Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-27 / 202. szám

Tizenöt éve történt*** .

Néhány óra a mözsi Rózsadombon

A mözsi péró, amit a helybeliek láttak el a hangzatos Rózsadomb elnevezéssel, 1957- ben még a megye legnagyobb cigánytelepülése volt. Száz család lakott itt és ha utólag családonként csak két felnőttet és három gyereket számolunk, akkor js ötszázan éltek a telepen, s olyan körülmények között, amire nehéz tömör igazú jelzőt találni, mert ha azt mondom, hogy több évszázados elmaradottság esőmosta, széljárta szellemi és fizikai nyomorúság-szántotta prédája volt az emberi lakhelynek alig alkalmas putrik sora, nem mondtam semmi olyat, ami belemarkol a lélekbe. Pedig a cigányság helyzetéről beszélni a bekövetkezett forradalmi változások nagyszerűségének ismeretében sem szabad másként, mint lélekbe markolóan, újbóli és újbóli tettekre sarkallóan.

Nem tettünk talán eddig is eleget? Szó sincs ilyesmiről. Hazánkban 1961 óta — ekkor született meg az MSZMP Politikai Bizottságának az a határozata, mely fontos tennivalónkká tette a cigányság letelepítését, munkába állítását, élet- és lakáskörülményeinek javítását — rendeletek, intézkedések, állami, társadalmi megmozdulások egész sora született meg. Akkor indult az a hatalmas társadalmi offenzíva, amelynek egy-egy győztes, se- gítőkészségtől áthatott csatája után módosulni kezdett cigányságunk helyzete és nem is akármilyen körülmények között. És nem is akármilyen erőfeszítések eredményeként.

A mözsi pérón tett rövid látogatás tapasztalatai kény- szeri tettek ismételten annak fölismerésére, hogy egy nép, illetve — ebben az esetben egy kultúránkon belül szubkultúrát képviselő —, réteg pozitív szokásainak kialakítása milyen nagy szereppel bír mind az egyéni, mind pedig a társadalmi tudat, a mindenkori közvélemény formálásában.

A szokások alatt az embereknek meghatározott helyzetekben ismétlődő, egyben jellemző viselkedésmódját értjük. Ezek a szokások következésképpen nem öröktől fogva vannak és nem örökké lesznek, létrejöttükre, tartalmukra meghatározó módon gyakorolnak hatást a népek történelmének, gazdasági életének sajátosságai, az emberek szociális körülményei, de még az éghajlati viszonyok is. S ami még fontos a szokások megítélésében, az az, hogy a szokások társadalmi konvenciók erejével is bírnak és befolyásolni képesek az emberek viselkedésmódját retrog- rád, azaz visszaható, vagy progresszív, előreható előjellel.

Ami hazánk, megyénk cigány lakosságának évszázadok folyamán kialakult szokásait illeti, már semmiképpen nem a régiek, bár kétségtelen, hogy ma sincs még hiány a visszahúzó jelenségekben, noha a nagy asszimilációs folyamat elindult és sikeresen túl is jutott a kezdeti lépéseken. A mözsi péró kitűnő példa erre, s mindezek után hadd mondjam el, hogy Tizenöt éve történt című sorozatunk e riportja miért éppen erről a településről szól.

Nos, ma tizenöt éve annak, hogy megválasztották Mözsön az ország első cigány nőbizottságát, ami esemény okkal volt akkor hétnél is több határra szóló. „Már a kora délelőtti órákban megjelentek a meghívott vendégek autói a művelődési otthon előtt, egymás után érkeztek a megye vezetői, számos budapesti napi- és hetilap tudósítója, sőt a Magyar Rádió hatalmas kocsira is...” jelentette krónikás - elődünk.

— A Magyar Rádió? Dehogy csak az, itt volt még a török rádió is — hangzik a több, mint egy évtizedes helyreigazítás, ami azt tanúsítja, hogy élénken él az emlékezetekben a telepiek nagy napjának minden mozzanata, még olyasmi is,

>hogy dehogy csak a bogyisz- laiak, faddiak jöttek el, volt itt érdeklődő Bátáról, meg még messzebb vidékről is.

— Tudni akarták a cigányok, hogy mi történik Mözsön, mire van az a nagy ünnepség.

— És mire volt?

