Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-18 / 246. szám
r r I r 1 f Eger történelmi példája és korunk kazafisága Vigyázat, bóvli! Veszélyes művésztársulások a kultúra ellen Ha azt mondjuk; Eger, óhatatlanul is arra a maroknyi seregre gondolunk, amely példamutató hősiességgel állt ellent a hódító, sokszoros túlerőben levő török seregnek négyszázhúsz évvel ezelőtt. Eger azóta a hazaszeretet, a hazafiság szimbóluma, a hősök tetteinek nagyszerűsége már számtalan írót, alkotó- művészt késztetett maradandó alkotásra. A nyiladozó értelmű gyerek egyik legkedvesebb olvasmánya az „Egri csillagok”, a felnőttek közül is sokan vissza-visszalapozzák Dobó, Bornemissza, Mekcsey hősi tetteinek emlékét. Visszalapozzák azért, mert a két fogalom, a hazafiság, a haza- szeretet nem halványulhat el, azokról napjainkban is — ugyan nemcsak kardot, buzogányt forgatva — gyakran kell tanúbizonyságot tenni. Igaz, ma is kell fegyverrel szolgálni a hazát, de ugyanúgy kell szolgálni gondolattal, meggyőző szóval, mindennapi munkával. A kérdés; milyen legyen ma, a huszadik század rohanó forgatagában korunk hazafisága, hazaszeretete? Semmiképpen sem az, mint amilyennek a mai középkorú és az idősebb generáció ismerte a Horthy-korszak Bocskay- ruhás, nemzetiszínű-kokárdás, melldöngető, turáni nagymagyarkodását. Az a magyarkodás sokszor agyarkodás volt inkább a szomszédos népekre, akiknél jobban talán csak a magyar nép azon legjobbjait gyűlölték,' akik az igazi haza- fiságról, a hazaszeretetről életük árán is tanúbizonyságot tettek — munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, a forradalom, a szocializmus eszméinek hordozóit, hirdetőit. A hazafiság ürügyén sok sötét tettet vitt véghez a Horthy- rendszer. Ha uraink tetteiért van is néha pironkodnivalónk, ma szégyenkezés nélkül vallhatjuk magunkat magyarnak. Amit az elmúlt negyedszázad alatt megalkottunk, arra joggal büszkék . lehetünk. Munka révén győzött a szocialista társadalmi rend, javult a nép életmódja, létbiztonsága, egyre többen vallják magukat a szocializmus meggyőződéses hívének. A nemzetközi fórumokon egyre nagyobb szerepet kapnak a Magyar Népköztársaság képviseletei, képviselői. Bátran vallhatjuk hát magunkat magyarnak, hazafinak, kinyilváníthatjuk nemzeti érzéseinket. / Emlékezzünk csak a közelmúltban lefolyt olimpiai játékokra. Hány felnőttnek szökött könny a szemébe, amikor egy-egy győzelmünk után a Himnuszt hallgatta, látta hazánk zászlaját felkúszni az árboc legmagasabb csúcsára. De ugyanakkor láttunk, hallottunk nemzetközi sportesemények győzelme, vagy kudarca után, önmagukból kivetkőzött „hazafiakat”. Effajta s,hazafiság” nem létezhet, már csak azért sem, mert a miénk minőségileg, tartalmilag, érzelmileg több a Horthy-rend- szerénél, több annál, mint amelyet a Szabad Európa magyarjai hirdetnek: a miénk szocialista hazafiság. Öntudatos de szerény. A szocialista hazafiság őrzi, ápolja történelmünk legszebb hagyományait, elevenen tartjuk a Dózsa-parasztháború, a Rákóczi-szabadságharc, az 1848-as forradalom, az 1919-es Tanácsköztársaság, az illegalitás sötét éveiben harcoló kommunisták emlékét. Büszkén valljuk magunkénak mindazokat a szellemi, anyagi alkotásokat, amelyek hozzájárultak az emberiség egyetemes fejlődéséhez, _______________ A szocialista hazafiság egyúttal internacionalista hazafiság is: az értelem, az érzelem szálaival kötődés a Szovjetunióhoz, a testvéri szocialista országokhoz. Eredményeink közösek, kölcsönösek, az egyetemes béke érdekeit szolgálják. Az igazi hazafinak látnia kell, hogy nemzeti létünk alapja a