Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

Tőkék között A telethagyó hetek valame­lyikén ajánlkozásomra hivat­kozva azt üzente a druszám, hogy mehetek. Soha jobbkor, gondoltam, legalább kinyúj­tózkodunk, légfürdőt veszünk, s katonás kiképzésben része­sítjük az izmokat. Vasárnap tisztességes idő­ben, napszámos kezdésre, te­hát reggel hat órára ott vol­tam, „lejelentkeztem”. Hogyan lesz? Türelem, türelem. Lassan a testtel. Megmagyarázták: Elő­ször kivisszük a karót, utána a vesszőt, a szerszámokat, és szépen hozzálátunk. De már jön is az autó. Kinyitjuk a nagykaput, a sofőr, hogy meg­könnyítse a felrakodást, oda­tolat a karókazal tövéhez, és dologhoz lát maga is. Három ember lent, egy ember fönt. A lentiek adogat­ják, a fönti átnyalábolja, ren­dezi. igazítja a karóköteeeket, elsősorban szemmértékkel dol­gozik, s fontos feladatot vé­gez, mert úgy kell a dolgot megoldania, hogy a teher­autó három fordulóval mind kivigye a szőlőkarót a „tett­helyre”. A génkocsivezető a tsz em­bere. Nyolcra végezni szeret­ne, hogy tovább mehessen. Szavaiból azt veszem ki, va­lami hasonló munka várja, de az is lehet, saját dolgát szeretné intézni, ezért aztán sietünk, inarkodunk, hogy megmaradion neki is a kedve, a buzgalma. A vasárnap ilyenkor erre való. — Először ez kerüljön ki — mondia a gazda, s emelgeti a karókötegeket. Nyomás, kapkodd pajtás! öt perc oda, öt perc vissza. A tetőn, ahol a telepítést kezdjük hűvös szél fúj, szélé­ről meg isteni a rálátás a vá­rosra, Szekszárdra. Lenézve az az érzésem, felfelé tart a város. A múzeum környéké­ről a bérháznyájból elindul­tak a sokemeletes épületek a Emlékszem egy öreg kócgép- kezeiőre. Lőcze Kovács János bácsinak hívták. A kócrázónál dolgozott. A géphez nem volt porszívó szerelve. Az öreg képes volt két órát is kibírni a borzalmas porban, védőétel­italként állandóan bagót rá­gott. Fiatal emberek nem vál­lalták a kócrázó kezelését... Most Földváron kócnemesítő gépsor üzemel, alig több port kavarva, mint otthon a házi­asszony nagytakarításkor. És ez a gép kártolja is a kócot, hengerbe csomagolja, úgy mint a fonás előtt, a fonógyárban. Tulajdonképpen ez az egyet­len olyan gép, amely a hagyo­mányos rostipart közelebb hozza a feldolgozóhoz. Ponto­sabban, most már látni az egyesítés eredményét, ugyanis a fonógyárakhoz csatolták a rostkikészítő üzemeket. A kender, a Moraceae csa­lád genusza a Cannaboideae alcsaládban, több, mint hat­száz embernek ad kenyeret Tolna megyében. Dunaföldvá- rott a századforduló elején ala­pították a gyárat, a gyárhoz tizennyolc barakklakást. A ba­rakkok még állnak, de lakó már csak hatban van. Ahogy valaki költözik ebből a geren­dák közé rakott téglabarakk­ból, a gyárvezetők nem en­gednek be senkit. Majd le­bontják. De építettek már négy modern lakást. Építenének többet, volna is rá igény — csak pénz nincs. Nem tudnak a dolgozók lakás­síkságról a hegyre, s itt ban­dukolnak már a tető szélén. Dehát ez csak képzelődés. Az viszont nem, hogy mi itt Szekszárdon tőkék között élünk. Kezdjük. * Ez egy másik világ. Közel az összkomforthoz, közel az erkélyekhez, közel a fürdőszo­bákhoz, egy arasznyira csu­pán a teljesen elütő városi életformától, ahol Fridrich elvtárs buzgón tömi a közpon­tig fűtés kazánját, a sarki bü­fében meg taxisok isszák a feketét és fuvart vállalnak a Sötétvölgybe. Mondom, ez az itteni egy másik világ. Ilyenkor ősszel kökény ízű, pedig a kökény­nek majd csak dércsípés után lesz íze. A szurdikban a vén pince- lakos behív, megmutatja laká­sát, és a vagyonkát. — Kalács, tej, hús, amit akar. Van minden — mutatja büszkén. Egér is, patkány is, macska is. Van minden. Ez a tüskés, ápolatlan vén­ember, azt mondják egvkor szénen szokott, (és tudott is) mulatni. Most a Vendéglátó­ipari Vállalat konyhájáról hord ia a meleg ételt a tanács számláiéra, gondolom a szo­ciális keret terhére. — Azt mondják, maga va­lamikor jó mulatós gyerek volt. Kihúzza magát. — Bizony isten,' bizonv ls- tcm — mondja, s bemutatja a szögeken