— Hát akkor alakult meg a kilenctagú nőbizottság, aminek én voltam az elnöke — mondja Lakatos Jánosné, aki nemrég veszítette el az urát és nem csoda, ha minduntalan a még ma is friss fájdalomhoz kanyarodik vissza a beszélgetés. De egyébként is azt kell hinnem, hogy Lakatosné nem szívesen beszél a múltról, amiről sok jót mondani alig lehet.

A Rózsadombon, ahol tizenöt éve még 100 cigánycsalád élt, ma negyvenkilenc családot számlálnak mindössze, 192 fővel. Ezek közül a családok közül a zöm régen odahagyta a putrisort. Ki úgy jött ki a* „gödörből”, hogy maga épített a két keze munkájával megkeresett pénzből, mint Lakatosék is, ki pedig úgy, hogy a községi tanács által épített kétszer tizenkét sorház valamelyikébe költözött, azóta is törlesztve havonkénti adósságát. Akik lent laknak, nem állhatják a fentieket, a fentiek pedig azokat, akik jól érzik magúkat a putrikban és — tisztelet a kivételnek —hihetetlen lelkesedéssel mennének el mindenfajta munka, kötelességvállalás temetésére. A péró lakosságának töredékét képviselik, de jó hangosan.

— Amikor megalakult a bizottság, az volt a dolgunk, hogy másfajta életre biztassuk az embereket.

A feladat nem volt népszerű. Jó és okos szóval nagyon türelmesen, sokáig kéllett döngetnie a nőbizottságnak az évszázados megszokások vasfalát és népszerűtlen munkájának eredménye olyan kicsinyenként jött össze, hogy utólag bárki kalapot emelhet a türelmesek előtt.

Takács Mihálynét, a TIT megyei titkárát, aki 1957 augusztus 27-én a megyei Nőtanács titkáraként vett részt a mözsi cigány nőbizottság megalakításában, ma is ismerősként köszönti a pérón mindenki. De a viszontlátás, találkozás legmeghittebb pillanatai mégiscsak Lakatoséknál játszódnak, ahol a legkisebb lány, a tizennégy éves Györgyi „kö- rösztanyám!” felkiáltással csimpaszkodott a nyakába és komaasszonynak kijáró melegséggel tessékelték be a szobába.

— Horváth Mihályné és Kovács Éva? Megvannak, megvannak azok mind. Az Éva, az nagyon beteg, dolgozni alig tud. Megvagyunk mi mindannyian, csak én nem tudom most, hogy hova legyek ezzel a lánnyal...

A lány, a Györgyi, le nem veszi rólunk a szemét. Most megy nyolcadikba és négyes volt a tanulmányi átlaga. Tanulni szeretne, de félő, hogy nem sikerül. A mamának is sokat fáj a szíve, tud-e »majd annyit dolgozni? Négy testvér közül három kiröpült a házból, mind családosak, sok gyerekre kenyérkeresők. Igen, egyik fiú az itthon lakik, de neki is ott van az asszony, a három gyerek. Segíteni nem nagyon futja anyagi erejükből és nem azért, mert kemény- szívűek. Adnának, adnának, ha lenne miből adniok.

A péró? Hát az bizony meg- vá’tpzott, de azért van itt még néha olyasmi, ami miatt pironkodniok kell azoknak, akik kiszakították magukat a cigány életformából, dolgoznak, keresnek, s ha módjával is, de csak boldogulnak. Ott lent, a vizes lapban áll még vagy tizenkét putri, egyben-egyben lakik három-négy család is, aztán hiába épülnek a házak, mert ha le akarna rombolni a tanács egy putrit, négy ház kéne, hogy felépüljön,

— Mifélék azok?

A válaszokból az derült ki, hogy többségük olyan jövőmenő, „régifajta” cigány. Nem is idevaló valahányuk, azért történhet aztán meg, hogy elelkapnak egy lányt, aztán tönkreteszik az árvát, ha nincs aki közbelépjen, kiszedje a részegek markából.

Lakatosné, az egykori elnökasszony, meg a többiek is úgy vélik, hogy más feladattal ugyan, de elkelne megint egy bizottság, mert igaz, hogy a többség előrelépett, de amikor a falubeliek morgolódni kezdenek — okkal-joggal — a dolog nélkül élőkre, nem nagyon — vagy csak igen ritkán — tesznek különbséget a becsületesen dolgozók és a reni- tenskedők között.

