Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

Hasúitok é» emberek

A kórház hóközpontjában

Tizenöt été történt

A falu költője — A tanács elnöke

r Tizenegy óra, kezdődik a salakozás.

Steiner András, à legidősebb munkás kinyitja az első kazán ajtaját, Angyal János odaáll elé, a vastalicskával.

— így dolgozunk együtt. Én megrakom a talicskát, aztán Jancsi viszi kifelé.

Odajön hozzánk Aradi István kazánkezelő, s ujjával a magas ablakon beeső napsugarak felé mutat.

— Látja, milyen por van?

— Látom.

— Selyempor — mondja —, mi így hívjuk. Ilyenkor, salakozáskor elkerülhetetlen.

Indul kifelé a salak. A fűtőmű mellett nagy halom, a tetején palló, azon gurul végig a talicska.

— Jaj, annak alti itt elesik..:

— Nem értem.

— Nézze, előfordult már, hogy valamelyik új segédmunkásunk ittasan jött be dolgozni. Mindig kikísértük, nehogy elessen, mert itt pusztult volna.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a me- gvei kórház kazánházának emberei sokáig tűrik az ilyet. Beszélgetésünket summázva, maguk is azon vannak, hogy törzsgárdát alakítsanak ki, s aki nem bírja a rendet, azt kiszorítják maguk közül. így van ez • rendjén, -nehéz a munka, nagy a felelősség, legyen „egész” az ember, aki végzi.

Közel háromezer ember melegszik a kazánház adta meleg mellett.

— Tulajdonképpen jelent-e valami különbséget az itt dolgozóknak, hogy kórháznak biztosítják a meleget?

Aradi István válaszol:

— Tudja, csábít bennünket a szabad szombat, meg a pihenésre való ünnep — más vállalatnál. Itt nincs ilyesmi, mindig jönni kell. Viszont van valami plusz; tudjuk, hogv napjában hány embert szolgálunk. És ami a legfőbb, beteg embereket, akiknek a gvógyulásá- hoz nagy szükség van a melegre.

Ezzel így állunk hát.

A hőközpont csarnokában hat kazán sorakozik egymás mellett. Napjában három vagon szenet nyelnek el és óránként harminc mázsa gőzt termelnek — darabonként.

A kazánkezelőkön, segédmunkásokon kék munkásruha, egyik-másikukon „civil” öltöny, sőt, egyikükön nyakkendő.

Hol vannak a hajdani félmeztelen kazánfűtők, az izzadt hátúak, kormos kezűek, arcúak? Valahol bennük is — gondolom, hiszen közülük nem egy veteránja már a „szakmának”. Hogy miért az idézőjel? Mert hivatalosan még nem szakma a kazánfűtőké. Nehéz cipőben járnak e téren, akárcsak a gépkocsivezetők. Nem is örülnek neki, egyfolytában sérelmezik, hogy még mindig nem emelték szakma rangjára nehéz munkájukat. Mi ennek a hátránya? Nem lehet őket magasabb bérezési kategóriába sorolni a betanított

munkásoknál, s ez, nem kevés pénzt jelent — mínuszban.

Időnként talán az olvasó is felfigyelt rá — hirdetésekkel találkozhatunk lapunk hasábjain. Ezekben a hirdetésekben a megyei kórház kazánfűtőket keres.

— Miért mennek el innen a fűtők?

Gaszler György válaszol:

— Kapós emberek lettünk. Szekszár- don évtizedekig alig néhány kazán volt, most meg egyre-másra épülnek a fűtőművek, központi fűtéses lakóházak. Csalnak bennünket, s aki harap rá — megy. Való igaz, kevesebben vagyunk a kelleténél, de aki jön-megy, azért talán nem is kár. Nem hiányzik innen.

A hatalmas csarnokban rend és tisztaság.

— Takarítónő nélkül — mondja idősebb Czikora János.