lógó ruhatárát. Az ajtóban foszlott rongyo­kon, százesztendős vénasz- szonv reszket. Csont, bőr, a végét járja, pillanatnyilag csak hálni jár belé a lélek. Élénk tévedés, három hét múlva a népbüfé küszöbén Iá mm ülni. Sört iszik és mo­tyog. építő vállalkozásához — mert nincs miből. Azaz volna. Hisz a múlt évben is a rostüzemek közül a dunaföldvári egyedül közel nyolcmillió forint nyere­séget ért el. Az idén az első félévben a bútorlapüzem nye­resége is meghaladja az öt­milliót. De a többi gyárban nagy a ráfizetés. „Együtt sí­runk, együtt nevetünk” — mondják a dolgozók. Keserű­séggel mondják, mert a köz­ségben tapasztalják, hogy le­het egy vállalkozást jól irá­nyítani, lehet a dolgozókat ösz­tönözni még jobb munkára — nemcsak szóval, hanem pénz­zel. Látták a dolgozók, amint az ipari szövetkezetekben hu- szon-napokat fizettek részese­désként — és a gyárban alig tudtak úgy gazdálkodni, hogy a szociális kiadásokra legyen elegendő pénz. A rostiparra kétségkívül rossz hatással van a reform néhány financiális intézkedé­se. És az is az igazsághoz tar­tozik, hogy a rostipar mozdult el a legnehezebben a szoros tervgazdálkodás keretei közül — amikor még olyan időszak is volt, hogy megszabták, me­lyik gazdaság, mennyi kendert termeljen, és a gyári átvevő válogatott, nagy hangon osztá­lyozott — gyakran a termelő rovására. A „gazdálkodást” kellett volna vállalati szinten megta­nulni. Mert üzemi hatáskör­be» æ» ssfeaí tehet teáéi Ck így. A megkeseredett embcr- gyiuölő, az összeférhetetlen szomszédrém a tsz elől bújt a hegyek közé hatvanegyben. Az ötvenes évesben ült vala­mi feketevágás miatt. Gyűlöl mindent és mindenkit. A vá­rost elkerüli, kúivizet iszik, s a nála pinceszerező úri társa­ságot szemét bandánál: neve­zi, pedig a társaság tagjai nála több állandó fizeti - vendégek. ö így. A harmadik? A harmadik kulák volt a tamási járásban, s itt Szekszárdon most újból kizsákmányoló. Kizsákmá­nyolja az albérlőit. Nagyszá­jú, nagyhangú ember, erősza­kos, ügyes, ravasz, s mellék­foglalkozása hivatalsegéd. Olykor behív a présházba bor­kóstolóra és dicséri a népi de­mokráciát. „Jó ez, nagyon jó, csak meglegyen hozzá min­denkinek az esze”, magyaráz­za, bár felesége örökké válás­sal fenyegeti, roppant elége­dett, arra számít, a fele sző­lőt öt év múlva felparcelláz­va jó áron eladja házhelynek. Egészen odáig fölkúszott már a város. Hát kit ismerek még? Azo­kat is. akik a városban lak­nak, de kint tartanak jószágot, s a nagyobbik fiú reggel, meg este kiballag etetni. A műve­lődési háztól légvonalban a Kálvária mögött él a legöre­gebb szekszárdi vincellér, aki a naD állásáról nézi az időt. s ami 1914 óta történt az az ér­deklődésétől messze esik, na­gyon messze. Ott él a század legelején. Gyakran emlegeti Ferenc Jós­kát. Ö így. Egvszer majd azt is el kell mesélni, hogy az új házak ren­deltetése több célú, s nem könnyű összegyűjteni az eső­vizet. A háromszáz négyszögöl­höz ragasztott házikó, hétvégi ház, présház, pince „vendégfo­gadó” egyszerre. S micsoda pin­Volt rá eset, hogy az egyes üzemek közötti különbséget a gyárak vezető könyvelői otthon számolták ki, és hasonlították teljesítményüket, nyereségü­ket, de beszélni róla keveset lehetett. Nem volt ajánlatos vizsgálni a költségek rohamos növekedését, mert egy értekez­leten „hátha szóba hozza va­lamelyik vállalati vezető”, mint ahogy néhányszor meg is történt: „mit önállóskodnak ott az üzemben, tegyék azt, amit mi mondunk”. A két Tolna megyei gyárban kissé bizakodóbb most a han­gulat, mint egy éve. Úgy ve­szik észre a vezetők és mások is, mintha jobban figyelnének szavukra, véleményüket véle­ménynek fogják föl ott, ahol intézkedni tudnak. A harma­dik megyei gyárban, a szek­szárdiban nem jó a hangulat. Már közölték velük, persze még nem hivatalosan, hogy rövidesen leállítják ezt a gyá­rat is. Koncentrálják az erő­ket. A nagy kapacitású feldol­gozó üzemeket fejlesztik, kor­szerűsítik. Vagy húsz éve hozta először szóba Puha Lászlóné, akkori országgyűlési