— Tudja, mit kellene csinálni ezekkel a putrikkal?

— Maguk szerint mit kellette?

— Néki a dózerral, aztán elegyengetni a földet! Az ám, mert ezek a lentiek, azok is, akik nem küldik rendesen iskolába a gyereket, akikhez elsőként jön a rendőrség, ha valami baj csinálódott valahol. Néha még minket is háborgatnak.

Sokszor hangzott el a néhány órás látogatás során, hogy a fontiek nem szeretik a lentieket és nem is hajlandók vállalni, hogy valaki együtt emlegesse őket a csellengőkkel. A péró még most is péró, ha nyilatkozni kell, vagy ha egymás közötti sérelmek rendezésére kerül sor, de kétségkívül hat a viselkedésmód alakulására az, hogy amelyik sorházban dolgos emberek élnek, abban nemcsak kényelmes bútorok, tisztaság uralkodik, hanem boldoguló emberek is. És nem egyedül Lakatosék házán díszeleg a parasztportrékon is ritka felirat:

Tiszta udvar, rendes ház.

A fentiek — maradjunk már most ennél a megjelölésnél — kézzel-lábbal tiltakoztak, amikor azt kérdeztem, hogy visz- szamennének-e a kevesebb kötöttségű „lenti” életbe. Számukra már az a természetes, hogy konyhájukban estefelé ott dorombol jó ízű vacsora- illatokat libegtetve a tűzhely, a szobákban ágyak, heverők, asztal, székek, fényképek és' olcsó olajnyomatok a falon, rádió vagy televízió. Akik a társadalom segítőkészségét jól értékesítve váltak munkahelyeiken megbecsült emberekké a pérón, úgy tűnik gőgösek lettek. Pedig nem azok. Féltve óvják, aminek megszerzése árán nem húzódnak el mellőlük a vonatban, autóbuszban, amiért nem kell előre köszönniök. Elsősorban ezért kerülik a putrilákókat, már nem akarnak korpa közé, keveredni és ma még nem lehet őket meggyőzrfi arról, hogy a lentiekért ők is tehetnének többet annál, mint amit pusztán boldogulásuk személyes példája jelent.

A nőbizottság tagjainak emlékezetéből kihullott minden, ami tizenöt évesnél öregebb emlék. Nem szépek ezek az emlékek, rossznéven hát semmiképp sem vehető, hogy a jelen és a jövő érdekli inkább azokat az asszonyokat, akiit tizenöt évvel ezelőtt a forradalmas változások útját egyengetve éltek a mözsi Rózsadombon,

LASZLÖ ibolya

A munkára nevelés és más ide tartozó dolgok

Rengeteg az emberek mondanivalója a munkafegyelemről, s általában inkább elítélően beszélnek róla, nem elismerően. Közhelyeink egyike a „javítani". Mit? Természetesen a munkafegyelmet, amely „nem kielégítő", „laza" és így tovább, és így tovább. Megfigyelhetjük, mindig mások munkafegyelméről van szó, soha, vagy elég ritkán a magunkéról. Ez is mutat, jelent és jelez valamit.

Az utcán bámészkodó tisztviselő hosszasan figyefi a munkásokat, majd munkahelyére visszatérve méltatlankodva magyarázza: többet támaszkodnak, mint dolgoznak, többet állnak, mint mozognak. A tv-szerelő kifogásolja a bolti eladók egykedvűségét, melankóliáját, (tisztelet a kivételnek), a bolti eladó meg órákig arról beszél társainak, hogy hetek óta hitegetik, s a szerelő nem jön. Nemrég az egyik tanácselnök az utak állapotát bírálva megállapította: az út- kaparók nem tudják, miért kapják a pénzt és a KPM még arra se képes, hogy válaszoljon a tanács levelére.

A körülményekhez képest viszonylag mégis jól megvagyunk. A jelentések a tervek teljesítéséről szólnak, ám egészen bizonyos, ha a munkafegyelem a kívánalmaknak megfelelne, mindenből több lenne. Számtalanszor hivatkozunk a nyugati országok munkamoráljára, az életszínvonallal összefüggésben. Oly egyszerű ez, akár a kétszer kettő.

