Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-20 / 222. szám

*

Hétköznapi demokrácia

Elsődleges jelentésében a demokrácia politikai fogalom.

De én nem erről akarok beszélni.

A demokrácia másodlagos, bár ugyancsak nagyon fontos, hiszen az elsőből szorosan következő jelentéséről. Ebben a jelentésében a demokrácia magatartás-fogalom: a társadalmi érintkezés hétköznapi formája. A munkahelyen a vezetők a vezetette^, a főnökök és beosztottak kapcsolatának formája. Ügyes- bajos dolgainkban az ügyintézők és ügyfelek, a közigazgatók és közigazgatottak kapcsolatának formája. A családi életben a férj és feleség, a szülők és gyerekek kapcsolatáé. És formája annak, ahogyan vasúton, autóbuszon, villamoson, boltban és utcán egymással érintkezünk, ahogyan egymást szólítjuk, ahogyan köszönünk egymásnak, ahogyan becsüljük vagy nem becsüljük egymást. Végül is itt dől el, mindennapos magatartásunkban, hogy tudunk-e már jól „demokráciául”, hogy vérünkké vált-e, beidegződött-e már réflexeinkbe: mindenkivel egyenjogúak vagyunk és mindenki egyenjogú velünk.

Én azt mondom (bárcsak tények cáfolnának rám), hogy még nefn tudunk jól „demokráciául”, még nem vált vérünkké, nem idegződött be reflexeinkbe. Ezer évig jártunk antidemokratikus iskolába, s csak történelmi percek óta járunk demokratikusba: túl hosszú tanulóidő volt az egyik, és túl rövid a másik. Most olvasom a költő Váci Mihálynak halála után közzétett cikkgyűjteményét. Menynyit szenvedett ennek az antidemokratikus iskolának a magatartásunkban őrzött hagyatékától, és micsoda indulattal küzdött ellene! Azok ellen az iskolamesterek ellen is, akik nádpálcával már nem, de csípős csalánnal még rá-rácsap- nak arcunkra, ha egyenjogúságunk tudatában emeljük rájuk. „Mert ezek itt maradtak, és ráteleoedtek közérzetünkre — figyelmeztetett Váci —, marokra szorítják hangosbodó szívdobogásunkat, rápirítanak önbizalmunkra, lidércnyomásként lebegnek legszebb álmaink és terveink felett, és szégyenérzést próbálnak elültetni bennünk és fiainkban. Az ezeréves Magyarország elnyomóinak utolsó, megfélénkült, tehetetlen, de annál gyilkosabb gúnyolódású és kárörvendező kis utódai, akik még ma is ímv beszélnek a nép fiairól, köztük élő, nagv bátorságai testvéreimről, mint a béreseikről és a cselédeikről. Egész berendezkedő életünket, a néo keserves honfoglalását mesz- sziről nézik, kudarcainak örülve. sikereit kiröhögve, és gú- nvos vicceket gyártva róluk. Hánvan szenvednek elnyomásuktól — igenis, én annak nevezem! ETány fiatal szenved és vergődik nngvkénű és nl- maszul magabiztos, üres gőgjeiktől, lenéző ajkbiggyeszté- süktől, hány fiatal fejt ki tízszeres erőfeszítést, míg alkotását, munkáját megvalósítja, mert percenként szembetalálkozik... ragályos világukkal.

Ez alól az elnyomás alól, melynek nincs politikai terminológiája, amely nincs kategorizálva, mert a klasszikusok nem emlegetik, a politikusok ma még nem érnek rá vele eleget foglalkozni — ez alól az elnyomás alól, de nehéz felszabadulni!”

Igen. Nagyon nehéz.

Nehéz megszabadulnunk attól, hogy bármilyen rendű és rangú főnökeink tekintélyérveit cáfolhatatlannak fogjuk fel, és meghajoljunk előttük, szinte nem is mérlegelve: igazságot vagy hamisságot, okosságot vagy butaságot tartalmaznak-e.

Nehéz megszabadulnunk attól a szorongástól, amely a hivataloknak már a várószobáiban elfog bennünket, s bénító erővé növekszik a hivatalnoki íróasztalok előtt *

Nehéz megszabadulniuk az újságíróknak, a rádió- és tévé- riportereknek attól az alázatos mosolyától, amely az arcukra ül, ha „nagyemberrel" készítenek interjút

Nehéz megszabadulnunk ettől a „nagyember” fogalomtól Is, amelynek ikerpárja természetesen a „kisember" :

akinek rangja van, az nagy, akinek rangja nincs, az kicsi; aki „csak” munkás, vagy paraszt, vagy alkalmazott, azt „egyszerű embernek” hívjuk, mintha nagyszerű embernek vagy bonyolult embernek csak azt tudnánk elképzelni, aki az uborkafa valamelyik ágán csücsül.

