Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
I 1 t t Yárkonyi Nándor: A MANDALA-JELKÉP Mennyei birodalmak, városok, épületek Sok diák vakációját keserítette meg a bizonyítványba írt elégtelen. Több száz általános és középiskolás hajol most a könyvek fölé, pótolni a tanévben mulasztottakat. ök, akik a júliussal és augusztussal is meghosszabbították a tanévet, másfél hét múlva, augusztus 28 és 31 között ülnek újra az iskolapadokba. Bizonyítani, hogy a két és fél hónap alatt hogyan tudták pótolni a tudást, amit az iskolaév tíz hónapja alatt bizony csak hiányosan sajátítottak eL Nincs statisztika arról, hogy a megye 105 általános iskolá7. A Föld hét övezetének középpontjában fekszik, a Nap és a Hold körülötte forog. Négy nagy folyam ered oldalából, s a négy világtájat öntözi az életadó vízzel: az Arg nyugatnak, a Veh keletnek, az Ardui- szur és a Putih délnek folyik; az utóbbi kettő torkolata előtt egyesül, ezek tehát a Tigris és az Eufrát. A párszik szent irata, a Bundahisn, mely egyes részeiben az Avesztánál régibb hagyományokat tartalmaz, nyíltan Szíria (Asszíria) folyóinak nevezi őket, s elmondja, hogy a két folyó a Var Szateviszba (a Perzsa öbölbe), onnan a Záré Fe- rakhandba (a világtengerbe) ömlik. Az Arduiszur forrása élteti a halhatatlanság fáját, ennek gyümölcsével táplálkoztak az első emberek, a peiszdadik, s nagy tiszteletben részesítették. Belőle készült a Haoma (a hindu Szórna), mámorító és átszellemítő ital. De a Haoma .egyúttal az életfa nemtője, fervere is, mintegy isteni személyisége (ahogyan minden dologban lakozik ilyen ferver), — s ő volt az első emberek oktatója. Angra Manju, Haoma esküdt ellensége, meg akarta rontani, s evégből nagy békát vetett a forrás vízébe, melyből Haoma élt. Ahura Mazda azonban tíz kis halat teremtett, s ezek testőrökként vigyáznak reá. Az Arsz nevű hal állandóan a béka fején ül. Haoma italának ereje fogja egykor a halottakat föltámasztani. Nehogy e cikksorozat terjedelmét közölhetetlenné növeljem, elhagyom a kínai, vogul, föníciai, görög, római, germán és aszték (óamerikai) szenthegyek ismertetését, s áttérek a magyarra, erről viszont szeretnék kissé részletesebben Szólni. Ugyanis két szenthegyünk volt, az egyik jelképes, azaz mitoszi, vagy „mesebeli”, mert hagyományát meséink őrzik, a másik rituális jellegű országdomb, mely történetünkben játszott szerepet. A MAGYAR VILÁGHEGY ÉS ORSZÁGDOMB Nem vitás, hogy a többi finnugor és türk néphez hasonlóan, a magyarnak is volt Világhegy-regéje, de mint any- nyi más kincsünk, áldozatul esett az Európához-illeszkedés- nek. Az idevágó anyagot Vámos Ferenc gyűjtötte össze és rendszerezte igen jeles könyvben, világirodalmi utalásokkal bővítve. (A Kozmosz a magyar népmesében, 1943.) Öt követem, amennyire a hely engedi, kiegészítem Anonymus egy adatával és Ipolyi Arnold magyarázatával, valamint saját (zárójelbe tett) megjegyzéseimmel. A magyar mesének van egy sajátságos kép-formája [azaz kezdő képe], írja Vámos: „Vóí a világon, az Óperenciás tengeren tunnan vót, az üveghegyeken innen ’vót.” Ez a kép egy regés földrajzban az ősvíz és a világhegy eurázsiai kapcsolatait adja meg. A számos kapcsolat közül csupán egy, de jól ideillő mesét emelek ki, melyet Virág Pál 1798- ban jegyzett föl Debrecenben A „fekete világkerülő ember’ már hétszer kerülte meg a világot, amikor olyan világba ért, amely olyan volt, mint a pép. [Péptenger: ősvíz, ősköd