Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 256. szám

/ > Kőbánya mint melléküzemág A gránitnak nincs romantikája Köztudott, hogy a mórágyi, kismórágyi kőbányák az or­szág egyik legkeményebb kö­vét adják. Vörösgránitot, szür­kegránitot. — Szinte vétek — mond­ják — beépíteni házak lába­zatába. A kőbányák a mőcsényi ter­melőszövetkezet melléküzem- ágaként működnek. Évente 25—30 ezer mázsa követ fej­tenek saját használatra. A mel­léküzem évi árbevétele körül­belül egymillió forint. Általá­ban. Idén kevesebb lesz. — Lényegesen csökkent a termelés — mondja Gaján Fe­renc, a bánya vezetője — Tudni kell azonban, hogy a melléküzemágat mi szó szerint értjük és valóban másodlagos fontosságúnak tekintjük. A bányában általában tizenkét ember dolgozik. De ősszel, a mezőgazdasági csúcsszezonban a tizenkettőből is többen a termények betakarítását vég­zik. Minden munkáskéz fontos ilyenkor. Őszi mezőgazdasági munkák azonban tavaly is, tavalyelőtt is voltak. A fontosabb okokat másutt kell keresni. ^ Csökkent a vásárlók érdek­lődése. Idén mindössze körül­belül három és fél százan vet­tek követ a mőcsényiektől. A vevők többsége magános: csa­ládi házának lábazatát kíván­ta gránitból készíttetni. Kő van elég. Nem igaz a híresztelés, hogy a bányák ki­merülnek, csak murva van a gránit helyett. Mórágy mellett tizenöt méter magas szürke gránitfal várja a robbantást. Várhatja. A bánya-műszaki igazgatóság betiltotta a fal fej­tését. Az ok a kőszórás a kö­zeli falu felé irányulna. Egyelőre még van munka a belső bányánál. Később oldal­irányban haladnak majd to­vább. akik már kívülről a kövekre kezdtek hasonlítani, meséltek • a bányáról. Annyi Szeretet volt a szàvaikbarii, mi rtf kertészében, . aki növényeiről "' beszél. , ....... 'tv«.,« rficjOFj M órágyon nyoma sincs gz akkori hangulatnak. Pedig .a kőbánya szép. Szürkén, vörö-t Remek verseny Imádom a versenyeket. Itt volt például az olimpia: két hétig figyeltem, miként növelik a teljesítményeket a fiúk és lányok. Amikor a bridzsversenyekről olvasok, akkor is megdobban a szí­vem-, bár magam még az ultinál tartok, mindig bámultam azokat, akik olyasmit tudnak, amit én nem. Ezért aztán egészen lelkesen üdvözlöm a pénztárosnak szakágazati vetélkedését. Ök abban mérik össze erejüket, hogy ki ismeri jobban az árakat, s ki . tudja jobban verni a billentyűket, hogy egyre gyorsabban fizet­hessen a kedves vevő. Sokszor álltam már bosszankodva sorba az önkiszolgáló üz­letek kasszái előtt. A kisasszony vagy kartársnő, aki a kasszát kezelte, bizony nem versenyszerűen végezte a dolgát. Szép lassan, kényelmesen ütögette a billentyűket, nem törődve azzal, hogy az üzlet tervezői a kasszakapacitás kiszámolásánál1 jóval gyorsabb billentyűkezeléssel kalkuláltak. S miközben álldogáltam, eszembe jutott, hogy annak idején mennyit tiltakoztunk az önkiszolgáló módszer ellen. Akkor a kereskedelmi dolgozók mondták, hogy nincs igazunk. S manapság nem egy önkiszolgálóban bebizonyít­ják, — tisztelet a kivételnek — hogy igazunk volt: semmivel sem gyorsabb ez a metódus, mint a régi volt, csak éppen korszerűbb. Lám, lehet gyorsabban is verni a pénztárgép billentyűit. Csak versenyt kell rendezni, s a pénztárosnők értik a dolgukat. Kattog a gép, villognak a számok, röpülnek a százasok, az ötszázasok, s két mozdulattal vissza lehet adni belőlük az aprót. Vannak a szakmának igazi művészei, akik az árakat is fejből, gondolkodás nélkül tudják. Ha este tízkor érkezett az ármódosítás, az mór reggel hét órakor (mert ekkor kezdték a versenyeket, hajnalban, ahogy mi szoktuk kezdeni a pénzkiadást) a kartársnő kisujjában van. A gépnek természetesen teljesen mindegy, folyamatosan, - < mondhatnám szemrebbenés nélkül összead minden számot S adja a végösszeget. A végösszeg a gépnek teljesen mindegy. S tulajdonképpen nekem is, amikor a versenyt nézem, itt eszmei vásárlás folyik, a zsűri által összeállított próba. Az a követelmény ugyanis, amit