Szovjetunióhoz, a testvéri országokhoz fűződő barátság. A ma emberéhez a technika fejlődésének jóvoltából számtalan helyről annyi információ érkezik, az utazások révén kitárult világ annyi hatást gyakorol, hogy sokszor nehezen igazodik el; mikor, és miként hazafi igazán? Különösen áll ez az ifjúságra, amely a jelenlegi viszonyainkat készen kapta, érthetően nem tudja felfogni, —- és elsősorban érzelemmel nem tudja felfogni — hogy a szülők mennyire keményen megdolgoztak érte. Ezért nem elég megvárni, amíg önmagától kifejlődik benne a hazafiság, a hazaszeretet érzése. Ezekre úgy kell ifjúságunkat nevelni, ahogyan neveljük az egyszeregytől a felsőfokú matematikáig, az ábécétől szép anyanyelvűnk értelmes műveléséig. És ha hazaszeretetre, haza- fiságra nevelünk, úgy nevelnünk kell ifjúságunkat a honvédelemre is. A honvédelmi nevelés a szocialista nevelés egyik szerves része, miután társadalmunk igénye a szocializmus felépítésének és védelmének követelményeit egyaránt kielégíteni tudó, azoknak megfelelő állampolgárok nevelése, felvértezése össztársadalmi feladataik ellátására. Társadalmunk közeli célja a szocializmus magasabb fokon történő építése, amelyet majd jelenlegi ifjúságunknak kell folytatni. De az építőmunkát csak akkor tudják zavartalanul folytatni, ha azt meg is védik. Szilárdan védeni viszont nem lehet nacionalista, soviniszta, kozmopolita beütésekkel, fertőzöttséggel. Nagy tehát a nevelők felelőssége — akik nemcsak pedagógusok, hanem mindazok, akik a társadalmi életben betöltött szerepüknél fogva, bármilyen módon is kapcsolatban vannak az ifjúsággal. A nevelők felelőssége jutott kifejezésre azon a múlt héten lezajlott egri tanácskozáson, amelyet ezúttal hatodszor rendezett a Honvédelmi Minisztérium, a Művelődésügyi Minisztérium, a Magyar írók Szövetsége és Eger város Tanácsa. A tanácskozáson írók, újságírók, pedagógusok, hivatásos katonák vettek részt, mondtak véleményt dr. Vár- konyi Péter államtitkárnak, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala elnökének „Hazafias, honvédelmi nevelés és á tömegtájékoztató eszközök” című vitaindítója után. A bevezetőt és a zárszót Dobozy Imre, az írószövetség főtitkára mondotta. A tanácskozáson részt vett Oláh György, az MSZMP KB tagja, a Héves megyei pártbizottság első titkára is. Az idei tanácskozás jelentőségét három dátum is kifejezésre juttatta: 420 éve született az egri diadal, 400 éve halt meg Dobó István, a vár kapitánya, és ötven éve Gárdonyi Géza, aki regényében maradandó emléket állított az egri hősöknek. A Művelődésügyi Minisztérium tudtával — de engedélye nélkül — meglehetősen gátlástalan művésztársulások járják az ország egyes vidékeit, és — tisztelet az elenyészően csekély kivételnek — közönségboldogító ténykedésük egyetlen célja a pénzszerzés. Az egyes társulások tagjai, úgynevezett állástálan előadóművészek, akik közül számosán rendelkeznek működési engedéllyel. De az az igazság, hogy a zöm azért sorolódott az „állástalanok” kategóriájába, mert korábban messzemenően bebizonyította pályaalkalmatlanságát. Ismeretes, hogy számos színházunk küzd színészhiánnyal. Nem kétséges, hogy igen sok állástalan művész fordíthatna hátat a szabadúszásnak. De az a helyzet, hogy nekik „nem éri ’ meg” havi 3000—3400 forintos gázsival leszerződni pl. az országjáró Déryné Színházhoz, mert kevesebb energiával és kötöttséggel jóval többet keresnek egy-egy alkalmi társulás tagjaként. Ezenkívül pedig itt van mód a színvonalbeli követelmények figyelmen kívül hagyására is. A haknizó állástalanok, hogy úgy mondjam, fölfedezték maguknak a