v. ö. tej-, vaj-tenger.] Megy £ pépvilágban nehezen, s rátalált egy kis' dombra. A tetejéről széjjelnézett, s „iszonyt tengert, iszonyú hegyeket” látott. Mikor fölment a hegyre almafát talált. „Dereka az Ég ben volt, akkora almákat ter mett, mint egy-egy legnagyobb hegy.” [Világtengely, v. ö. kacsaláb.] ... A hegy csúcsán volt az alsó világba vezető lyuk is. „Az alsó világban olyan szép minden, mintha zöldelő bársonnyal húzták volna be az egész Földet.” öt szép tornyot lát, oly magasak voltak, hogy a tornyok csillaga az Égben volt. Közülük az egyik északra, a máKedves külső munkatársunk jelentkezik telefonon Tamásiból. Hangját előbb úgy hallom, mintha a szomszéd szobából beszélne, aztán váratlanul, mintha a pincéből intézné hozzám szavait, végül egyáltalán nem hallom sehogyan sem. Bánatosan leteszem a kagylót és tűnődve szemlélem az asztalomon álló telefont. Viszonylag szép vonalú, fekete készülék, fehér számokkal. Oldalán aprócska tábla hirdeti, miszerint a „Magyar Posta tulajdona”. A Magyar Posta Szekszárdon alighanem szépszámú készüléket mondhat magáénak. Ezelőtt kilencvenöt esztendővel, néhai Kálmán Károly nagyvendéglős csak két készülékkel rendelkezett. A vendéglő két szobája közt volt az első telefonvonal Szekszárdon. sik keletre, a harmadik nyugatra, a negyedik délre, az ötödik pedig középeit nyúlt föl. [A világ közepén állt.] Mikor a keleti toronyba fel akart menni [Naptisztelet], feliratot talált a torony ajtajában lévő kádon: aki fel akar menni, annak a kádba bele kell esnie és meg kell forrnia. [Megtisztulnia.] Emlékezzünk Kálmán Károlyra, aki már 1877-ben megengedhette magának azt a luxust, hogy telefont vásárolhatott. Az alább következő néhány sor korabeli idézet: „A telephon bemutatása a nagyvendéglöben uralkodó folytonos zaj miatt csak részben sikerült, s a közönség nagy közönyösséget mutatott az új találmány iránt.” (Ma, ki-ki vérmérséklete szerint, ingerültséget, vagy fásultságot mutat.) „Útón-útfélen halljuk most a nevet; vitatkoznak fölötte, fejtegetik, s bonczolgatják, elítélik, majd ismét taglalgatják a gyakorlati hasznot, mely alkalmaztatásából várható, s sokan a nélkül, hogy látták volna, pálczát törnek fölötte, nem nagy fontosságot tulajdonítanak neki, s azt hiszik, hogy ha majd szűnt az újság ingere, nem foglalkozik vele többé senki. S lehet, hogy igazuk lesz." (Nem lett igazuk. Foglalkozunk vele. De még mennyit!) „Legnagyobb baj az, hogy a hangot még nem tudja egészen tisztán, s kellő erővel visszaadni. Úgy a hallgatóknak, mint a beszélőnek igen közel kell állniok a csőhöz...” (Értsd: ma a kagylóhoz.) „A hangot a hallgatódzó úgy veszi észre, mintha szomszéd szobából, vagy épen pinczéből hallaná.” A telefon Szekszárdon akkor csecsemő volt, ma aggastyán. Az egyik még tanult beszélni, a másik lassan elfelejt. O. I. (Folytatjuk.) Hangok, hangfoszlányok 3 Fülöp János: FÜLEMÜLE 7. — Maga is elkezdhetné a napot, hallja — mondja a lány vígan, s miután még rámvág egyet a szemével, kimegy. Csattog a kis papucs a lábán. Kiugrók. Találok egy feketére vénült topogót, gondolom, az öregé. Kinézek, friss lehet odakünn, gyöngyház színű a levegő, a nap nem süt, de szépen áll minden a világosságban. Az istálló szalmafödelét látni, meg egy galambdúcot. Állok a zöld katonagatyámban, éppen a lavórnak hajolok, hát bejön a lány. Elég furcsa, nem vagyok én hozzászokva, hogy nő előtt félmeztelenül legyek! Úgy teszek, mintha észre se venném, azt