Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-03 / 233. szám

Elnökválasztás 972

f

„Gyerünk, Gyurka !tó

A VA TUNK

Ironikusan pajkos a régi kérdés: „Mikor iszik a magyar ember?"... A régi válasz így hangzik: akkor, ha öröme, és akkor, ha bánata van. De mivel vagy öröme, vagy bánata van, ezért mindig iszik...”

Mostanában a „mikor”-ra ez lenne az igazi válasz: akkor iszik igazán, ha avatás van. Mert divat, sőt, jogot kapott szokás lett, hogy avatunk. Mindig és mindent. De nem akárhogyan. Szép országunk minden táján úgy szokás, hogy megyeszerte szó essék arról.

Pannónia földjén a határszéli járási székhelyen egy 60 személyt foglalkoztató „varrodát” avattak. A járástól tízen, a megyétől hatan, — a különböző szervektől, intézményektől tizenketten jelentek meg fehér ingben, nyakkendőben. Az üzemrész vezetőin kívül három fiatal dolgozó képviselte a „munkásosztályt”. Az avatáson testvérek között is elfogyott 200 gazdag sonkás szendvics, öt liter tömény és 9 láda sör. Az ünnepség délelőtt 10-kor kezdődött és este 9-kor végződött. A járásiak közül valaki még így is kifakadt: „Ilyen sovány földobást még nem láttam!”

Mi lett volna ha „kövér” ez a földobás?

N-ben egy új tűzoltószertár avatásának ürügyén a helyi önkéntes tűzoltók 30 fős csápatán kívül 25 „idegen” evett ebédre disznótorost és vacsorára halászlét, rántotthalat. Személyenként 3 deci töménnyel és 2 liter borral számoltál* a rendezők.

De miből? Kinek a pénzéből?!

Rádiót és televíziót vitt az egyik üzem 7 (?) képviselője egy Bács megyei tanyasi iskolába. Korán indultak, korán érkeztek. Velünk együtt (egy fotóriporter és egy újságíró) 30 vendég (nem túlzás!) jött össze. Délelőtt 10-kor pálinka, rum és bor volt kóstolóra. Délben ugyan nem volt ebéd, de mindenki kedvére mártogathatta a szomszédos faluból meghívott mesterszakács-főzte báránypaprikást. Mondanom sem kell. hogy mire eliött az „avatás”, pardon! — az átadás ideje — szegény üzemiek alig álltak a lábukon. Még tán annyit említenék, hoey a vacsorán 80 személy vett

részt. Zömmel olyanok, akik hét éve nem jártak a tanyán.

őszintén bevallom, hogy örökké távol állt tőlem a matematika. De mostanában gyakran érzem, hogy számolnom kell. A varrodánál a „gvenge feldobás” is minimum egv varrógép ára. A tűzoltóknál tán egy úi fecskendőt evett és ivott meg a néo. Nem szorzók, nem osztok, de azt hiszem nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy a tanyasi „avatás is kiteszi a tévé és a rádió árát.

így pedig kinek, minek jó ez?! örülni nagyszerű dolog. De mi lenne, ha nem a köz pénzén örö'm^vz...

NÉMETH SÁNDOR

„We want George, we want George!” — harsogta ütemesen vagy száz diák, a sűrű hóeséssel mit sem törődve: Geor- geot akarjuk — kiáltozták lankadatlanul a durhami egyetem bejáratánál. Két nappal az első, a New Hampshl- re-i előválasztás előtt tévévitára került sor a demokrata elnökjelöltek között, a durhami egyetem volt a stúdió, s a hóval dacoló McGovern érkezését várták. A kis, lelkes sereg diadalmenetet rendezett a szenátornak, a bejárattól a stúdióig: a többiek, Muskie és társai a hátsó ajtón mentek be az épületbe. Egy amerikai elnökválasztáson megszokott dolog, hogy hívei külön parádét rendeznek a jelöltnek: némely, jelentéktelen önjelölt esetében kifejezetten kínos látvány a szervezett öngerjesztés. őszintén szólva, mi, a durhami vitára kíváncsi hírlapírók, ott az egyetemi bejáratnál ilyen lelkes, de reménytelen seregnek éreztük McGo- vert fiait és lányait.