Az ifjabb Czikora János is itt dolgozik, édesapjával együtt, s ha lehet, egy műszakban.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit a pénzhez. A megyei kórház gazdasági igazgatója a közelmúltban felmérést végzett a megyeszékhely öt vállalatának kazánfűtőiről. íme a végeredmény : az öt Vállalat fűtőinek havi átlaga 2300, a kórház fűtőinek fizetése pedig éjszakai pótlékkal, túlórával 2400—2500 forint. Sok, vagy kevés? Isis. Pénzből mindig a több a jobb.

Éppen delet mutat az óra — megjelenik egy férfi, a kórház energetikusával járják be a kazánházat.

— Ideje már — böknek a kazánkezelők a jövevények felé. — Az olaj- programot készítik elő.

A többit Resch József, a kórház energetikusa mondja:

— Átállunk az olajfűtésre. Minden remény megvan rá, hogy a munkákat a jövő évben megkezdhetjük, s 1974 végén már olajjal működnek a kazánjaink.

— Mit várnak e rekonstrukciótól?

— Korszerűbb lesz a fűtésünk, az emberek is inkább megmaradnák, mert munkakörülményeik is jobbak lesznek a mostaninál. Persze, a fűtés meg nem állhat, ezért az átállást lépcsőzetesen végezzük. így aztán majd lesz olyan átmeneti időszak, amikor egyszerre lesz olaj és széntüzéselű kazánunk is.

Olyan ez a hőközpont, akár egy kis gyár, harmincnyolc emberrel. Munkájuk eredménye láthatatlan, hiszen a forró gőz a vezetékeken surran le a kórtermekbe, műtőkbe, rendelőkbe.

Miről beszélnek itt az ’emberek? Mindenféléről, időnként például arról is, hogy milyen kényelmes lenne, ha már mindenki központi fűtéses lakásban élne.

De arra még várnunk kell...

VARGA JÓZSEF

A madocsai állattenyésztési napról szól H. T. aláírással, a Tolna megyei Népújság 1957. október 22-i számának tudósítása. Az állattenyésztési, illetve a szarvasmarha-tenyésztési verseny községi eredményeit hirdették ki Ma- docsán azon a napon. Szakmai, előadások hangzottak el, majd közös ebéddel, borozgatással fejeződött be a nap.

Tizenöt és távolából is sok aktualitást hordoz a cikk, illetve ha nem változásokat, de azon'.»?'!ágokai keresünk a ma és a múlt között, könnyű. találni. Ismét aktuális a szarvasmarha-tenyésztés. Ha nem is egymással versengenek a gazdák, vagy szövetkezetek, de folyik a küzdelem a növekvő isénvek- kel. Nem mentek ki a divatból a „nap” elnevezésű rendezvények, rendezvénysorozatok sem. Sárközi nanok, szüreti napok, ifjúsági nap és napok, szigetközi napok, szegedi ifjúsági napok, hogy országos példák se maradjanak ki a sorból. Beszél a tudósítás a közös ebédről is. Ma sincsen semmiféle „nan” evés, ivás nélkül. Sajnos, annyi változott csak, hogy most nem az egész falu — tehát akik részt vettek az ünnepelt munkában —. hanem néhol csak a „protokoll” eszik a közös ebéden. Egy különbség viszont biztosan van és ez írásunk time is, a falu költője. 1972-ben már nem divat, hogy ünnepségeken helyi versfarágó írásaiból olvassanak fel. Talán, mert manapság- olv sokan írnak, s a kimaradtak, sértődöttek tábora is nagy lenne. A sok önjelölt ifjú titánnal szemben Földésl János, akit a cikk írója a „falu költőjének” nevezett, soha nem érezte magát költőnek.

Körülbelül hatvan éves falusi férfi így beszél Földesi Jánosról:

— A Jani bácsi, itt van a tanácsházán, a szomszéd szobában találja. Nagyon rendes ember, és miiven gazda volt! Sokat tud a marhatenyésztésről, kár, hogy abbahagyta.

Hasonló korú asszony:

— Mindig habókos volt egy kicsit, régebben verseket is írt, de a mi emberünk. Világ életében segített a magunkfajtán.