termelőszövetkezetek szociális és kulturális alapjában rejlő „nagy lehetőséget”. S ahogy azt a csak pénzre utazó könyvügynökök tették annak idején, a mezőgazdaság szocialista átszervezését követő években, a művésztársulások jó svádáiú, igen csavarintos agyú gazdasági ügyvivői rásózzák a kulturális bóvlit termelőszövetkezeteinkre. Miért éppen rájuk? Mert a népművelés területén dolgozók nemcsak gyanakvással fogadják már ezeket a hajdani dali színtársulatokra hasonlító truppokat, hánem esetenként arról is 'tesznek, hogy ügyletük kudarcba fúljon. Az utóbbi időkben egvre- másra tapasztalhattuk, hogy megyénk sem maradt ki a kétes értékű fölfedezésből, s nálunk is színpadot kapott — esetenként nem is kevés pénzért — egyik-másik maszek „színház”. Ne értsenek bennünket félre a termelőszövetkezetek. Nem őket kárhoztatjuk elsősorban a szociális és kulturális alap esetenkénti rossz fel- használásáért, hanem azt ’ a helyzetet, ami sovány tehetségű, de annál élelmesebb és lelkiismeretlenebb embereknek módot ád a kultúrával való visszaélésre. Hazánkban ma megannyi szervezet, intézmény ügyel arra hivatásszerűen, hogy minőséghibás árucikkek ne kerüljenek forgalomba, vagy ha mégis kerülnek, mindenkor érvényesíthető legyen a fogyasztók védelme. Van abban némi — és nem is kevés — álhumanizmus, ahogy mi szemet hunyunk (élen a Művelődésügyi Minisztériummal) a kultúrával — mint áruval — garáz- dálkodók ténykedése fölött. Ártalmas társulásokat hagyunk élni, amikor művelődéspolitikánk érvényesülése révén a falura, parasztnak sem jó már minden válogatás nélkül! A társulások működése kártékony, haknizásuk egyes állomásain nyújtott produkciójukért nem szavatol az égvilágon senki. Egyik-másik csoport plakátjai nyomdai zúgtermékként kerülnek ki a szabad vadászterületnek* minősülő falvak utcáira. S veszélyként az sem jelentéktelen, hogy az állástalan művészek között szép számmal vannak olyanok is, akiknek a nevével a közönség korábban a Déryné Színház előadásain találkozott először, mert akkor még ide tartoztak. Következésképpen, amikor — esetleg évek múltán — egy valójában nem is létező „színház”, mondjuk a „Fővárosi Vígszínpad” produkál valami egetverően csapnivalót, a lesújtó kritika azt az országjáró színházat éri, amelyik mindeddig igen nagy szolgálatot tett a színházkultúra terjesztésének. S amelyik színháznak még sokáig nem ér véget az a küldetése, amiért amire megalapítottuk. A Déryné Színház, hivatásukat gyakorta nagyon próbára tevő körülmények között gyakorló művészei is megérdemelnék, hogy radikális rendcsinálás kezdődjék végre a kultúraellenesen működő maszek társulások dzsungelében. Amíg azonban erre sor kerül, 'tessék vigyázni! Ne tessék bóvlira költeni a közös gazdaságok pénzét! — iászló — Kilátásaink : Ahány bérli % annyi egészségőr A Szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat háromnapos tanfolyamot szervez a Magyar Vöröskereszt városi szervezetének segítségével a bérházak ház- felügyelői részére. A háromszor nyolcórás tanfolyamon a megyeszékhely 40 bérházának házfelügyelője szerez majd jártasságot az elsősegélynyújtás legelemibb tudni- . valóiban, s szerzi meg az egészségőri címet. A tanfolyam első foglalkozására hétfőn került sor. BOGNÁR ISTVÁN Óvónők — középiskolai végzettséggel Köztudott, hogy mindennapjaink egyik nagy gondját az óvodátok okozzák — pontosabban az óvodai férőhelyek és a szakképzett óvónők hiánya. Jelenleg az óvónői munkakörben dolgozók — több mint 13 ezren vannak — tizenöt százaléka képesítés nélküli. Remélhetőleg egyre több hely lesz az óvodákban, és egyre