Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
\ Érdemes volt... Elmondja dr. Yígh Dezső, a megyei tanács általános elnökhelyettese Hát, ami igaz, igaz, felettem sem állt meg az idő. Né2ze, szemüveget hordok, lassan tíz éve. Hogy őszülök is? Ajaj, már nagyon régen. A szívem sem a régi, gyengül a motor. De sok szolgálat után, mert 1913-ban születtem, a Felvidéken, Galánta mellett. Szegény család az enyém, apám földmunkás volt, gyerek meg nyolc. Közülük én a legidősebb. Egy lánytestvérem és egy öcsém meghalt. Magyar- országon rajtam kívül egy öcsém él, a pártfőiskolán tanít. A többiek otthon vannak, szülőfalunkban, Alsószeliben. Hogy mikor haltak meg a szüleim? Anyám a pártkongresszus ideje alatt. Onnan kellett hazamennem a temetésére. Apám előtte halt meg két évvel. Úgy van ez az öregeknél, hogy ha az egyik megy, a másik is utána megy. Apám különben egyik alapító tagja volt a Csehszlovák Kommunista Párt alsószeli szervezetének, ezért sokszor meghurcolták, de most már hagyjuk ezt, elmúlt. Az a fontos, ami most van. Fiatal koromban részt Vettem a Csehszlovák Kommunista Ifjúsági Szövetség alsószeli alapszervezetének létrehozásé-1 ban. Legális, de mégis üldözött szervezet volt ez, így aztán a harmincas évek elején fel is oszlatták. Persze, nem hagytuk annyiban, hasonló eszmei töltéssel, csak más néven megszerveztük újra. A hatóságokat félrevezetve, a Proletár Testedző Egyesület nevet adtuk neki. Sportoltunk, kultúrprogramokat bonyolítottunk le, színdarabokat tanultunk be. Én szolgagyerek voltam, ahol munka volt, oda mentem. Ebben az időben mindig részt vettünk a mezőgazdasági dolgozók sztrájkjaiban is. A Csehszlovák Kommunista Pártba bevonulásom táján léptem. A kétéves tényleges szolgálat után visszamentem szülőfalumba, de nem sokáig maradhattam, mert ahogy Horthy Magyarországa hadat üzent a Szovjetuniónak, engem is behívtak. Ez 1940-ben volt, de alig voltam egy évig az ukrajnai fronton, szabadságoltak, aztán odahaza meg leszereltek. Szerencsém volt, a háború egyetlen ütközetében sem vettem részt. Rá egy évre Budapestre jöttem dolgozni, a BSZKRT-hez, ezt maga nem ismerheti, de az idősebbek bizonyára emlékeznek még rá. Ez volt Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársasága. Ott kerültem kapcsolatba Kerekes Józseffel, Kovács Jánossal, akik abban az időben a Vil- lamos-HÉV alkalmazottak szakszervezetében működtek. Egészen a felszabadulásig dolgoztam itt. Azután többed magammal megszerveztem à Magyar Kommunista Párt Baross utcai Kocsiszin-alapszer- vezetét. Itt kezdtük el 1945- ben a roncsok összeszedését és dolgoztunk azon, hogy a főváros közlekedése újra meginduljon. Nehéz idők voltak ezek. Végül a helyzet úgy hozta, hogy a felszabadulást követő május elsejére visszaköltözöm a családommal Alsószelire, hogy ott folytassam a munkás- mozgalmi tevékenységet, ahol jól ismerem a helyi viszonyokat; és ahol annak jdején abbahagytam. Sajnos nem sokáig maradhattam, a Benes-féle nacionalista politika arra kény- szerített, hogy megint csak Budapesten keressem a boldogulásomat. A két párt ebben sokat segített. Megint csak a BSZKRT-hez kerültem, de nem sokáig maradhattam, mert a párt háromhőnapos iskolára küldött. Azt követően lekerültem Székesfehérvárra, hogy segítsek az ottani járási párt- bizottságnak a Választási feladatok elvégzésében. Innen újra visszakerültem a BSZKRT-héz, de nem Sokkal később a nagytétényi kerületi pártbizottság titkára lettem, egészen 1949. augusztus 1-ig, amikor is Szekszárdra küldött a párt, a megyei pártbizottság szervező titkárának. így kerültem én Tolna megyébe, s azóta vagyok itt, megszakítás nélkül. Szeretem-e ezt a megyét? Sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést, és azt kell válaszolnom, igen, szeretem, hiszen valamelyest magam is részese lettem a megye legújabbkori történelmének. Igaz, részt vettem a rossz emlékű begyűjtésekben is, később a megye iparosításában. Mindenesetre, ha a begyűjtésre visszagondolok, úgy érzem, amit elértünk, ezért érdemes volt tenni. Én Valahogy mindig földközelben élek. A fejlődést is így mérem le magamban a legjobban. A földosztás után a2 újgazdák búzából alig érték el a nyolctíz mázsás holdankénti átlagtermést, most meg már a megyei átlag húszon felül van. A kukoricával is ez a helyzet, hatalmas a növekedés. A családomról? Igen, el is felejtettem elmondani, hogy 1942- ben nősültem, Alsószelin, feleségem is odavalósi. Két fiúnk van, az egyik mezőgazdasági technikumot végzett, a kisebbik meg Szombathelyen tanul, népművelés-könyvtár szakon. A megyei tanács