Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
1 ! ? 4 Pillantás a képernyőre Soames a televízióban KÉTER ÁRPÁD: Lázadás Mikor záróra utón a pincér lány elmosogatta az utolsó pálinkabűzös poharat is, a vécé melletti öltözőben csak azért könyörgött, hogy rogyassza ró a magasságos minden részegére az eget, aki után a hányásokat kell törölgetnie miközben a kövér Sándor mögötte vigyorog és azt mondja: ezt is meg kell szokni itt ci cám ! Hát nem! Egyszer azértis pénze lesz, kocsija, villája, és borsónyi igazgyöngyöket hord majd a fülében, és végigjárja a világ összes kocsmáját, és beszegezi az ajtókat irgalmatlanul. Beszegezi a törzsvendégeket, a bűzt, a füstöt, a csuklásokat, a véreres, táskás szemeket, a pult bornyomos rézlemezét, beszegezi a magányba mind. A Dózsa-emlékkiállításról Példátlan volt a vállalkozás mérete. Példátlan volt a siker is. Huszonhat héten át, tehát pontosan fél eszt'Vdeig jelentkezett heti egy alkalommal a Forsyte-család a képernyőn. Európa szinte valamennyi országában bemutatták, s nálunk is, mint másutt, úgy beszéltek az egyes szereplőkről a nézők, mint családtagjaikról. Soames viselt dolgai éppúgy helyet kaptak a hétköznapi beszélgetésekben, mint a piacon vásárló asszonyoknál a zöldség napi ára. (A közvélemény — a magyar legalábbis — erősen megoszlott Soames „bűneinek” megítélésében, s az író, rendező szándékával ellentétben inkább rokonszenvezett ezzel a konzekvens angol úrral, mint kissé habókos exnejével, Irene asszonnyal.) Persze, a Szabó-család is siker — mondhatná valaki, 1— immár sok-sok esztendeje a rádióban (s persze minden nagyobb európai rádióállomásnak megvan a maga Szabó-családja). Dehát az mégis más; ott a napi aktualitások teszik élővé a műsort, s a szerzők nem is tartanak igényt arra, hogy végeláthatatlan sorozatukat művészeti alkotásnak tartsák. A Forsyte Saga pedig az európai irodalom egyik — ha nem is a legnagyobbak közül való — klasszikus regénye. Az talán kézenfekvő, hogy Forsyte-ék sikerét nem az irodalmi fogantatás biztosította, hiszen emlékezhetünk még a legyőzhetetlen Closs kapitány kalandjaira tizenhárom folytatásban, amelynek nem volt irodalmi alapja, a Bors Mátéra, vagy hogy az eddigi legnagyobb sikerű magyar sorozatot ki ne felejtsük, a Fekete városra. (Igaz, ez ismét regényből készült.) A siker elsősorban valószínűleg a „folyamatossággal” függ össze. De hogyan? Talán úgy, hogy sokszor látjuk ugyanazokat a szereplőket, tehát jobban emlékezetünkbe vésődnek? Ez sem látszik meggyőző magyarázatnak, hiszen azért olyan sorozat is van, amelyikre már egyáltalában nem emlékszünk. Közelebb állhat az igazsághoz Nemeskürty István eredeti megfigyelése, amit az I. Veszprémi Tévétalálkozón mondott el. A lényeg ez volt: a tévésorozat nézése leginkább a könyvolvasáshoz hasonlítható folyamat. Időnként abba lehet — sőt kell —, hagyni, folytatni lehet, magjdnemhogy vissza Kéziratokat nem őrziink meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. lehet lapozni az elhangzottakba. Ezt a gondolatot Dobozy Imre író tette még pontosabbá. A tévésorozatok nem általában a könyvhöz, hanem elsősorban a regényhez hasonlítanak. Nem véletlen, hogy a legjobb sorozatok nagy regényekből születtek, s talán az sem véletlen, hogy ezek a regények gyakran — mint a Fekete város esetében is — először napilapokban, és ami a lényeg, folytatásokban jelentek meg. A döntő hasonlóság abban van, hogy a tévésorozatoknak, ellentétben az egyedi filmekkel, megfelelő idejük, terük van a részletek bemutatására. Egy-egy szereplőt az idők