képviselő, a du­naföldvári kendergyár dolgo­zója, hogy újítsák fel a gyár­hoz vezető utat. A hét végére befejezik az út betonozását Könnyebben, gyorsabban le­het eljutni majd ide. PáUwvács jeni cepöi kőitek főnek az ide szám­űzött petróleumfőzőkön és a jancsikályhákon. Mindent meg­értek, még azt is megértem, hogy Gyuri bátyám fecskefé­szek házában a volt paksi bank betörőbiztos ajtaja most úgy szolgál, mint pinceajtó és az áramszolgáltató vállalat kő­műveskalapácsot soha nem látott üzemvezetője íme saját feje után alapozza a hétvégi házát. Mindent megértek, de hogy vitték a fecskefészekbe a bank­ajtót? A kadarka nem szőlő, állít­ják megvetően a fiatal törö­kök, az ifjú hódítók, s kijelen­tik: kizárólag az olaszrizling- nek, a rizlingszilváninak, a tramininak van jelene és jö­vője. ök tudják. Mindeneset­re a régi telepítésű szőlő hihe­tetlenül munkaigényes. Talán ez a magyarázata annak, hogy a parlagterület kapósabb, ke­lendőbb, mint a sűrű tőkés nagypapa korú kadarka. Ha így nézzük, a magyarázat ké­zenfekvő. Egyre drágább és mindinkább hiánycikk a kézi munkaerő, amiből a hagyomá-. nyos telepítésű szőlőnek a leg­több kell. (Sokszor a gyümölcs azért marad a fán, mert nincs aki leszedje, illetőleg nem ki­fizetődő leszedni.) Napszámos nincs, ha van, megfizethetetlen. Városszerte három olyan emberről tudok, akik szőlőmunkát vállalnak napszámbérért, illetőleg előre kialkudott átalányösszegért. Az erdész Faddról hozza a szőlőkapásokat. Nagy becsben tartja a két öreget, hozza őket autóval, s viszi őket autóval. Háztól házig. No, talán Kakasd ad még valami másfél tucat napszámost, de ez kevés. Magad uram, ha szolgád nincs. Rendkívül nagy becsben tar- tatik a segítség: a munkatár­sak, a rokonok, a barátok ön­zetlen közreműködése. Ilyen közreműködés most az enyém is, s tulajdonképpen megtisz­telve érezhetem magam, hi­szen szőlőt telepíteni bizalmi munka. Teljes mértékben át- érzem a helyzet komolyságát, bár tisztem annyi csupán, hogy lyukat fúrok a vesszőnek, s délután leverek 250 szőlő­karót (Hej, most mutat csak igazánJ Érdi Judit rajza Minden órában elszívunk egy cigarettát, s részletekben megismerem a széljárta tető történetét. Parlagon hevert év­tizedek óta, s most újból élet­re kel. Négy esztendő múlva termőre fordul. Valami nagyon elgondolkoz­tat. Úgy látszik, itt mindig lesz szőlő. Érthetetlen hatalom, s megnevezhetetlen erő kénysze­ríti az embert arra, hogy sző­lősgazda legyen. Még azt is, aki soha nem akart szőlősgaz­da lenni. Gyanítom, a szőlőt nem az ember akarja, a táj, a hegyoldal, a levegő, a napfény akarja. Az ember egyszerűen engedelmeskedik. Pista bará­tom jut eszembe. A negyvenes évek végén került Szekszárd­ra, hosszú ideig békességben, nyugalomban élte életét, eszé­be sem jutott a szőlő. Hatvankilencben Szekszárd­ra érkezésének huszadik évé­ben elfogta valami megmagya­rázhatatlan szorongás, a bér­ház ablakából reggelenként só­várogva nézte a ködös, párás Kálváriát, s rádöbbent a mez­telen igazságra, arra, hogy sző­lőt akar. Tudom rni ez. Utolérte a hegy. A táj, a levegő, a nap­fény addig asszimilálta, míg végül Csatáron magához ölelt háromszáz négyszögölnyit. Szo­rongásai elmúltak, boldog és tavasztól őszig, metszéstől szü­retig nincs egyetlen nyugodt napja. Sóhajtozva nézi az eget, „az a világos felhő jeget hoz”, eső után rohan permetezni és augusztus elején karbidágyút próbált összeügyeskedni a se­regélyek ellen. — Pisti, Pisti. Jobban jár­nál, ha megvennéd a boltban — okosítom. — Nem értesz te ehhez — mondja elnézően, és kiballag a tőkék közé, pedig nincs sem­mi dolga. „Elbámészkodik az ember”. Tanült mestersége: autószerelő. Szombaton megállít az utcán és sírós hangon mondja: — Rohad. Rajtakapom magam: engem is idegesít, hogy rohad. Mi történt? Utánam nyúlt a hegy? Jaj, csak sokáig tartana, meg­állapodna ez a szép, verőfé­nyes, napos idő. Meg még a seregélyek ellen kellene kitalálni valamit, hogy ne zabálják meg a szőlőt Szekuiivjr Pét«*:

Next

/
Thumbnails
Contents