elnökhelyettese tizennyolc éve vagyok, egyfolytában. Igen, ezalatt az idő alatt odakerült a nevem elé a doktori cím. Ami azt illeti, nehéz volt megszerezni a jogi doktorátust, nem a címért tettem, hanem azért, hogy jobban meg tudjam állni a helyemet a közigazgatásban. Az egyetemet a munka A kenyér és a més A francia asszony ül a tűző napon, gyönyörködik a népi táncosokban. Kezében mézesüveg, s amikor tapsol, maga elé teszi. Itt vette a mézet a kiállításon: akácméz. Viszi haza Franciaországba. Érzem az ízét, az illatát, s gondolom a francia asszony elsősorban azért vette, mert másnak hiszi, nem olyannak, mint amilyen az ottani. Pedig a méz mindenütt méz, nem számít annak a honossága. Csak a kenyér más, amire a franciá asszony a mézet csorgatja. A kenyér az más. A világ legjobb kenyere mindenütt a hazai kenyér, s ezt mindenki megtanulta, aki járt már idegenben, —-------------------»......... ....... ~ ~ I m ellett Budapesten kezdtem el, majd Pécsett fejeztem be, 1959. június húszadikán avattak az egyetem állam- és jog- tudományi karán. Negyvenhat éves voltam akkor. Hát ilyen az én életem. Ha Visszanézek a megtett útra, mindig csak azt mondom, érdemes volt. Arról van szó, hogy éltem azokkal a lehetőségekkel, melyeket a társadalom biztosított számomra, s biztosít mindnyájunknak, akik ebben az országban élünk. A nyugdíj? Hatvan éves leszek lassan. Dé erről ne beszéljünk még, mert jól bírom a munkát, az élet is a munkához szoktatott. Nehéz elképzelnem magamat ölbe tett kézzel, míg egészséggel győzöm. Föl jegyezte: VARGA JÓZSEF ízlik a vajas kenyér. (MTI foto: Hadas János felv.) Szekszárd az elmúlt években számos műalkotással gazdagodott. Igaz, hogy ezek nem egyszer kisebb-nagyobb vitákat, ellenérzéseket váltottak ki, összességükben mégis a várost gazdagítják, szépítik. Vita, ellenérzés valószínűleg egyáltalán nem fógja kísérni Tar István szobrát, mely nemcsak méreteinél fogva, hanem kvalitásával is igazi gazdagodást jelent. A szobrot, mint ismeretes, dr. Di- mény Imre miniszter ajándékozta a városnak a négy megye mezőgazdasági kiállítása alkalmával. Egy köztéren álló szobor mindenkinek személyes ügye. Naponta elmegyünk mellette, szinte életünk részévé válik, tetszésünk vagy elutasításunk naponta ismétlődik. Tar István szobra egyértelműen szép, s mint minden igazi műalkotás újra meg újra az élmény erejével hat. Ennek az élménynek nem akkor leszünk részesei, amikor megállunk a szobor előtt, hanem már jóval előbb, amikor teljes egészében még nem is látjuk, csak körvonalai tűnnek fel a távolból. Egy köztéri szobor elhelyezése mindenképp bonyolult dolog; mindenhonnan mást mutat, másként jelenik meg s a feladat épp az, hogy az érkezőben mindig olyan élményt indítson el, ami állandóan fokozódik. Az olasz reneszánsz-városokban mindig hosszú Viták előzték meg egy- egy szobor elhelyezését, nagyobb épületek esetében ’pedig építési bizottságok ügyeltek arra, hogy a művészi kvalitás és a környezet összhangban legyen. Firenze épületeit, szobrait például nem a véletlen vetette oda, ahol vannak, hanem a megfontolás, a művészi szándék, s a hajdani építőknek arra is voit gónd- juk, hogy milyen hatást vált ki egy-egy építészei együttes föltárulása. Tar István szobrának elhelyezésénél ilyen megfontolások nem játszottak szerepet, hisz egy meglévő tér adott környezetében kellett elhelyezni, s a véletlen igazán szerencsés megoldást kínált: bármelyik irányból érkezzünk is hozzá, hatalmas fehér tömegével magára irányítja a 'figyelmet. A hatás mindig új és új élményt ígér. hogy közelébe érve ismerjük fel teljes szépségét. (Legföljebb azon lett volna érdemes gondolkozni, hogy ne kerüljön-e néhány méterrel hátrább, mert épp méreteinél fogva a járdáról nézve nem érvényesülhetnek kellően arányai.). A szobor legszembetűnőbb tulajdonsága tiszta realizmus. A nőalak nemes formái erőt sugároznak, magabiztosságot, nemcsak a munka, hanem az eredmény örömét is. Mégsem idealizált alak: a valóságot sugállja, nem ázzál, högy hasonlít, vagy nem hasonlít, hanem azzal, hogy együtt jeleníti meg a szépség és bőség fogalmát. A felsőtest hajlékonysága finom megoldással eméli ki a karok erőteljes mozdulatát, s egyben egyensúlyt teremt az erőteljesen formált lábakkal is. A súlyt érezhetően a jobb láb tartja, a bal könnyedén előre lendül, s ezzel valósággal mozgásba hozza a szobrot. A szobor tulajdonképpen kitölti a kis teret, viszont az is igaz, hogy nincs egyensúlyban a tér másik oldalán álló s annyi ellenérzést kiváltott Babits-szoborral, ami ígv saját méreteinél is kisebbnek tűnik. Cs. IMiért szép?