Meglepett, hogy a tizenöt év előtti rímfaragó, a községi tanács elnöke. Sok minden volt eddigi életében. Paraszti családból származik, Szekszárdon érettségizett a kereskedelmi iskolában. Már akkor verseket írt — a maga kedvére és irodalmi dolgozatokat egy pengőért — á neves ügyvéd fiának.

Osztálytársai Szóéinak csúfolták, de erre a névre ő büszke volt. Liberális pap taníthatta a hittant, szerette, ha tanítványai gondolkoznak, mindenfajta nézetet megtorlás nélkül hallgatott végig. Földesi János volt az, aki mindig ellenkező véleményen volt, mint a

tankönyve. Mikor a tanár elkerült a gimnáziumból, utódja kishíján kicsapatta.

1932-ben érettségizett, aztán visszajött Madocsára gazdálkodni. Miért?

— Nem értem a kérdést. Nem tudtam volna mást tenni. Nagyon bután tanítjuk mi a hazaszeretetei, azt hiszem A hazaszeretet mindig konkrét tájhoz kötődik és a tájon élő emberekhez. Azt ma már sajnálom, hogy nem tanultam tovább, így hát nincs papírom arról, amit mégiscsak megtanultam. Aztán kellett volna visszajönni és hasznosítani a megszerzett tudást. Lehet, hogy többre vittem volna, ha eimegvek innen nagyobb helyre, Szekszárdra, Pestre, de különb ember nem lennék a magam szemében akkor sem, az biztos.

Belép egy középkorú parasztember, sáros gumicsizmában, kérdez valamit — aztán elmegv.

— Látja, ezért volt érdemes! Ez az ember nem ünneplőbe jött a községházára, mert tudja, ide hazajött. Itt az őt ügyeit intézik. És két kézzel fo■gott kezet! Ilyen a hazaszeretet, két kézzel megfogható.

Nem értem én ezeket a mai írókat. Hiába szép és fényes a gondolat, ha nem érzem, hova tartozik a szerzője, nincsen annak gyökere* amit mondani akar. Nem tudom, miért pucolnak el a fiatalok a faluból. Eladják a szellemi erejüket, szelindeklelkű ember az ilyen. Azt sem' értem, hogy lehet, hogy értelmes embereknek miért kell magvarázni a politikát? Hát nincs annyi világosság a fejükben, hogy megértsék, tudják, honnan jöttek, hova tartoznak? Azt hiszem, nem tudom én a marxizmust, de értem és érzem — meleg, benne van az élet.

Fel alá járkál, olyan lelkesen beszél, mintha húszéves lenne, pedig mennyi küzdelem, s bizonnyal kudarc lehet a háta mögött. A hitben, lelkesedésben kellene hozzá hasonlítani mindenkinek, főleg a huszonéveseknek.

A felszabadulásig gazdálkodott és a községi elöljáróságon volt szociális titkár. A felszabadulás után földet osztott, majd járási népfronttitkárként dolgozott. Volt vezetőségi tagja is, később meg elnöke a helyi tsz-nek. Hetvenegyben választották meg a községi tanács elnökének. Kétszer nősült, öt gyereke van. Ketten is örökölték művészi hajlamait. A lánya énekszakos a tanárképző főiskolán, a fia zenei szak- középiskolában tanul, hegedűszakon.

Zárjuk ezt az írást is, mint a tizenöt évvel ezelőttit, Földesi János hitvallásnak beillő soraival: „Jussolt kavicsok őrzője vagyok, Engem hiába várnak messze csillagok”.

IHÂROSI ibolya

Bemutatjuk művészeti csoportjainkat:

Tamburás „Öregurak”

Tabura. Dél-európai városok kedélyes kiskocsmáit juttatja ez a pengetős hangszer azoknak is az eszébe, akik sohasem jártak a Balkánon.

A tambura hosszú nyakú lant, keletről származik: a

perzsák, örmények népi hangszere, de a délszlávoknál is elterjedt népi hangszer. Nem azonos a citerával — bár egyes vidékeinken így hívják. A citera ugyanis lapos testű, ezenkívül megszólaltatási módja és hangja is eltér a tam- buráétól.

