Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-11 / 188. szám
* A nagy kaland Sir Chichester beszámolója, félbeszakadt tengeri útjáról \ * fOUflk Wt'CYE? rrrW tmtvNUM ttrrvctrr Miről irt 15 évvel ezelőtt? Az emberek felteszik maguknak a kérdést: vajon miért kellett vállalkoznom arra, hogy egymagám átkelek az Atlantióceánon, vajon fizikailag képes vagyok-e kiállni ezt a próbát? Nehéz válaszolni erre a kérdésre, de nem hiszem, hogy meg kellene bánnom, amit tettem. 70 éves vagyok, elég súlyos betegséggel küszködöm és semmi kétségem afelől, hogy orvosaim egyáltalán nem lelkesedtek elhatározásom miatt. Végeredményben ki dönti el, mire képes egy ember? Kikérjük az orvos tanácsát, meghallgatjuk a véleményét, elfogadjuk az előírt kezelési módot. De végül is mindig rajtunk a döntés sora. Senki nem ismeri úgy a testemet, mint én magam. 70 évig éltem vele együtt, együtt vészeltük át a leglehetetlenebb körülményeket is. Nagyon jól tudtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint hajdanán; de ismerem magam és ismertem a „Gipsy Moth V.” valamennyi tulajdonságát is... És különben is már teljesen egyedül megtettem a fedélzetén 26 000 mérföldet. Úgy gondoltam, hogy meg tudom valósítani a tervezett átkelést. Ha nem lettem volna bizonyos benne, sohasem indultam volna útnak. Tévedtem. De legalább becsületesen vesztettem el a játszmát. Június 24-től 25-re virradó éjszaka történt. Nagy fájdalmaim voltak ég az orvosságtól majdnem teljesen megbénultam. Ha nem úgy határoztam volna, hogy visszakanyarodom egy darabon, a hajót kénytelen lettem volna az automata vezérlőrendszerre bízni, — talán zátonyra futottunk volna az Azori szigeteken. Kivételes szerencsém volt, hogy déli irányban folytattam tovább az utamat. Másnap az automata vezérlő- rendszer egyik szabályozó kötele elszakadt. Legsürgősebb feladatom az volt, hogy minél előbb kezelhetővé tegyem a hajót, csökkentve a vitorlafelületeket és minden erőmet latba vetettem, hogy leeresz- szem a farvitorlát. Hosszú és rendkívül kényes feladat volt ez. Annyira lefoglalt a munka, hogy irányítás nélkül engedtem, sodorják a hullámok a hajót, amerre akarják. Ekkor történt, hogy az első teherhajó észrevett és jelezte hajóm helyzetét. A hajó kapitánya kétségkívül azt hitte, hogy Amerika felé tartok és ezért azt jelezte, hogy még mindig eredeti útirányom felé tartok. A valóságban attól kezdve, hogy sikerült megjavítanom a , hajót, Plymouth felé vettem az irányt. A későbbiek során egy repülőgép fedezett fel. A repülőgépek manapság olyan gyorsak, hogy igazán nagyon nehéz jelzést adni számukra. Túlságosan hamar kikerülnek az ember látószögéből. Amikor az ember egyedül van egy vitorlás hajó fedélzetén, vajmi nehéz jeleket leadni egy repülőgép pilótájának. Igyekeztem rádiójelek révén érintkezésbe lépni a repülőgéppel, de fogalmam sem volt róla, vajon milyen Morse-jelek vételére alkalmas a gép berendezése?! Egy és negyedórán át kísérleteztem. Végül csak annyit tudtam közölni, hogy gyengén érzem magam és fázom. Amikor összetalálkoztam a francia hajóval egy pénteki nap hajnalán, a hajófenéken aludtam. A hajó szirénájára ébredtem fel. Felmentem a . hajóhídra és megláttam a „France II.” nevű hajót. Egyáltalán nem akartam érintkezésbe lépni más hajókkal. Éppen ezért a következő jeleket adtam le: „Jól vagyok, köszönöm. Jól vagyok, köszönöm...” Láttam, amint leengedtek a vízre egy gumicsónakot, és úgy gondoltam, hogy ha folytatom utamat és mindig csak a „Jól vagyok” jelet adom le, megértetem velük, hogy nincs szükségem segítségre. A látási