folyamán a legkülönfélébb helyzetekben látunk, tehát viszonylag sok oldalról ismerhetjük meg. A környezet, a díszlet, egy-egy kellék visz- szatérése, vagy éppen változása, ugyancsak alkalmas arra, hogy hitelesítsen helyzeteket, jellemeket, reálissá tegye a történetet és a figurákat. Gondoljunk csak Forsyte-ék házára, melyet Soams építtetett Iréné szerelmével: milyen sokszínű szerepet játszott ez az épület a történet folyamán. Rögtön tegyük hozzá, hogy ezek az apró részletek olyan műalkotást, olyan helyzeteket és szereplőket is hitelesíteni tudnak, amelyek alapjában, társadalmilag és művészileg nem egészen igazak. Ezért, amilyen sikeres, olyan veszélyes műfaj a sorozat, ha valaki azonosítja mondjuk a képernyőn látható műveket azokkal az irodalmi alkotásokkal, amelyekből készültek, vagy ha a hiteles környezet- atmoszféra miatt esetleg az áligazságokat is komolyan veszi. No, de most nem a veszélyekről. hanem a sikerekről van szó. Meg a balsikerekről. Hiszen a Rózsa Sándor feltehetően éppen azért nem aratott sikert, mert hiányzott e részletek gazdagsága, a szereplők sokoldalú bemutatása. Ez a Rózsa Sándor mindig ugyanazt csinálta : kemény volt, férfias, morc és szenvedélyes, de semmi igazán izgalmas dolog nem történt vele. Mert van a sorozatnak egy másik típusa is, mint Ángyai, vagy Maigret felügyelő kalandjai, amelyek más lehetőségeket tartogatnak. Itt is mindig ugyanazt a szereplőt látjuk, nagyjából azonos helyzetekben, de izgalmas, feszültséggel teli, kalandos körülmények között. Ezért bocsátjuk meg a csodanyomozóknak a történetek naivitását, néha bárgyúságát. A Rózsa Sándor- sorozat nem vállalta a kalandok izgalmait, de adós maradt a részletek gazdagságával is. Lehetséges, hogy a tizenkettő helyett két, vagv három részletben maradandó élményt adott volna. Mert minden jel szerint ez a leghosz- szabb „sorozat”, amit a tv komolyabb, igényesebb, önálló produkciói elbírnak. Jó példája ennek a „Jó estét nyár, jó estét szerelem”, amely a Magvar Televízió mindeddig talán legsikeresebb filmje volt. Függetlenül a film gazdag gondolati tartalmától — ha egyáltalában lehet ettől függetlenül valamiről is beszélni — ez a produkció találta meg leginkább a témához illő legjobb televíziós formákat. A magyar tv ugyanis, talán a sok színházi közvetítés miatt — amiért csak köszönet jár — a tévéjátékok jelentős részét is úgy készíti el, mintha színházi előadást közvetítene. Van ennek néha művészi indoka is, amikor például egy történelmi kosztümösműveí esetleg éppen egy színdarab televíziósváltozatát készítik el. Súlyosabbak a gazdasági okok: a televíziónak a világon mindenütt — a színes adásoknál különösen — egyre inkább nem filmnyersanyagra, hanem képrögzítő magnetofonszalagra kell dolgoznia, mivel ez lényegesen olcsóbb. Ezt a technikát azonban egyelőre a szabadban, természetes körülmények között nem nagyon lehet használni, és a stúdióban is meglehetősen nehézkes mozgásúvá teszi a kamerát. így a tévéjátékok jelentős része a stúdióban felvett színházi előadás formájában jelenik meg a képernyőn. Ismételni kell: ez is egy lehetősége, egy formája a tévé művészi műsorainak, mert az is igaz, hogy az eredetileg mozivászonra készült filmprodukciók sem hatnak mindig jól a képernyőn. Vannak olyan filmek, amelyek legalábbis normál mozivászon nagyságot igényelnek, hogy mindent ész- revegyünk rajtuk, ami fontos, mert ugyanezt a tévé képernyőjén csak hosszabb szemlélődés után fedezhetjük fel. Ha viszont hosszabbra hagynák az egyes jeleneteket, a moziban unalmas lenne, rövi- debb