nagyobb szükség lesz szakképzett óvónőkre. Ezzel magyarázható, hogy az idei tanévtől kezdődően középfokú oktatásunk új területtel bővült: az óvónőképzéssel. Az ország majd minden megyéjében indult egy vagy két osztály, melynek tanulói az érettségi bizonyítvány mellé beosztott óvónői képesítést is kapnak. Tolna megyében á szekszárdi Garay János Gimnázium és óvónői szakközépiskolában szeptembertől negyven leendő óvónő tanul az első osztályban. — Kik és milyen elképzelésekkel jelentkeztek? — kérdeztük Szenczi Lászlótól, az iskola igazgatójától. — Kezdetben téves elképzelések alakultak ki az iskoláról. Ezzel magyarázható, hogy a 160 jelentkezőből mindössze negyvenet vettünk fel. Sokan kiestek az alkalmassági vizsgán. Itt nem is annyira a tanulmányi eredmény volt az elsődleges, inkább az, hogy a jelentkező ne legyen botfülű vagy beszédhibás, helyesen tudja magát kifejezni. Természetesen sok mást is figyelembe vettünk. Az elsősök hetven Százaléka fizikai dolgozók gyermeke — ez az arány magasabb, mint bármelyik gimnáziumi osztályban. Valamennyien Tolna megyeiek. — Milyen munkakört tölthetnek be a tanulók, ha elvégzik az iskolát? — Beosztott óvcmök lesznek, tehát önállóan nem vezethetnek óvodát. Természetesen sokkal többet tudnak majd, mint a képesítés nélküli óvónők, de nem állhatnak meg a tanulás útján. Többségük bizonyára elvégzi a felsőfokú óvónőképzőt. Nemcsak az igazgató, hanem a diákok véleményére is kíváncsiak voltunk. Az elmúlt másfél hónap elég volt ahhoz, hogy beilleszkedjenek, megtalálják helyüket az új környezetben. Ez a határozott válaszokból is kitűnik. Perez Magdolna Pátiból jelentkezett az óvónői szakközépiskolába. — Azért jöttem ide, mert szeretem a gyerekeket, meg úgy érzem, vau is tehetségem ehhez a pályához. Előzőleg felvettek az egészségügyi szakközépiskolába, már meg is kaptam róla a papírt, mégis inkább ezt választottam. Később kiderült, Perez Magdolna elhatározását az is befolyásolta, hogy úgy tudta, itt kisebbek a követelmények, mint az egészség- ügyi szakközépiskolában. A bonyhádi Nagy Ágnes már másfél évet járt gimnáziumba, most mégis elölről kezdi a tanulást. — Édesanyám óvónő és én is az óvodások között nőttem föl. A gimnázium után mindenképpen óvónőképzőbe akartam menni. Most, hogy ez az új lehetőség adódott, a szakközépiskolát választottam. Hoffmann Mária paksi kislánynak ugyancsak meg kellett küzdenie azért, hogy szeptembertől Szekszárdon tanulhasson. — Második osztályos voltam, mikqr már tanítónő akartam lenni. Az unokatestvérem Kecskeméten tanult az. óvónőképzőben, az ő hatására választottam ezt a hivatást. A szüleim azt szerették volna, ha otthon, a gimnáziumban tanulok tovább, mért az kevesebb pénzbe kerül. Ez talán érthető is, hiszen négyen vagyunk testvérek, a nővérem főiskolás. Sikerült meggyőznöm az otthoniakat, most már édesapámék is örülnek, hogy Szekszárdra jelentkeztem. — Mi tetszik leginkább itt a középiskolában? Szinte egyszerre mondják: a nevelési és az óvodai gyakorlat. — Nagyon szeretünk az óvodába menni, már lerajzoltuk, megismertük, kívül-belül — mondja Bohus Edit. — Mi a legnehezebb? — Az ének meg a rajz. Más iskolában talán ez a két legkönnyebb tantárgy, itt viszont a tantérv még azt is előírja, hogy nem osztály-, hanem csoportkeretben kell tanítani, hiszen a leendő óvónőknek munkájuk során nagy szükségük lesz ezekre az Ismeretekre. Mielőtt elbúcsúzom, megköszönöm a szívesen adott válaszokat. A lányok szabadkoznak: — Nincs mit, legalább megúsztunk egy kémiadolgozatot. Egyelőre még diákok — de négy év múlva már pedagógusok, óvónők lesznek,