viszonyok meglehetősen rosszak voltak, azt azonban mégis láttam, hogy felvontatják a csónakot a hajóra. Úgy gondoltam, hogy ezek után a hajó eltávozik. Nagy szükségem volt egy csésze kávéra, ezért hozzáfogtam a vízforraláshoz. Éppen leültem a kávé mellé, amikor újra megszólalt a hajó szirénája. Ismét felmentem a fedélzetre: a „France II” velem egyenlő magasságban volt, a két hajótest majdnem érintette egymást. A parancsnoki hídról átkiáltott valaki: „Merre tart? Tudom kell, merre megy!” Visszakiáltottam: „Plymouth, Plymouth!” Ez idő alatt a két hajó helyzete elég veszélyesen alakult, de én hittem a hajózás alapszabályában: a „France II” tengerjáró hajó, tehát neki kell biztosítania az elsőbbséget vitorláshajóm számára. Eszembe sem jutott, hogy veszélyeztetheti hajóm épségét. Azonban keresztbe állt előttem és már nem volt idő arra, hogy kioldjam az automata vezérlőberendezést Nem volt mit tennem, hagytam, történjen, aminek történnie kell, és csak azért fohászkodtam, hogy valamilyen csoda folytán elkerüljük az összeütközést. A csoda elmaradt, az LXII. Flessburger későn vette észre a feléje futó férfit, mert a motorja túlszívta magát és jó tíz percig elbabrált rajta, mire rájött, miért nem indul. Most már késő, hiába rohan teljes gázzal a tenger felé, az a bamba képű firkász ott lóg a csónak végén. Majd megtáncoltatja egy kicsit, és úgy lerázza, mintha sose látta volna. Ha kiér a nyílt vízre, két fordulatot csinál, élesen veszi a kanyart, és ez az ostoba barom úgy vágódik a tengerbe, mint egy szigony. Frisch szeme felcsillant, mohón szívta magába a színjátékot. A ragyogóan sütő nap rövid időre eltűnt, majd újra áttört a fellegeken. A kéklő hegyek, a fehéren izzó város egyre mesz- szebbről látszott, egyre kisebbedéit a hátuk mögött. Az erdők már folttá olvadtak össze, a kikötőben levő két hajó makettnak tűnt. — Frisch! — ordította Szász hogy túlharsogja a motor ugató zaját. — Álljon meg! Úgyis vége mindennek! — Szásznak sikerült jobban megkapaszkodnia a motorcsónak belső peremének az ülések felé eső részén, de a teste még mindig félig feküdt csak a csónakon. Arra gondolt, mi lesz itt vele? így fog órákon át repülni? A karja elfárad, s előbb-utóbb lebukik a vízbe. Olyan messzire lesz már a parttól, hogy nem tud kiúszni. És ha a menekülőnél fegyver van? Lelövi és ő belefordul a tengerbe. Soha, senki meg nem tudja, hogyan ért csúfos véget Szász Dániel újságíró. — Most meghalsz, nyomorult! — Frisch teljesen hátrafordult, és a szeme közé neveütközés következtében árbóc- tartó köteleim íjként pattantak szét. Tulajdonképpen az elszakadt kötélzet szabadított meg a francia hajótól. A „France II” leállt, leeresztett a vízre egy csónakot, amely egyenesen felém tartott. A hajóból felkiáltott egy ember: „Nincs szüksége orvosra?” Azt válaszoltam: „Nem, orvosra nincs szükségem. De talán a Gipsy Moth igényelne némi orvosi kezelést”. Mutattam nekik a hajó sérült részét, de láthatólag nem sokat értettek a vitorlás konstrukciójához. Hívtam őket, jöjjenek fel a fedélzetre, de amikor látták, hogy nincs szükségem orvosra, eltávoztak. A csónakot ismét felvontatták a „France II” fedélzetére és a hajó útnak indult. Én csak angolul beszélek, franciául csak nagy ritkán. Annyira ki voltam merülve, hogy csekély francia tudásom is cserbenhagyott. Első dolgom az volt, hogy megpróbáltam eltávolítani a két és fél méter hosszú, megrongálódott árbocot, amely veszedelmesen lógott a magasban. A vastag hátsó kötelet ráerősítettem a törött árbocra, és minden erőmet megfeszítve végül sikerült rögzítenem a törött darabot. Miután ily módon sikerült biztosítanom a dolgokat, újból lementem a hajófenékre és megpróbáltam aludni egy keveset.