S hogy a munkafegyelem laza, annak talán éppen az az oka: mindig a máséval törődünk, ritkán a magunkéval. Napközben gyakran bejönnek, vagy betelefonálnak a szerkesztőségbe. Nézzék meg: itt és itt három szerelő egész nap a lábát lógatja. Itt és itt dologidőben fusiznak, sakkoznak, kártyáznak, olvasnak, söröznek. Nos, leleményesek és csakugyan találékonyak vagyunk, amikor a munkafegyelem megsértéséről van szó, de azért szüntelenül bíráljuk, elítéljük, helytelenítjük a lazaságokat.

A termelési értekezletek, tanácskozások kitartóan és állandóan vissza-visszatérnek a munkafegyelem megszilárdítására. Ennek a szolgálatában áll az anyagi érdekeltség növelése, az ellenőrzés, a felelősségre vonás és még sok minden más. Hallottuk már miniszter szájából is, hogy a notórius fegyelmezetlenkedőket, naplopókat meneszteni kell. Csakhát ez nem is olyan egyszerű, mert állandó a munkaerőhiány, és létezik egyfajta olyan meggondolás: inkább egy gyenge munkaerő, mint semmilyen.

De hol kezd a munkaerkölcs romlani? Mikor? Miért? Valószínűleg ezek a lényeges kérdések, s feltehetően ilyen rákérdezésekkel jutunk el ahhoz a nagyon lényeges felismeréshez, miszerint egy-egy üzem, ha megszabadul a hátra- mozdítóktól, népgazdasági méretekben nincs megoldva semmi, hiszen a hátramozdító egy másik üzemben ott folytatja, ahol korábban abbahagyta.

Ügy tűnik, legelsősorban nem a munkafegyelemmel vannak bajok, hanem a munkára neveléssel. Sokak szerint — szerintem is — a munkamorál általában azért olyan, amilyen, mert túl későn kezdjük, vagy éppenséggel elmulasztjuk megértetni a serdülőkkel, hogy az életben mindenért keményen, szigorúan és kitartóan meg kell dolgozni, nincs sült galamb. Sajnos gyakran ennek az ellenkezőjét látják. Nemzedékek nőnek itt fel úgy, hogy nem részesülnek komoly előedzésben, szoktatásban, felkészítésben. Ha meg van előedzés, akkor többnyire éppen azt a hiedelmet kelti: a napi nyolc órát nem kell komolyan venni, az a fon. tos, hogy elteljen valahogy. Egyébként nincs fárasztóbb dolog a lógásnál.

Aztán a keveredés. Nincs mindig tisztázva, hogy most szórakozzunk, vagy dolgozzunk. A kettő összeházasításából nem sok jó jön ki. S talán ezen a területen se ártana a dolgok mélyére nézni. A nyári ifjúsági táborokban a közép- iskolás, főiskolás lányok, fiúk csatornát ásnak, gyümölcsöt szednek, megtanulják, hogy mi is az a munka. Belekóstolnak a fizikai munkába. Valóban megtanulják, hogy mi is a munko?

Pontosan tudja mindenki, hogy nyáron, a gyakorlaton levő fiatalok többnyire éppen ott és akkor tanulják meg a lógást, ahol és amikor rendhez, fegyelemhez, állóképességhez kellene szokniuk. Jön az ősz. Felsőtagozatos gyerekek segítenek a termelőszövetkezetekben, az állami gazdaságokban szüretelni, almát szedni, s a szervezetlenség következtében rendszerint megtanulnak munka közben üldögélni, szállító járműre, utasításra, brigádvezetőre, és ki tud- ja még mire várni. Hol üt ez vissza?

És a család? Sajnos kevés helyen alakítják ki manapság a családi munkaszervezetet, amely keret, s benne ki- nek-kinek megvan a feladata, a dolga, amit pontosan, fegyelmezetten el kell végezni. Nagyon jó, hogy ma már nem kell tíz-tizenként éves korában a fiút, a lányt dologra adni, A kenyérgondok megszűntek. De az nagyon rossz, ha a családon belül a gyerek nem tanulja meg, hogy mi a kötelesség, mi a felelősség, ha soha nincs semmi dolga. Ezzel ártunk legtöbbet, nekik is, magunknak is.

Érdemes erről a témáról beszélni, véleményt cserélni, vitatkozni.

Sz. P.

P A szerkesztőség örömmel veszi, ha minél többen elmondják a kérdéssel kapcsolatos véleményüket,