Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
J 1 Tolna megyei dolgozók a háború ellen hatvan évvel ezelőtt Hat évtizede, 1912 őszén háború veszélye fenyegette hazánkat. A Balkánon konfliktusra került sor, és az Osztrák ■—Magyar Monarchia fegyveres beavatkozásra készült. Az uralkodó körök kardcsörtetése, a több száz milliós rendkívüli katonai terhek bejelentése és a hadsereg részleges mozgósítása a nemzetközi feszültséget fokozta. I912. október és december között „háború vagy béke” lett a magyar politikai élet központi kérdése. A monarchia fenyegető fellépése jogos nyugtalanságot keltett Tolna megyében is. A lakosság aggodalmainak hangot adott a helyi sajtó is. „A háborút . itt senki < sem kívánja” — állapította meg a SZEKSZÁRDI ÜJSÂG. Egy másik cikkében pedig a lap kifejezte őszinte óhaját: yElmúljék felettünk a nehéz idők járása, anélkül, hogy egy magyar katona életébe kerülne .. A népünket fenyegető katasztrófa elleti felemelte tiltakozó szavát a magyar munkás- osztály. Mozgalmához csatlakozott a polgári demokratikus ellenzék is. Ez utóbbihoz tartoztak a baloldali függetlenségiek is (élükön Justh Gyulával és Károlyi Mihállyal). Ennek a pártnak komoly tömegbefolyása volt Tolna megyében. Egyik országos vezetője: Batthyány Tivadar éppen a szekszárdi kerület országgyűlési képviselője volt. A Tolna megyei balbldali erők már október folyamán háborúellenes megmozdulást kívántak rendezni. Erre — az eredeti tervek szerint — oki tóber 27-én került volna sor. Á már ekkor igen népszerű és köztiszteletben álló Károlyi Mihályt is meg akarták erre hívni. A kitűzött napon azonban az ellenzék országos vezetőinek másutt volt elfoglaltságuk. (Károlyi például a debreceni tömeggyűlésen mondott beszédet.) Ezért a szekszárdi megmozdulást november 3-ra halasztották. November 2-án este érkezett Szekszárdra Batthyány Tivadar képviselő. (Károlyi nem jöhetett vele, mert megint másutt volt elfoglalva.) Vonata háromnegyed nyolckor érkezett. Az állomáson hatalmas tömeg várta; érkezésekor — a sajtótudósítások szerint — ,-,orkánszerű éljenzések” fogadták. A lelkes tömeg kíséretében vonult Batthyány és kísérete a Szekszárd Szállóba. Itt tartották meg a gyűlést, Batthyány éles hangon támadta a kormányzat törvénysértéseit és a monarchia kard- csörtetését. Külügyi kérdésekről szólva a képviselő megállapította a vezető körökről : „Óva intettük őket a kalandos politikától. Nem hallgattak ránk, most a tények nekünk adnak igazat.” A jelenlévők soraiból békét éltető kiáltások hallatszottak a beszéd közben. A november 2-i szekszárdi gyűlésnek másnap folytatása volt. November 3-án ugyanis Batthyány felkereste választó- kerülete más részeit is. Először Várdombon volt rövid gyűlés a vendég tiszteletére. A déli órákban Bátaszéken került sor nagyobb megmozdulásra. Sok ezres tömeg fogadta itt Batthyányi éltetve a demokratikus választójogot és tiltakozva a háború ellen. Este pedig Báta községben zajlott le kisebb ' gyűlés. Batthyány mindhárom helyen mondott beszédében támadta a monarchia elhibázott, kardcsörtető külpolitikáját. November 17-én egész Európában „Nemzetközi Békenapot” tartottak a szocialisták. Hazánk sok városában mozdult meg aznap a munkásság, tüntetve a háborús veszély