Az országosan közvetített té-> vévitát a nagy előadóteremben, az óriási vászonra kivetítve néztem — vagy kétezer diák társaságában. Először akkor éreztem meg valamit a „McGovern jelenségből”,

amint azóta a januárban még esélytelen és névtelen dél-dakotai szenátor „felemelkedését” Amerikában emlegetik. Akkor, március elején New Hampshire-ben Muskie toronymagas esélyesnek számított; majdnem olyan biztosnak látszott, hogy ő lesz a demokrata jelölt, mint amennyire kilátástalanul küzdöttek a behavazott államocskában Nixon republikánus ellenfelei, jobbról Ashbrook, balról McCloskey, Humphrey nem is ment korteskedni az északi államba, ahol Muskie szomszédbelinek számít (Maine kormányzója volt), s ezt mindenki még egy külön előnynek tartotta a nagy esélyes számára. (Utólag kiderült: ha a demokrata párt „régi gárdája” idejében kapcsol és nem késik el Humphrey bevetésével, nem osztja meg erejét Muskie és Humphrey között, júliusban legalábbis alkudozási alapja lett volna a mcgovernista erőkkel szemben; de nem volt ott senki New Hampshireben, McGovern emberein kívül, aki igazán komolyan vette volna a „George-ot akarjuk” jelszót.)

De abban a durhami előadóteremben meghökkentő volt az egyöntetű hurrogás Muskie szavaira, s az a hatás, melyet a lassú beszédű, sodrából nehezen kilendíthető McGovern ért el a fiatalok körében. Van McGovernben egyfajta derűs nyugalom, ami mássá tette, mint a muskie-k, humphrey-k, vagy nixonok! Valami, amitől hihetővé válik, hogy ez az ember valóban odafigyel azokra, akiknek napszámra szorongatta a kezét. Az amerikai lapok hamar megtalálták — és el is koptatták — a hasonlatot: „a dakotai prérik tiszta levegője árad McGovernből”.

Érdekes: mintha ma már más volna az elnökjelölt McGovern stílusa, mint amilyenre az elnökválasztások idejéből emlékszem. Higgadt még mindig, persze, de nem érzi már az ember a tavaszi tiszta derűt, a vonzást, amely

Népújság 4

1972. október 3,

főleg a fiatalokat ragadta meg. Akkor, például ott Durham- ban, az Atlanti-óceán jeges szelében és agyonfagyott diákok körében, amolyan „reménység lovagja” volt McGovern, bár reménytelennek tetsző esélyekkel.

Sokat vitatják Amerikában az előválasztást rendszert, s visszatérő a terv, már Wilson, tehát a tízes évek óta, hogy elég lenne egyszer, és akkor minden államban megszavaztatni a két párt híveit: kit tartanak a legesélyesebb elnökjelöltnek. Ekként megszűnne a pénzpocsékoló előválasztási akadályverseny, amely a legtöbb jelöltet valóban politikai kaméleonná teszi. Milwaukee- ban, Wisconsin államban egy teljes nap Humphreyval együtt jártam gyűlésről gyűlésre ; különben bámulatos volt a hatvanéves politikus fizikai kitartása, reggel hattól éjfélig való készenléte replikára, beszédre, kézfogásra. Előbb görög templomokban udvarlás a Hellaszból ideszármazott kisebbségnek, (szó szerint: körmönfont módon, norvég anyjára és a népvándorlásra építve „logikáját”, Humphrey még azt is képes volt „kimutatni”, hogy ereiben valahol pár csepp görög vér folyik...) Aztán „bejárta” az állatkertet, persze a sétálók kedvéért, majd este egy zsidó klubban ígért fűt-fát. Mit mondana, ha Wisconsinban számottevő arab kisebbség élne — évődött valaki.

19.

— Én a színpadon fogok táncolni tütüben. Mint fehér hattyú.

— Én a zenekarban játszom majd. Épp szemben a karmesterrel Frakk lesz rajtam.

— De nem fogjuk látni egymást, Dávid.

— Majd megvárlak az előadás után, Klót.

— Az operaházi kiskapunál, igaz Dávid?