— Délszláv hangszer ez, az Adria partjáról hozták a szüléink, ott tanulták meg, hogyan kell játszani rajta. Hajósok voltak.

Ádám Béla, paksi nyugdíjas ezzel a mondattal kezdte történetét tamburazenekarának születéséről, miközben szeretettel forgatta kezében az unokájának éppen most készülő kicsi hangszert.

— Másfél hónap kell egy házi készítésű tambura megszületéséig. Körtefa, jávorfa, kőris, gyertyán, cseresznyefa a legalkalmasabbak hozzá, Mi

valamennyien magunk készítjük a hangszerünket. Régen nem volt módunk, hogy vásároljuk, most meg már ragaszkodunk a magunk keze munkájához. A mi családunkban a legszebb tamburát a bátyám készítette, de a legjobban én szerettem játszani rajta. Ezért is határoztam el tizenöt éve, hogy akkori munkahelyemen, a Kövendi Sándor Cipész Ktsz- ben zenekart szervezek. Hatan lettünk és már abban az évben sikerünk volt, a paksi folklórtalálkozón Béres Jánost kísértük! Lassan terebélyesedett a műsorunk és egyre több meghívást kaptunk. Számon se’ tudom tartani, hol fordultunk már meg, hány helyről gyűlt össze az a csomag emléklap, amelyet a zenekar kapott! Legnagyobb sikereinket azért bármikor felsoroljuk: azt, hogy négyszer is meghívtak a kecskeméti Kodály népzenei találkozóra, hogy kétszer voltunk a Rádió 22-es stiidiójában felvételen. Két évé huszonegy nótát, tavaly ilyentájt tizenhárom dalcsokrot játszottunk « rádióPakson

bán, tegnap is mondta valamelyik szomszéd, hogy hallott minket a műsorban! Ebben az évben is voltunk több találkozón, Zalaegerszegen, Pákán... Legutóbb október hetedikén Pécsett, a III. dél-dunántúli népművészeti hét alkalmából a Nemzeti Színházban volt fellépésünk, nagyon szép volt az egész Tolna megyei bemutató, öröm volt részt venni benne. Persze, itthon is ismernek minket, a Birka-csárdában felfellépünk, ■ de lakodalmakba is hívnak kömyékszerte bennünket muzsikálni.

Ádám Béla bácsi szívesen beszél az együttesről, szívügye a tamburazene. Ez az országos hírű paksi csoport a szó valódi és nemes értelmében amatőr: nemcsak azért, mert egyikük sem ismeri a kottát — a gyermekkorból felidézett dallamokat pengetik lei a karcsú szárú tamburán —, de azért is, mert semmi anyagi hasznuk nincs a hírnévből. Elmondása szerint egy-két esettől eltekintve még az utazás költségeit is a nyugdíjukból, fizetésükből csípik el az idős

xÁjtU.i'rivt-A ........... . ..

zenészek, próbálni is hol egyikük, hol másikuk lakására járnak.

Az utánpótlás neveléséről sem felejtkezik el az „öregurak” csoportja: 12—13 éves fiúkból — a zenére különösen fogékony cigánylegénykék maradtak fenn a rostán — szerveztek a megyei KISZÖV és a helyi KISZ-bizottság támogatja a zenekart.

Ádám Béla, az alapító és zenekarvezető, de a sikerek részese a többi öt tamburás

is: Kern József, Kindl János. Vehmann Ferenc, Horváth András és Acsádi József.

Búcsúzkodva ballagtam

Ádámék udvarán a szűk utcácska felé, és megkérdeztem Béla bácsit, meddig szándékoznak muzsikálni?

— Amíg meg nem halunk! — válaszolt komolyan.

Kívánjuk, hogy erőben, egészségben, hosszú évekig zenélhessenek a népi muzsika kedvelőinek örömére!

VIRÁG F. ÉVA