ellen. Egyes vidékeken azonban a „békenap” nemcsak a szocialisták ügye volt, hanem más demokratikus erők is bekapcsolódtak az aznapi gyűlésbe. Ez történt Tolnában is, a november 17-i dombóvári megmozduláson. A dombóvári népgyűlést már két héttel előbb tervbe vették. A Károlyi követőiből álló helybeli „48-as Függetlenségi Kör” volt a rendező szerv. Szluha Pálnak, a kerület országgyűlési képviselőjének, a beszámolója lett volna ez eredetileg. Már az előkészületek közben azonban megmutatkozott az, hogy ez a megmozdulás nagyobb szabású lesz. Már egy héttel előbb, november 10-én a Dombóvár és Vidéke hetilap ezekkel a szavakkal fordult a lakossághoz: „Felhívjuk a közönség figyelmét az érdekesnek ígérkező népgyűlésre, mert kiváló alkalmat nyerhetnek aZ ellenzék további programjáról és a kormánnyal szemben ezután követendő magatartásáról tájékoztatást nyerni.” (Meg kell persze jegyezni, hogy ez a kissé nehézkes fogalmazású mondat nem volt túlzottan alkalmas a megmozdulás népszerűsítésére.) A dombóvári haladó erők alapos előkészítő munkát folytattak a november 17-i megmozdulás előkészítésére. Részt vett az agitációban a munkásság is (ann4l is inkább, mert kis létszámánál fogva külön szocialista „békenapot” nem tudott volna rendezni a községben). Előző napon: 16-án este a 48-as Függetlenségi Kör értekezletét rendezett a másnapi gyűlés előkészítésére. A jó előkészítő munka eredménye meg is volt. Több mint ezres tömeg fogadta Szluha Pált az állomáson. Újvári József és Bachrach Rezső üdvözlő szavai után a tömeg a Korona-szállóhoz ment. Ennek nagyterme zsúfolásig megtelt (Az érdeklődők közül sokan az utcára szorultak.) Szluha Pál beszámolója után Sághy Gyula és Barabás Béla ellenzéki képviselők is beszédet mondtak, támadva a monarchia külpolitikáját. Tiltakoztak az ellen, hogy „harcba vigyék az országot császári érdekekért”. Ezeket a szavakat a jelenlévők nagy lelkesedéssel fogadták. A november 17-i dombóvári közös függetlenségi-szocialista gyűlés végén határozatot fogadtak el. Elítélték a kormányt és a hadvezetőség kard- csörtetését. A jól sikerült megmozdulás a Kossuth-nótával ért véget. Méltó záróakkordja volt ez a népgyűlésnek. Kifejezte a jelenlévők hazaszeretetét és az egyszerű emberek ösztönös irtózatát a Bécs érdekében való vérontás terveitől. Szerencsére december elején kedvező fordulat következett be a nemzetközi politikában. A Balkánon fegyverszünet jött létre. A monarchia vezető körei pillanatnyilag elhalasztották a hadbalépést. A -háborús veszély ezért átmenetileg megszűnt. Hat évtized telt e^ azóta. Dolgozó népünk ma már nem ellenzéki erőként, hanem a hatalom birtokában küzd a békéért. Ennek tudatában szép haladó hagyományként éríé- kelhétjük az 1912 őszi háborúellenes akciókat. Ez voltaképpen az első békemozgalmat jelentette hazánk történetében. Tolna megye népe büszke lehet rá',’ hogy ebből kivette ré- Szét. ; DR. MERÉNYI LÁSZLÓ a történettudományok kandidátusa MAKAY IDA: KÉRDÉS, ÉJSZAKA Majd megjelensz-e álmom innen is, földerengsz-e a vágyalatti mélyből? Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem a mozdulatlan-tömbű szenvedésből? Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, vagy így maradsz már örökre bezárva a tiltó meg a tagadószavaknak irgalmatlan-szép halott nyelvtanába? Fejem fölül, ha elforog az ég már, teremthetek-e arcodból napot, adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek a csillagpercre járó évszakok? Ha megidéz az óra, az utolsó, ha bűneimet már nincs hová rejtsem, leszel-e akkor kegyelem, föloldó, a legutolsó mentség magam ellen? SÖTÉTBEN Nem tudom, hogy a kedves Olvasó megfigyelte-e: zenés esznresszóink, esti szórakozóhelyeink egyre sötétebbek lesznek. Kezdetben mondá a Főközpont vezetője: legyen világosság! S lón! A vendéglátóipari létesítmények egymással versengve igyekeztek túlvilágítand a konferenciát. A csillárok nappali fénybe borították a szórakozóhelyeket. Ám az. utóbbi egy-két esztendőben sorra kialudtak ezek a lámpák, és. sok zenés helyen ma már csak néhány Tóth-Máthé Miklós : Borravalót a vendégnek ! Budán a „Velőscsont” nevű első osztályú kisvendéglő előtt a tömeg egyre nőtt. Dél körül már a televíziósok is. megjelentek, hogy egyenes adásban számoljanak be a rendkívüli eseményekről. A rendőrök hasztalan igyekeztek jobb belátásra bírni az embereket, hivatkozva arra, hogy bent már az asztalok alatt is ülnek, reménytelen várakozni, senki sem tágított. Kitartóan riyo- makodtak a bejárat felé. Kacs Kelemen zsemléért szaladt ki a szemközti irodaházból, ahol dolgozott, de aztán mégsem ment be a közértbe, a kíváncsiság a tömeg felé húzta. — Mi történik itt? — fordult egy hordóhasú tülekedő- höz. — Melyik táncdalénekest ünnepük? — Uram, hol él ön? — nézett rá megbotránkozva a hordóhasú. — Nem hallotta, hogy ebben a vendéglőben a pincérek nem fogadnak el borravalót?! Sőt, ők adnak! Kacs Kelemen megszédült. Váratlanul érte ez a hír. Ekkora meglepetésre nem számított. — Hogyan? Még ők adnak borravalót?! — Pontosan — bólintott a hordóhasú, elégedetten nyugtázva a másik elképedését. — Az itteni pincérek méltóságon alulinak tartják, hogy alamizsnát fogadjanak el dolgozótársaiktól! Elhatározták, hogy elindítják a „Borravalót a vendégnek!” mozgalmat és az évek folyamán fokozatosan zsebretett megaláztatást visszaszolgáltatják. Természetesen nem mindegyik vendégnek és nem egyformán. Náluk is döntő a szimpátia, a jókedély és főleg hogy a ven-?_ dég ne legyen finnyás! Aki a megpimpósodött bort, vagy a büdös vesevelöt visszaküldi az ne számítson borravalóra. Az jobb ha rögtön semmivé foszlik! Kacs Kelemen nem tétovázott. Beszorult a hordóhasú, meg egy itt tanuló jamaikai diák közé és sodortatta magát a tömeggel. A hordóhasú, akiről később kiderült, hogy nyugalmazott operabuffó, időnként áriákkal harsogta túl az általános zsivajt, mások zsebsakkal sakkoztak, többen egymást pofozták, egy terhesanya szült, szóval valahogy csak eltelt az idő, míg végre éjfél felé az a csoport is betódult, a helyiségbe, amelyikben Kacs Kelerrten szorongott. — Hölgyeim- és uraim, már csak rántotta van! — zengett valahonnan az üzletvezető hangja, de mindenki boldogan mosolygott és ellepték az asztalokat. Kacs Kelemen a zongoránál kapott helyet. Szék azonban nem volt, így a billentyűk előtt guggolva várta, hogy valaki felvegye a rendelést, Hajnaltájban ez is megtörtént, de akkor már be kellett érnie egy sósstanglival, viszont másnap délben, amikor fizetett, kapott ötven fillér