— Az operaházi kiskapunál, Klót. És akkor együtt hazamegyünk, Klót.

— Férj és feleség leszünk, Dávid?

— Férj és feleség. Klót

K- Esküszöl, Dávid?

— Esküszöm, Klót.

— Ugye, mindig engem fogsz szeretni, Dávid?

— Mindig csak téged, Klót

— Erre is esküdj meg, Dávid.

— Esküszöm, Klót De te is esküdj.

— Esküszöm, Dávid, mindig csak téged foglak szeretni.

— Soha nem nézel más fiúra, Klót?

— Soha nem nézek más fiúra, Dávid.

— Ne is kérdezd Klót, én magamtól is esküszöm. Soha nem nézek más lányra. .

Ettől az esküvéstől sírhatné- kom támadt. Sírni is kezdtem. Dávid odacsúsztatta uiját a szememhez. És eldörzsölte rajta a könnyeket.

— Mért sírsz, Klót? — kérdezte.

— Az őrömtől sírok, Dávid. Hogy ilyen szépen esküdtünk egymásnak. És hogy ha nagyok leszünk, együtt fogunk élni. És én olyan híres leszek, mint Pavlova. Te meg olyan, mint... — Nem tudtam híres klarinétost mondani».

McGovern azzal győzött az elnökválasztási akadályversenyen, hogy hihetővé tudta tenni ezt a folytonos szereplést, és főleg: nem változtatta témáit a hallgatóság szája íze szerint. E tekintetben csak Wallace hasonlítható hozzá, hiszen az alabamai is következetes volt szélsőségesen konzervatív elveihez. Még júliusban is azt mondogatták McGovern emberei a miami konvención: ezt a kampányt a bizalom kérdésével kell megvívni, mert az amerikaiak —a közvéleménykutatások tanúsítják — meghökkentő mértékben bizalmatlanná váltak politikusaik és politikai gépezetük iránt. De különös és elgondolkoztató: a konvenció

óta McGovern fő törekvése,

hogy „kiszélesítse” táborát, tehát megnyerje a tőle és korábban vázolt programjaitól idegenkedő csoportokat. Így

került a Wall Streetre, ahol a „megszelídült” program tényét ugyan helyeslőén, magát a szenátor-elnökjelöltet viszont hűvösen fogadták. Valószínű, hogy McGovernnek sem így, sem úgy nem lehet sok esélye az elnökség előnyeit élvező Nixonnal szemben. De az a tavaszi „we want George” nem is a mostani választásra harsogott, hanem valamit előre jelzett a háború utáni nép- szaporulat következtében most gyors ütemben fiatalodó Amerika elkövetkező éveiről.

AVAR JANOS

(Folytatjuk).

Klotild

— Talán, mint Goodman — segített ki Dávid.

— Te meg olyan, mint Goodman. És én fehérben fogok táncolni. Te meg feketében fogsz klarínétozni. A gyerekeink azért talán nem lesznek fekete-fehér csíkosak.

Ezen nevetni kellett. Fel is pattantam, és ugrálni kezdtem Dávid körül.

— Képzelj el fekete-fehér csíkos gyerekeket — kiabáltam.

— Zebragyerekeket — tette hozzá Dávid.

— Ez óriási lenne — mondtam.

— De egyelőre menjünk fel a hegyre — mondta Dávid.

— Ma nagy meleg lesz — mondtam.

— Akkor fürdőnadrágot veszek — mondta Dávid.

— Még az is sok, olyan meleg van — kiáltottam. S ahogy jöttem, a fenyőfán kúszva távoztam.

— Várj meg, mindjárt jövök — kiáltott le Dávid.

Kihajolt az erkélyről és nevetett.

«

Átsegítettem Klotot egy fagyökéren. A vastag gyökér az ösvényt szelte át. Ehhez kissé felemeltem. A derekánál fogtam meg. Mint a pehely, olyan könnyű volt Klót. Már ugrott is a levegőbe. Mintha az én fogásom emelte volna föl. Pedig jóformán csak az egyik kezem ért hozzá. A másik nem is volt szabad. A klarinétot vittem benne.

— Kár. hogv nem vagy táncos — jelentette ki.