mondja: — No de soványka! Még meg( is nézett! No, itt valóban mások a szokások. Morgok valamit és csapkodom a képembe a vizet. — Majd fölhizlalnám én! — hallom. No, ezzel sok mindent jóvátett. — Ma már nem számít any- nyira, ki mekkora — mondom elő a törülközőből. — Én például dzsúdóztam, nálam sokkal nagyobb fiúkat egy csípődobással... — Mi a bajt csinált? — Dzsúdó. önvédelmi sport, japán eredetű. Egy-két jó fogással akár egy herkulest is földhöz lehet vágni. Néz, aztán azt mondja: — Valami birkózás? No. jöjjön, aztán ezzel birkózzék! Teli az asztal. Nagy szál kolbászok, akkora sonka, mint egy kísérőd, táblákban a szalonna, js most hozza a tűzről a tejet lábasokban zsír, bög- rékben másfajta zsír, nem igaz, hogy itt mi van. A fél asztalt elfoglalja a kenyér, azt nem enni kellene, hanem megmászni és a tetejére kitűzni a zászlót. Sóhajtok, mert éhes vagyok, de ettől a bőségtől elmegy a péterkém. A lány magának is önt tejet, aztán kenyeret vágna, de én lovagiasan kiveszem a kezéből (vesztemre, soha nem szeltem malomkövet lovassági karddal, itt minden ilyen nagy). Eszünk, közben jól megnézem magamnak. Szőkésbarna, a szemöldöke és a pillája sötétesebb, a szeme világosabb, a haja kék szalaggal összefonva hátul, de nagyon ügyesen, a két szalag egymást keresztezgeti. A nyakán a blúk a legfelső gombbal összefogva, afölött egy vastagabb rékli, de nagyon feszül, nem is nagyon nézem, nem jó az ilyen korán reggel. A keze már este is tetszett, jó erős, de kerek, gondolom, minden házimunkát ő csinál, de nem for- mátlanította el a kezét, mint sok nőnek. Dumálni kellene, valahogy nem tudok belekezdeni, nem érzem magam biztonságban, minden más, mint amit megszoktam. Süket alaknak tarthat, ülök itt, tömöm a majmot, s nem szólok egy szót sem, csak bámészkodók, mint a moziban. A konyhába belelóg egy nagy kemence, a pitvarból fűthetik, igen fincsi meleg van, én a kemencepadkán’ aludtam, no, ilyet is csak múzeumban látni manapság. Van itt még az ablaknál egy asztal, a sarokban — mi más lehetne -r- lóca, a fölső éle faragott, de feketére vénülve: az ajtó mellett, a fán, borotvakés lóg, spárgán egy olcsó kézitükör, s valami sárgás, fura rongydarab, szalagok lógnak le róla — ahogy jobban megnézem, itt görbüljek meg, ha nem bajuszkötő! Bajuszkötő! — Egyen még. Lihegek, mint a tömött lúd. — Köszönöm, nem megy. — Dehogynem! Nincs olyan megrakott szénásszekér, amire föl ne férne még egy-két villával! — s lekanyarít egy jókora darab szalonnát, két napig lehetne aratni rajta. Beleizzadok az evésbe, de legalább van időm kigondolni, milyen szöveget válasszak. Mert — vegyük csak sorra — a lány az én legjobb barátomnak a húga, ez egy. Itt csibészkedni nem lehet. Csak akkor lehet valamit csinálni, ha a lány is benne van a mókában, akkor fel van mentve az ember a lelkifurdalás alól. Kettő: tetszik nekem, tehát úgy kell kalkulálni, hogy ide máskor is visszajöhessek, ne kerüljem a szigetet még a térképen is az ujjammal. Lehet eső, lehet sár, de lehet szép idő is, arra is kell gondolni. Viszont — s ez a három — elég sok az akadály. Mert például milyen vagyok én a lánynál? Nem elég, hogy alacsonyabb vagyok nála pár centivel, alighanem könnyebb is, de itt van ez a tegnapi érkezés, még azt a nyomorult „csókolom”-ot se tudtam kimondani, ma meg, ahogy én fölébredtem... Lehet, hogy egy ilyen vidéki lánynál többet nyom a latban, a kajak, mint a gógyi. Gógyi! aztán honnan