a mindennapi kereskedelmi élet állít a pénztárosnők elé, túlságosan könnyű lenne verseny céljaira. Az persze, más kérdés, hogy az a követelmény, amèlyet a mindennapi élet állít elém, a maga ár- változtatásokat kevésbé tudó, a billentyűket lassabban kezelő ■ pénztárosnőivel, mégis jóval nehezebben követhető számomra, mint a versenyen villámsebesen kattogó masinák, ugráló számok. Remek verseny ez. A zsűri gondosan vigyáz rá, hogy egyetlen fals szám se csússzon a gépekbe, egyetlen hamis összeg sem maradhat büntetlenül: a zsűri levonja a büntetőpontokat, az a pénztárosnő, oki téved, nem nyerhet. Hogy aztán a valóságban ez megint másképp is előfordul, arról ismét nem a zsűri tehet. Ezen a versenyen az a fontos, hogy a pénztárosnők magas fokon adják tanúbizonyságát szakmai felkészültségüknek úgy, ahogy a szakma aranyszabályai megkívánják. Persze, jó lenne, ha ez a verseny állandósulna. Vagyis á pénztárosnők gyorsabban ütnék a billentyűket, s nem kellene meg.jnulniuk az árváltozásokat. S jó lenne, ha kevesebbet kel­lene álldogálni a kasszák előtt, a sorunkra várva, s valamivel tovább tartana, amíg egy százasból vagy ötszázasból megkapnánk a visszajáró pénzt- • PINTÉR ISTVÁN — A murvát sem szabad le­becsülni — mondja a bánya vezetője. — Igaz, hogy az egyik fejtésnél vastag murva­réteg borítja a gránitot. Az aoró kő azonban még köny- nvebben eladható, mint a grá­nit. Utalaoozáshoz, betonozás­hoz kiváló. Tavaly óta emelkedtek az építőanyagárak, csökkent a kő iránti érdeklődés. Pedig a gránit ára évek óta ugyanany- nyi. — Nem tervezünk fejlesz­tést — mondják Mőcsényben. A kismórágv melletti mur- vabánvánál hárman. tízóraiz­nak. Nem messze .tőlük kókadt gémmel áll a markoló. A bá­nya egyetlen erőgépe, mely ismét — már hányadszor? — rossz. A belső bányánál ket­ten szedegetik a néhány kilós kődarabokat. Egvikük rakja a a talicskát, másik távolabbra tolja. — Tulajdonképpen négyen vagyunk itt — mondják. — Csak ketten ma nincsenek. Régi kőbányászt keresünk, ilyen nem akad. Az egyik munkás bőrdíszműves. Csak ,,hideg vízre valót sem keres­tem meg a szakmámmal Szek- szárdon. Itt azért megvan a pénzünk, három, három és fél ezer.” A másik: „Istállóban dolgoztam eddig, de megbete­gedtem. Az orvos ajánlotta a friss levegőt. Az itt van ren­geteg.” „Nehéz szakma?” Csodál­koznak. „Szakma?” Csodál­koznak. — Megtanulható tíz perc a'att. Minden kő az ere men­tén reped! Beleverjük az éke­ket. mint a farönkbe. S addig ütjük a nagy kétkézkalapács- csal, míg elhasad. Ha nem, ak­kor majd a robbantástól en­ged. Ennyi az egész. Valaha a Bakonyban: ültünk a hatalmas kőfal alatt. Bog­rácsban főtt a leves. Idős, kérges kezű és arcú emberek, „Nyomkeresőben” Ozorán TÖRTÉNELMI LEVEGŐJE nemcsak a híres nagyvárosok­nak lehet. Az az idegçn is ér­zékeli ezt a különös lég- . kört, aki Ozorára. téved. Fel­néz Ozorai Pipo tizenötödik században épített várkasté­lyára — ha nem lenne ennyi­re elhanyagolt, még méltóság- . teljesebben trónolna a falu- közepi dombon —, eszébe jut a diadalmas 1848-as csata, vagy felsétál a domboldalon futó Dózsa György utcába, és a 33. szám alatti apró ház fa­lára pillant — és máris tuda­tosul a történelmi hangulat forrása. A fiatalabb emlék— és a legfrissebben felfedezett — itt Ozorán a Dózsa György utcai. Az emléktáblával mesielölt , ház Szalay András szülőhá­za. És ki volt Szalay András? — kérdezik most sokan. Egyi­ke azoknak az embereknek, akik örök példáit szolgáltattak arra, hogy hogyan kell har­colni, megalkuvás nélkül küz- demi a nép, az elnyomottak érdekeiért. SZALAY ANDRÁS az életét áldozta azért a harcért — mint sokan mások is. De égy- egy kis településnek ritkán van több olyan hajdani szü­lötte, aki hőssé emelkedett, aki példáként élhet a felnö­vekvő generációk előtt. Ozo- rának van: Szalay András, a cipész és újságíró, aki a múlt század végén élt, és a szocia- , lista forradalmi ellenzék veze­tőjeként harcolt az Általános, Munkáspárt .megalkuvó politi­kája ellen, ö szerkesztette a Népakarat című újságot. Do­logházban halt meg — ahova nézetei miatt , került — alig huszonhét évesén, Ozorán néhány éve a helyi tanács rendbe,hozatta a. mun­kásmozgalmi mártír szülőhá­zát, ..amit a megyéi pártbizott­ság emléktáblával ; jelölt meg. Azóta múltak az évek. A Dózsa utcában járókelők na­ponta vetnek egy-egy, pillan­tást a táblára. De vajon tud­ják-e érdekűi-e őkety-hogy mi­ért van ott' az a tabla? Kinek állítottak vele emléket és mi­ért. És vajon felhasználják-e az ozorai pedagógusok a haza­fias nevelésben, az emlék ápo­lásával járó, kínálkozó lehe­tőséget? — sorjáztak elő bennem a kérdésiek* * NYOMKERESÖ ÜTRA in- ' dúltam hát a községben. Min­den lépésért ..harcba kell szállni” ilyenkor, eső után Ozorán, olyan mély a sár az utakon. Nem irigyli senki a postást, aki egész nao birkózhat a sár­ral, széllel. Ő az, aki hivatal­ból járja be naponta a falu utcáit, aki hivatalból őrzi sze­mével a házak változásait. Mit tud a Dózsa utcai házról? — Egyszerű, zsúpos -ház, de most műemlék már. Hogy mi­ért? Nem is „tudom ... Talán valamikor/-egy« pártmunkás lakta, de, hogy mikor és' ki, azt nem tudnám megmonda­ni — így Cziráki József. Az iskola folyosói csendesek, néha szűrődik csak ki az egyik tanteremből egy fel­bosszantott (tanító néni hangja. Miklós Eszter, az úttörőcsa­pat vezetője azzal kezdi a vá­laszát, hogy második hónapja tölti be ezt a tisztséget — az úttörőcsapat vezetését — és temérdek feladatot kellett ed­dig megoldania. Szalay And­rásról hallott már, de arról, hogy a gyerekek hazaszeretet­re nevelésében felhasználják-e az emléket, nem tud nyilat­kozni. VALAKI ÜGY TUDJA, hogy az egyik hatodikos őrs ■ 4*. . . . viseli a hős nevét, és patro­nálja lakóházának környékét. Aztán perceken belül kiderül, hogy az az őrs négy éve volt hatodikos, és két éve fejezte be a nyolcadik osztályt... Ahogy ők elmentek, elfelejt­kezett mindenki Szalay And­rásról is. — Nem sok értelme volt a ház. gondozásának sem, nem jár arra senki... — jegyezte meg a valamikori Szalay-őrs egykori osztályfőnöke, Széna Imrémé. Vajon csak akkor lenne a gyermekek ilyenfajta munká­jának értelme, ha népes pub­likum is van hozzá? Nem hi­szem! Nagy lehetőséget, al­kalmat hagynak ki az ozorai iskolában, amikor elfelejtkez­nek Szalay András emlékéről! A gyerekek szeretik az ilyes­fajta „játékokat”, „harci fel­adatokat”. Ékről győz meg a beszélgetés is, amit velük folytattam. .• Tudnak róla, hogy van „az a ház”, és, hogy egy hős szü­lőháza”. .De azt nem tudják,’ hogy kié? Pedig az egyik he­tedikes kislány még névrokon is: őt is Szalaynak hívják... Miklós Eszter tanárnő az­zal búcsúztat, hogy a közeljö­vőben „leporolják” az úttörők Szalay András emlékét, és hogy a pedagógusok őrölnek ennek az „újra felfedezés­ntri. ... Még egy utam volt: a mű­velődési házhoz. Jó lenne megtudni, hogy működik-e ebben a történelmi emlékek­kel bővelkedő községben hon­ismereti szakkör, foglalkoz­nak-e a Dózsa utcai házzal? Paílánki László, a művelő­dési ház igazgatója mindent tud Szalay Andrásról, amit csak lehet De, hogy mások is megtudják mindezt.. ..t Nem, honismereti szakkör nincs. Majd, ha elkészül a várkastélyban az új művelő­dési központ! Hogy az mikor­ra várható? Palánki László szerint talán nyolc-tíz év múlva. íi * MIVEL SUMMÁZHAT­NÁNK az elmondottakat? Ta­lán azzal, hogy a rohanó élet a falvakban is megváltoztatja az élet ritmusát, ott sem jut már arra idő, hogy a múlton elmélkedjen az ember? Ez is igaz lenne, de csupán félig. Mert a jövő a múltra épül. és' ismerete, nemes példáinak kö­vetése valamennyiünk köteles­sége! ( 'V. F. Ê. sen merednek a falak. Ke­mény követ rejt a föld: gráni-. tot.-De még a robbantást a ' siàë^àrif'Bâhya' Végzi', ^"ife'ol^ ' gáítatá5ként;''i . -, .-«.z-.o Melléküzemág, nerti 'túl jól- menő. Haszna a szövetkezet össz-árbevételéhez képest szin­te jelentéktelen.

Next

/
Thumbnails
Contents