Nehéz megszabadítanunk osztályhelvzetre vagy foglalkozásra utaló elnevezéseinket a rosszfajta mellékzöngéktől; ha valakire azt mondjuk, hogy paraszt, még mindig sértésnek hangzik.

Nehéz megszabadulnunk azoktól a finom megkülönböztetéseinktől, amelyekkel megszólításainkban és köszönéseinkben egv kéozelt fontosságrendnek hódolunk, s a vezér- igazgatót X. elvtársnak, a főmérnököt Y. mérnök úrnak, a bérelszámolót Z. kartársnak, a rénfrónőt Mancikának, a takarítónőt nedig Julis néninek hívjuk, a két utóbbi közt még olvan különbséget is téve. hogy Mancikának kezitesókolom iár, jniis néninek pedig iónanot

És nagyon nehéz megszabadulnunk attól is, hogy:

— ha tányérsapka van a fejünkön, szalag a bal karunkon, vagy csak a pult, az íróasztal másik oldalán állunkülünk, ha férjek vagyunk vagy szülők, hatalomnak képzeljük magunkat (holott éppen hogy a szolgálat a dolgunk);

— ha autóban ülünk, lenézzük azt, aki gyalog jár; ha jobb ruha van rajtunk, lenézzük azt, aki rosszabbul

A felnőttek oktatóinak akadémiája Domboriban

Az idei ősszel, mától, szeptember húszadikától kezdve, immár harmadszor rendezik meg — a szekszárdi Babits Mihály megyei művelődési központ szervezésében — a felnőttek oktatóinak továbbképzését három napon át, a Tolna megyei KISZ Bizottság

Népújság 3

1972. szeptember 20.

dombi tábortelepén és a tanácsi üdülőben. Erre minden évben vendégül látnak más megyéktől is oktatókat, így az idén Baranya megye tizenkét képviselőjét hívták meg.

A továbbképzésben a már országos hírű Tolna megyei osztályozóvizsga-előkészítő előadássorozat eredményeiről, problémáiról és jövőbeli feladatairól lesz szó. Ezután, 22- én és 23-án sor kerül a felnőttoktatás másik formája, a 16 előadásos alapfokú általános ismeretterjesztő előadás- sorozat előadóinak a továbbképzésére U. ..

ö

ltözött; ha fehér a bőrünk, lenézzük azt, akié színesebb;

— ha bármiféle előnyt csikartunk ki magunknak, akár tehetséggel, akár ügyességgel, erkölcsi tőkét kovácsoljunk belőle, s azt képzeljük: különbek vagyunk tőkeszegényebb társainknál (holott

mindenkivel egyenjogúak vagyunk és mindenki egyenjogú velünk).

A prédikáció persze aligha sulykolhatja ezt belénk (az én prédikációm sem). Magatartásdemokráciánk a politikai demokrácia függvénye: minél többen érezhetik magukat a hatalom részesének, annál kevesebben képzelhetik magukat • különjogú hatalmasságnak, kiváltságos nagyembernek vagy kiváltság nélküli kisembernek.

A demokrácia elem! iskolái már fölépültek, építsük föl gimnáziumait és egyetemeit is. Javítsuk a tantestületek színvonalát, gazdagítsuk a tananyagot, szigorítsuk a tanrendet.

És tahuljunk szorgalmasan! Van hozzá tehetségünk, hiszen az elemi iskolát egészen Jó eredménnyel végeztük-vé- gezzük. Milliónyian vagyunk olyanok, akikről Váci azt írta: igenis. felszabadulnak,

mert megízlelték már „a zavartalanul élvezhető önérzet tiszta Inges ünnepeit, megíz- lelték a nekik is kiosztott méltóság valami általuk meg sem nevezhető, érzelmeik zűrzavarában még talán egy szív- verésnyi erővé sem hangosodó megelégedettséget, derűt, nevezzük bárminek, és nem mondanak le erről soha többé — visszamenőleg sem ! Már műltiukra is visszaveítik szabadságukat. és embernek emlékezik m noukat anyakönyvi beiegvzésüktől fogva. Á negyven-hatvan-hetven évesek, a feudalizmus nagy. terelt emhemyáia másként érzi magát, a haza polgárának, méltó embernek, először ékben a keserves, égrogvasztó, isten szomorította életben. Hát ha már egyszer kiegyenesedett — akkor emlékeiken sem szeretne moggörnvedni”.

Faragó Vilmos

Miénk a töredék?