tudhatná, hogy van-e gógyim, amikor olyan intelligensen ülök itt szótlanul és zabálok, mint a címeres magyar ökör a jászol mellett! Valami szellemes ötlettel kellene indítani. Nézem az arcát, megérzi a pillantásomat, föltekint. Ilyenkor a legtöbb jankó elkapja a szemét, én viszont ráadok egy finom mosolyt és ezt közlöm: — Ha jóllaktam, rögtön beszédesebb vagyok ám! Mindjárt derül, örül mindennek, amin derülhet. Azt hiszem az öreg Bibok nem nagyon kényezteti el tréfával. — Egyen csak — mondja. — Van még a kamrában. Ejnye, ilyesmit miköztünk nem szokás kibeszélni. Minek jában tanulók közül hányán öltik fel a hónap utolsó napjaiban a vizsgához illő sötét ruhát. A középiskolásokról is csak annyit tudunk, 335-en váro- mányosak a pótlólag megszerzendő jobb érdemjegyre. De hogy közülük hányán rettennek vissza a beszámolótól, azt nem lehet kiszámítani. Sajnos az előző évek tapasztalatai alapján valószínűnek tűnik, idén is jópáran élnek „jogukkal”, s nem veszik igénybe » javítás lehetőségét, évet ismételnek, vagy abbahagyják tanulmányaikat. Pedig korunkban egyre inkább igényli a társadalom a középiskolai végzettséggel rendelkezőket. Hiszen sok szakmát elsajátítani — nem is beszélve a magasabb képzettséget adó főiskolákra, egyetemekre való bejutásról — csak középiskolai végzettséggel lehet. Ma már meddő arról beszélni, milyen kár volt a tanévben elhanyagolni a rendszeres tanulást. Arra buzdítjuk inkább a pótvizsgára utasítot- takat, hogy a hátralévő néhány napban fokozott szorgalommal igyekezzenek pótolni ismereteik tárában még fellelhető hiányokat. A középiskolákban az előző évekhez hasonlóan idén is a matematika, a kémia, fizika és orosz volt a mumus. Azokban a gimnáziumokban, szakközép- iskolákban, ahol erre lehetőség nyílik, szervezett korrepetálással segítik a tanulókat. Erről, ugyanúgy, mint valamennyi általános és középiskolában a vizsgák idejéről kifüggesztett hirdetésen értesítik a diákokat. ezzel dicsekedni?, de ne akadékoskodjunk, itt más a világ. Félretolom a tányéromat, s tempósan, ahogy a férfiak közt szokás, megropogtatom az első cigarettát. Rögtön észbe is kapok és megkínálom: — Parancsol? Akkorát nevet, majd elreped a szája: — Kell a fenének az a büdös bagó! — Ez nem bagó, ez szivarka.' Oly illatos, enyhe, mint a rózsaszirom — s kezemmel felrajzolok egy lenge ívet'a levegőbe, ahogy színpadon láttam. Nem érti, látom a szemén; Elfütyüljem neki? Eszembe jut, hogy nem láttam náluk rádiót. Eszembe jut, hogy nem tudom, mi újság. Minden reggel sajtófoglalkozás van nálunk. Az ember tudja, mi van a nagyvilágban. — Rádiójuk nincs? Megrázza a fejét. — Igaz, villany sincs — mondom. — A szomszédéknak van telepes rádiójuk — mondja gyorsan Margit. — Apa is vehetne, de azt mondja, neki nem kell. Meg a telepért minduntalan be kellene menni a hídon túlra. — Hát akkor? honnét tudják, hogy mi van? Rám pillant, azt mondja hűvösen: — Tudjuk. Ránézünk a naptárra: hétfő után kedd. Meg kinézünk az ablakon. Megszívom a cigit, bólogatok. Most nagyon kell vigyázni, érezze, hogy egyetértek vele. — De az esték... Azok biztos unalmasan telnek, .nem, Margitka? Nem felel. Fölkel, viszi az ételt kifele, elrakja az edényt. Utánanézek a szoknyája leb- benésének, s rögtön kiszárad a szám. Hiába, én már így vagyok a szoknyákkal. Térül-fordul, ügyet se vet rám, nem is tekint felém. Ez nem jó. Remélem, nem rontottam el a dolgot. (Folytatjuk.) Még tíz nap a pótvizsgákig