— Mért kár? — kérdeztem.'

— Akkor veled gyakorolhatnám az emeléseket és nem Karellal — mondta

— Ki az a Karel? — kérdeztem. j,,

— Egy fiú az iskolából — felelte.

— Micsoda név az, hogy Karel? — kérdeztem.

— Mint Károly. Például Ká. roly bácsi. De nem Károly, ö Karel — mondta Klót.

— Jól tud emelni, igaz?

— Jól — felelte Klót, és őszinte odaadással rázta hozzá a fejét.

— Akkor mért kár, hogy én nem vagyok táncos? — kérdeztem.

Klót a nyakamba csimpaszkodott. Aztán lerántott magával a földre. Itt erősen lejtős volt a hegyoldal. Gurulni kezdtünk lefelé, egymásba kapaszkodva. Egy fa állította meg gurulásunkat.

— Drága, drága Dávid — mondta Klót, és csókolta a számat. Mikor lélegzethez jutottam, ezt mondtam:

— Legfeljebb egy kicsit szomorú vagyok. Ez a Karel, meg más fiúk is az iskolában, ugye, akkor érnek hozzád, amikor akarnak?

— Nem Dávid, igazán nem. Csak az emeléseknél. De akkor muszáj. Magam nem emelhetem fel magam.

— Értem — feleltem.

— Ezért mondtam, milyen jó lenne, ha te is táncos lennél. Akkor mindig te emelnél. Akkor mindig te érnél hozzám.

Mentünk tovább a kapaszkodón. Akkor nekem jutott eszembe valami.

— Kár, hogv nem vagy klarinétos — mondtam.

— Mért kár? — kérdezte.

— Mert akkor együtt gyakorolhatnánk. Nádat faragnék neked. Kettőst látszanánk. A fúvókát is a szádba adnám.

Klót, megújít. Rám nézett.

— Próbáljuk meg — mondta.

— Mit próbáljunk meg? Ne becsüld le a klarinétot.

— Eszem ágában sincs — mondta iiedten. — Csak meg- nróbátbatnánb, Hátbg meg tudom fúini a. klarinétot. Ebben nem vagvok biztos. De abban biztos vagvok. hogy te jó táncos lennél.

Már majdnem a második tisztáson voltunk. De még az erdőben. Leültünk egy kivágott tölgyfa tönkjére. Kivettem tokjából a klarinétot. A fúvókát a számba vettem, és nagyon halkan megszólaltattam. Gyöngéden szólt, gyöngéden akartam megszólaltatni. Úgy éreztem, hanggal mondom Klotnak: szeretlek, Klót, És mintha ő megértette volna ezt a vallomást. Fejét kicsit félrehajtotta, világoskék szeme mintha megsötétült volna, s úgy nézett. Mikor elvettem a számtól a klarinétot, megszólalt:

— Milyen szép vagy, Dávid. Biztosan attól vagy ilyen szép, hogy ilyen szépen tudsz muzsikálni. Én is szeretnék megszépülni.

— De hiszen te szép vagy. Klót.

— Szeretnék még szebb lenni — mondta, és kinyújtotta a karját, hogy adjam oda a klarinétot.

Megmutattam, hogyan tartsa. Rátettem ujjait a billentyűkre. Meg akartam törölni a fúvókát, mielőtt a szájába vette volna.

De nem tudta megszólaltatni a klarinétot. Ujjaimmal próbáltam alsó ajkához illeszteni a nádat. Oda, ahol fogsora az alsó ajkához ér. A szája ellenállt. Alikor kivettem szájából a hangszert. Nem is jutott eszembe, hogy megtö- röljem. A számba vettem, és megmutattam, mit kell az ajkával és a nyelvével csinálnia.

Akkor visszaadtam neki, s újra ő kísérletezett. Megint nem sikerült neki. Csak torz, rekedt dudahang préselődött ki a hangszerből. Újra megmutattam neki a megszólaltatás fortélyát.

így játszottunk sokáig. Klót minden kudarc után nagyot kacagott.

— Úgy látszik, nem sikerül megszépülnöm — mondta nevetve.

(Folytatjuk)

Nemes György :

Dávid és