borravalót. — Nem fogod elhinni — rogyott be otthon az ajtón és hagyta, hogy a felesége a he- verőhöz támogassa — csodálatos élményben volt. részem! Ez minden tortúrát megért! Aztán részletesen elmesélt mindent; majd az ötven fii-* lért ünnepélyesen átadta az asszonynak. — Az első borravalóm! Tedd az ékszereid közé. — Vasárnap ott ebédelünk ; — Jött izgalomba az asszony — rántott borjúlábat, uborkasalátával! Mit gondolsz, azért mennyi borravalót kapunk? — Fogalmam sincs, — ráncolta a homlokát Kacs Kelemen — de nem hiszem, hogy a fogyasztás lenne a döntő! Inkább, hogy milyen vendég benyomását keltjük. Ha bizalmat gerjesztünk a pincérekben, meggyőződésem, hogy gavallérmódon járnak el. Lázas számolásba kezdtek. Ha mindennap ott ennének, vajon az milyen haszonnal járna?! — Talán még egy Zsigulira is összejönne, — tervezgetett csillogó szemmel az asszony — hallottam egy pincérről, hoev Volvót vett a borravalókból és most építtet műjégpályát a villája kertjében, mert szeretné, ha a lánya korcsolyabajnok lenne! Vasárnap még az első villamosok sem indultak, amikor kigyaíogoltak a „Velőscsont” elé. Az operabuffó már mesz- sziről integetett, majd amikor odaértek szomorúan a'lehúzott redőnvre bökptt. — Hiába fáradtuhk! A redőnyre akasztva égy tábla lógott, rajta a felírás: tatarozás Miatt zArVA! Néhány csalódott vendég lézengett előtte, mintha valami csodában reménykednének. vagv abban, hogy a táblát tévedésből akasztották ki. — És mi lett a személyzettel? Az operabuffó lemondóan legyintett. — Idegosztály! Sokkolták őket, hogy az egészet elfe- leitség és visszatérve a normális kollégák közé. szégyenkezés nélkül nvűitsák továbbra Is a markukat! szál gyertya, vagy egy sápadt b-’Szonötös villanykörte világok A napokban betértem e°y kis konyakra a ..Fehér Hol- ló”-hoz címzett szórakozóhelyre. Plunyorogva álltam meg az ajtóban, szemem lassan szokta meg a sötétséget. — Legyen szíves, vezessen 1 é°v asztalhoz — mormoltam csak úgv bele az. éjszakába. Valaki karon ragadott és eav asztalhoz cipelt. Lenyomott egy székbe. — Én vagyok a pincér — suttogta az illető sejtelmesen. Igyekeztem magam elé képzelni a hang tulajdonosát. Milyen lehet? Fiatal felszolgálófiú, vagy kopaszodó középkorú pincér, vagy esetleg egy csinos platinaszőke, férfias hangú felszolgálónő. — Mit parancsol? — érdeklődött kissé türelmetlenül. — Mutasson egy itallapot. Szeretném kitapogatni milyen innivalók közül választhatok. Egyébként miért var. ilyen sötét maguknál? — Kérem szépen, a hangulat miatt. Gyertyafénynél jobban lehet mulatni. Rózsa Sándor is így érezte jól magát. — De gyertyából is alig pislog egy-kettő. — Igen. Tetszik tudni, néhányat már elfújtunk. Ezzel is jelezzük a közeli zárórát — mondta udvariasan, és letette elém a fél konyakot. Nem láthattam, meddig van megtöltve a pohár, de bíztam benne, hogy ki van az öt centiliter. — Fizetek — mondtam, és levéDtárcámból találomra kihúztam egy papírpénzt. Azután arra kértem a felszolgálót, hogy vezessen ki az utcára. Jólesően néztem fel az utca fölött szikrázó neonba. Mindössze az bántott egy kissé, hogy a sötétben tévedésből húsz forint helyett egy százassal fizettem. De azért mégsem lehetett olyan sötét, mert a főpincér elfogadta. Galambos Szilveszter