formájában ezzel szemben: nem egészen nyomon követhető a képernyőn. Vannak azután szerencsés esetek is, amikor egy-egy, a mozi számára készült mű sok közelképet használ, vagy viszonylag sok és jó dialógus van benne, s ezek rendszerint a képernyőn jobb hatásfokkal vetíthetők, mint a mozikban. (Ilyen volt a „történelmi magánügyek”.) Egyébként is minden jel szerint, a tévé hatására a filmművészet manapság polarizálódik. A leglátványosabb, legpazarabb kiállítású művek és a legtöbb gondolati mélységet adó, „legnehezebb” filmalkotások maradnak a mozi számára, s minden, ami a kettő közé esik, egyre inkább a televízióé lesz. A képernyő nehezebben viseli el a végleteket. BERNÄTH LÁSZLÓ Dózisa arcának vonásait tettei, háborújának eseményei rajzolják meg. S nem csak azért, mert nem ismerjük valós portréját, mert nem maradt fenn róla semmilyen kép, vagy megközelítő leírás, hanem azért is, mert Dózsa személye egyet jelentett forradalmával. Születésének pontos idejét sem tudjuk, csupán a tragikus, 1514. júliusi dátumtól, kivégzésétől következtethetünk visszafelé, s mivel akkor Cózsa férfikorának teljében volt a történészek úgy ítélik: 1472 körül születhetett Erdélyben. Az ötszáz éves jubileumán rá emíekező, a Magyar Nemzeti Galéria termében látható kiállítás nem törekszik valamilyen Dózsa-arckép rekonstruálására, de ez nenj is volt feladata. Sokkal inkább az, hogy harcának, hitének erejével nagyságán át, visszaidézzék azt, amit tett. Derkovits „1514’- sorozata a magyar képzőművészei legjobb, legteljesebb Dózsa-ábrá- zolása. Derkovits megmutatta a szemben álló osztályok arcát és küzdelmét, az igazságtalan és embertelenné torzult hatalmat, s az emberi életért áldozatot vállalókat. Egy olyan nagy történelmi pillanat, mint Dózsa háborúja, minden kor számára tanulságokkal, bír, s e tanulságokat az adott kor tanúságaként kell kimondani A kiállítás néhány művészének sikerült fontos vonásokkal gazdagítani a Dózsáról és parasztjairól kialakult képet. Példaként az évtizedek óta Magyarország határain túl élő, most éppen itthon tartózkodó világhírű művészt, Szalay Lajost említenénk, aki munkáival elnyerte a tárlat egyik nagydíját. Szalay gondolat- és érzelemrendózerében Dózsa nem csupán egy megégetett ember iszonyatot ébresztő képét idézi, hanem azt a történelmi személyiséget, akiben százezrek vágyai, céljai, eszméi öltöttek alakot, aki számunkra maga az eszményt öltött alak. Am Szaiav nem csak Dózsát látja, hanem a páncélba öltözött, vaskesztyűs hatalmat is, amelyet a megszaggatott meggyötört parasztnak szinte puszta kézzel kell legyűrnie. De látja azt a parasztot is, aki vesztesként, megalázottan evett a forradalom húsából, öntésiéből. Am ez a parasztja sem szánalmas, sokkal inkább félelmet, döbbenetét keltő, iszonyatos erővel teli. aki képes lesz egykor a számonkérésre. A kiállítók többsége többkevesebb sikerrel, vagy történelmi .illusztrációként, vagy túlságosan sejtelmes, alakot ölteni képtelen lírai élményként fogta föl, s ábrázolta Dózsát. Űgv érezzük, joguk van a művészeknek, hogy egyéni élményeik izzásán keresztül hozzák elénk a könyvekből ismert nagy történelmi eseményt, s így kapjon az művészi formát. De talán helyesebb lett volna, ha ezt a valósághoz tudják kötni. Ha figyelembe vesszük azokat az alkotókat, akik izgalmas, művészileg színvonalas s tartalmában elgondolkodtató munkákkal jelentkeztek akkor mégis érdemes volt meghirdetni a pályázatot, megrendezni a kiállítást, amely ismét a magyar grafika sok- arcúságáról. színvonaláról tanúskodik. Harangozó Márta
