori sajátosságoknak megfelelően könnyű, játékos formában, ami azonban ugyanakkor már alapot teremt az iskolában folytatandó tanulmányokhoz. — Kik tanítják a németet? — Javarészt ide való illetőségű kollégák. Binder Gás- pámé, Binder Gáspár, Rohn Mátyásné és Gold Imréné. Gold Imréné. — Milyen lehetőség van a pedagógusok szakmai továbbképzésére? Két kislány po- roszkál előttem a járdán. Lábszárukat veri a kitömött aktatáska. Egyikük vad- gesztenyét rugdos, gondosan vigyázva, hogy nagyon messzire ne guruljon a „labda”. Halkan és komolyan beszélgetnek. Kovácsról, aki hazudós. És a tanító néniről, aki egyikük szerint aranyos, a másik szerint viszont nagyon szigorú. Trabant kanyarodik és fékez a járda- szegélynél. Az a kislány, amelyik a tanító néni szigorúságát kifogásolta, felkiált: — Apu! — és máris csapódik mögötte a kocsi ajtaja. GYÉR Se köszönés, se visszaintegetés. Emez csalódott — tétován álldogál egy kicsit, majd kirúgja a vadgesztenyét a kocsiútra. És lassú léptekkel továbbindul. Arrafelé ő is, amerre „kilőtt” a krémszínű Trabant. — Nektek nincs autótok? — kérdem. — Nincs. ■— És nem is lesz? — Nem tudom. Csak az apu dolgozik. Anyu mindig beteg. — Van testvéred? EKEK — Négyen vagyunk. — Rossz most, hogy egyedül kell hazafelé menned? — Á, megszoktam. Az Évi reggel is autóval jön. És a papája mindig fölveszi hazafelé is, ha meglátja. — Egyféle laktok? — A szomszédban. — Barátnőd? — Á, csak osztálytársam. — Fölvágós? — Uhüm ... néha. Az autóra is. De nem baj, mert neki meg nincs testvére. — Látod, te meg a testvéreidre lehetsz büszke ! Rám néz nagy komolyan és bólint. — Uhüm... de az más. Az jobb. Én itt lakok. És a néni ? — Én egy kicsivel messzebb. — És nincs autója? — Még csak egy rollerem sincs. Fölnevet. Ez aztán az igazi! Neki legalább rollerja van, meg három testvérkéje. Mikor elbúcsúzunk, a tiszta gyerekhomlokon nyoma sincs annak a felhőnek, ami akkor telepedett oda, amikor belerúgott a vadgesztenyébe... — Az önképzés mellett évente négyszer tapasztalatcserék formájában. Tavaly például kétszer Szekszárdon jártak, egyszer Pécsett és egy ízben Bonyhádon bemutató tanításon vettek részt. A pécsi Tanárképző Főiskola szakemberei és német szakos tanárjelöltjei is ellátogattak már hozzánk. A budapesti NDK Centrum pedig a közelmúltban magnótekercseket és diafilmeket ajánlott fel, mi természetesen élünk majd ezzel a lehetőséggel. — Fogalmazhatunk úgy, hogy az iskolában tapasztalt jelekből is mérhető a német ajkú és a később betelepült magyar anyanyelvű lakosság között megmutatkozott, sokszor sajnos cseppet sem indokolatlan ellentét oldódott, vagy oldódik? — Úgyis fogalmazhatjuk, hogy megszűnt. O. L