- Szerencsére éjszaka semmi nem történt. Hajnalban a „Salisbury” lehorgonyzóit mellettem és fiam, Giles vezetésével megérkezett a segélycsapat. (Paris Match) tett. — Minek ártod magad az én dolgaimba? Te senki! Az álpatikus nagyon meg akart szabadulni fölösleges terhétől. Az egymáson álló, aprócska házakra és a közeli szigetekre nézett. Úgy látszik, a távolságot megfelelőnek találta. Levette a gázt, hagyta a csónakot egy darabig saját sebességétől futni, aztán berántotta balra a kormányt. A motor felbőgött. Frisch hátranézett, Szász teste zászlóként lengett a tenger fölött, de karjával kétségbeesetten kapaszkodott a csónak szélébe. — Na most jobbra — gondolta Frisch. Mennyire blőd dolog, hogy a pisztolyát a gépkocsiban hagyta. Most könnyű dolga lenne, egyszerűen szétlőné ennek a rohadt dögnek a fejét. Belelőne oda, a két sunyi szeme közé. Aztán a hulláját a halak megzabálnák. Frisch ugyanazt a fordulást megcsinálta jobbra is, majd még kétszer balra. Szász nem esett le. Igaz, felhúzni nem tudta magát, csak mindig egy kis időre, de mint egy horogra akadt óriás harcsa lógott a motorcsónak végén. Frisch át- kozódott. Hát örökre összeláncolta a sors ezzel az emberrel? Olyan vézna, beteges külseje volt, és milyen szívós. A fene enné meg! Minden vágya, hogy szétrombolja az életét. Szász fél óra múlva úgy érezte, nem bírja tovább. Szája kiszáradt, tüdeje alig kapott levegőt, pedig mennyi levegő volt körülötte és milyen éles. Mintha apró tűket lélegzett volna. Tenyere vérzett... Teste csuromvizes volt, egyik cipője leesett a lábáról. — Nem bírom. Most már igazán nem bírom tovább. Frisch is erre gondolt. Mit kezdjen ezzel az őrülttel? Nem Ha tizenöt évet visszalapoz az ember, akkor látja csak igazán a fejlődést, a megtett utat, a haladás iramát. 1956-ban még árultak kézi hajtású mosógépet. Ezért nem csoda, ha a Tolna megyei Népújság 1957. augusztus 11-i számában az első oldalon mutatja be a Szekszárdi Vasipari Vállalat terveiben szereplő új gyártmányokat. Az új gyártmányok között szerepel a villanymotor meghajtású mosógép is. A vállalat a mosógép megindítására készült ekkor. A gép prototípusát már elkészítették és a tudósítás szerint készen voltak a gyártáshoz szükséges felszer- számozással is. „Az eredeti elgondolással szemben nem ■fémből, hanem műanyagból készül majd a mosógépek keverőtár- csája. A tárcsákat már megrendelték egy debreceni üzemtől. A vállalat fogja előállítani a mosógépeket meghajtó villanymotorokat is. Már csak a dinamólemezek kiszabásához és préseléséhez szükséges szerszámok elkészítése van hátra, ezek elkészülte után megindul a vállalatnál a mosógépgyártás, amiből elsősorban a megyét fogják ellátni.” Nagyon keresték akkoriban az emberek a mosógépet. A kereslet nagyságát és a kínálat szűk voltát mutatja az a tény is, hogy kezdetben csak a legjobban dolgozók, a nagy- családosok juthattak mosógéphez. A mosógép beszerzéséhez szükség volt a szakszervezet javaslatára is. esik le. Ha leállítaná a motort és fejbecsapná hirtelen valamivel? De mivel?... A szigetet, amely csupa éles és hatalmas sziklából állt, csak később vette észre. De amikor észrevette, terve már készen volt. Teljes sebességgel olyan közel rohan el a szikla mellett, hogy az lesodorja majd a potyautast. Csak az a fontos, hogy pontosan vezesse a csónakot. Frisch boldogan állapította meg, éjjel, sötétben, egy olyan átjárón is elvezetné ezt a nagyszerű