Az MTI készített interjút Gulyás Bélával, a Magyar Hűtőipar vezérigazgatójával, aki elmondotta, hogy az idén csaknem kétszer annyi mirelit árut ad az ipar a belkereskedelemnek, mint tavaly adhatott, amikor még az iparág csak várta, hogy két új mélyhűtőháza elkészüljön és befejeződjenek a szintén megkezdett rekonstrukciós munkálatok a régebbiekben.

— Jelenleg — mondotta a vezérigazgató — mintegy 40—50-féle gyorsfagyasztott gyümölcs, zöldség és készétel között válogathat a vásárló és ez év őszén még tovább bővül — a csepeli mirelitgyár jóvoltából — a készételek választéka. Bővül pedig oly mértékben, hogy — és erre tessék jól odafigyelni! — o hazai ipar történetében először kínálunk olyan választékot a fogyasztóknak, amiből két héten át ismétlődés nélkül vásárolhatnak mirelit és félkész ételeket.

így mondotta Gulyás Béla és talán még soha fel nem kiáltottam olyan őszinte óhajjal, mint most. Bár u próféta szólana belőle! Nem azért, tudom én, hogy a Magyar Hűtőipar vezérigazgatója nem nyilatkozik felelőtlenül. Ha azt mondja, hogy csaknem kétszer annyi mirelit árut kapunk, mint tavaly, az úgy igaz. Ami személy szerint engem kételkedővé tesz újságolvasói és fogyasztói minőségemben, az nem egyéb, mint az, hogy mi évek óta csak igen szerény töredékét látjuk szűkebb hazánk, a megye boltjaiban mindannak a földi jónak, aminek hozzáférhetősége pedig ugrásszerűen javítaná a dolgozó nők, háziasszonyok helyzetét. De nem javítja és nem kétséges, hogy ebben nem a hűtőipar, hanem a belkereskedelem a ludas, tudniillik évek óta megannyi tanácskozáson ismételjük, számtalan glossza, egyéb műfajú írásmű zengi, sírja a sajtó hasábjain a félkész és mirelit ételek választékának hiányát, de hasztalan.

Mert mi a válasz? Az a válasz, hogy a helyi kereskedelem ismeri ugyan a mirelit és félkész ételekre vonatkozó belföldi fogyasztói igényeket, de kicsi a hűtőkapacitása, éppen ezért csak a legszükségesebb félkész és mirelit áruk tartására vállalkozhat. A T. Fogyasztó tehát mondjon le a választékbővítésről, amíg tartanak az „objektív nehézségek”.

Ha nem tévedek, a válasz lassan ötödik éve ugyanez, s közben olvasni vagyunk kénytelenek, hogy mi az, ami nálunk nem kapható. Sőt, a rádió reklámműsorának jóvoltából reggelente hallhatjuk például a félkész termékek jelenlegi sztárjának, a bélszínrolónak nyálcsordító reklámozását. Keresni azonban fölösleges, mert csak Budapesten és néhány nagyvárosunkban kapható. Olyan helyeken tehát, ahol nem is olyan régen még szintén kicsi volt a hűtőkapacitás, de lett nagyobb. Igaz, nem magától. De ebben az esetben a végeredmény a fontos, az, hogy van. S az, hogy hűtőiparunk nem fölöslegesen áldoz annyit termelésének fejlesztésére.

Hazánkban — jelenleg — az egy főre jutó mirelitfogyasztás évi országos átlaga 2 kilogramm, Budapesten 5 kiló. Félek, hogy Tolna megye, vagy annak székhelye mesz- sze kullog az országos átlag mögött és ez a félelem aligha alaptalan. Csak körül kell néznünk boltjainkban és próbálkoznunk kell azt kérni, aminek országos reklámozását naponta halljuk, olvassuk, s menten kész a leltár, amelyen a töredék töredéke szerepel csupán. Hogy meddig lesz még így? Fölöttébb nehéz kérdés, hiszen szűkebb hazánk kereskedelme — mint azt elismételtük, föntebb — régóta ismeri a fogyasztói igényeket. Elég sokszor értesült már eddig is csak Szekszárd dolgozó háziasszonyainak ide vonatkozó kívánságairól. >

Kereskedelmi hálózatunk bővült, korszerűsödött, csak éppen a tárgyban nem történt semmi, pedig történhetne már, mielőtt még a Magyar Hűtőipar százra emelné félkész és mirelit ételkészítményeinek a számát. — óa —

Vizsgázik az önjáró öntöző

A szekszárdi MEZŐGÉP Vállalat önjáró öntözőberendezése, melyet az élelmiszergazdasági kiállításon láthatott a nagyközönség, s mely díjat

is kapott, ezekben a napokban vizsgázik Decs határában. A Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet szakemberének a rész<<!i *** k.

vételével különböző talajviszonyokon ellenőrzik az alacsony és a magas kiképzésű típusokat.