motort, ahol egy-egy ujjnyi távolság van csak a két part és a csónak pereme között. Szász észrevette, hogy Frisch a csónakot a sziget felé kormányozza. Abból a szögből, ahogyan a sziklák felé fordult, Dániel újabb fortélyt sejtett... A sziklák rohamosan közeledtek. Olyan érzése volt, mintha ők egy helyben állnának és a sziklák rohannának feléjük. Alig harminc méterre lehettek, amikor Szász rájött Frisch tervére. „Jaj, végem!” Döbbent agyába a felismerés. Nincs más megoldás, le kell szakadnia a csónakról. Minden erejét összeszedve, lábával óriásit lökött a jármű hátsó felén, és elengedte a csónak peremét. A szédítő sebesség valósággal belebombázta a tengerbe. Fuldokolva, vizet nyelve jött fel a felszínre, és amikor felért, hallotta a semmihez sem Korábban már idéztük a te-J levíziózás megindulásáról szóló tudósítást. Abban szó volt arról: volt már néhány televízió Szekszárdon és a megye más községeiben. Készülék volt, de nem volt hozzá antenna. A Szekszárdi Vasipari Vállalat tervében szerepelt a televízióantenna gyártása is. Mint a lap hírül adta: „Televíziós antennát most nehéz beszerezni (gépet sokkal köny- nyebb), ezért rendelt meg most (a RÁVEL) a Vasipari Vállalatnál ötven darab televíziós antennát, öt darabot már elkészítettek a vállalatnál, három közülük már be is van építve, működik... A vállalat most igyekszik beszerezni a gyártáshoz szükséges alumínium csöveket...” Augusztus 11. tizenöt évvel ezelőtt vasárnapra esett. Ezen a napon ünnepelték a vasutasnapot. Az első oldalon vasutasnapi köszöntő és egy kép. A* kép egy 424-es mozdonyt ábrázol. Még néhány év és ezeket a mozdonyokat már csak képen lehet majd látni, vagy a közlekedési múzeumban. Akkor még ezt írták a kép aláj „Krasznai Vilmos mozdonyvezető és fűtője, Kása Ferenc ez- ideig 324-es típusú géppel jártak. A Vasutas Nap előtt új 424-es mozdonyt kaptak. Képünkön a szolgálat végeztével a műszaki felülvizsgálás után Krasznai segít fűtőjének a mozdony tisztításában. Mindkettőjüket a Vasutas Napon megjutalmazzák.” , fogható zajt, a Robbanás iszo-J nyatos dörrenését, amelyj megremegtette a levegőt. Szeme előtt a szikla lángba borulva égett, füst, pernye úszott a levegőben. A csónakot Szász taszítása kibillentette eredeti irányából és a kormánnyal Frisch ezt már nem tudta kiigazítani. A csónak a sziklának ütközött és felrobbant. A csónak orr-részében lévő benzintartályok szinte atomjaira vágták széjjel a motort. Szász a sziget egy távolabbi pontjáig úszott, és kimászott a vízből. Nem ment a szerencsétlenség színhelyére. Leült az egyik, a tengervíztől ovális alakúvá nyaldosott kőre, és hosszú ideig nem gondolt senkire és semmire. A távolból motorosok közeledtek; Dániel nyugodtan nézett feléjük. — Hogy mi történt? Baleset. i Szász hanyatt feküdt és hunyorogva nézte a napot, az eget, a fehér felhőfoltokat. Ép tenyerét szeme elé emelte, s ujjai közül engedte be lassan magához a fényt. Szelleme végigjárta életének labirintusait, még egyszer végigsiklott az éveken, s azokon a titokzatos utakon, amelyek idáig vezették. Egész léríye a távolság után sóvárgott, s ezért régi emlékeket idézett fel, hogy betakarja magában a tüzet, s lecsillapítsa szívét. (Vége.) A Volán 11 sz. Vállalat „D” KATEGÓRIÁS TANFOLYAMOT SZERVEZ A jelentkezőkkel a vállalat kétéves szerződést köt. Beiskolázás: Értény, Mecseknádasd, Lengyel, Nagyszékely, Závod, Gyönk, Szekszárd környékéről. Jelentkezés: Volán 11. sz. Vállalat személyzeti és oktatási önálló osztály. ___________________________________(133) • •-M w a Kaszinó it caban o
