Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
i r T l ! 3urij Nagibin : Az elveszett út BÁRDOS! NEMETH JÁNOS VERSED MINDEZ ITT BELÜL Reggel, lombsusogás, madárcsicsergés, aztán ugyanez százszor, ezerszer és az égből dől a fény, aranyra arany, a mindenségben csupa fény és hang van, ámulok, hogy a karomat kitárom, hány hang hegedűn, fuvolán, gitáron, mennyi fény szórja szemembe lángjait és mégsem perzsel föl és mégsem vakít s a láng is mind ölelő harmónia, hogy a szívnek bele kell szakadnia, a lobogás. hangolás örökre tart, (ez a csupa láng, ez a mennyei hang!) de felolvad a fény, simogat a fütty, mindez itt belül, az én szívemben üt. NÉZNI ÉS MOSOLYOQNI Megadatott a szabadulás most nem érted sírnak, nem görbít meg a fájdalom, felhőket látsz és napot. A lombok zugaiban madarak énekelnek, nem kell mérlegre tenni a szenvedést, a könnyet. Teheted azt, ami még a te dolgod a földön, szétszórni mind a szépet, s nézni és jnosolyognt Az olvasó naplója j Marosán Györgyt Az úton végig kell menni Élt-e valóban az a kisfiú, akit úgy fogott körül a titokzatosság, mint Saint Exupery kis hercegét...? Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De ha csak álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfaerdő, amely egészen a nyaralóig leért, tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy har- matcsöppet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béke meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény- szárúakat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett, végül teljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte elámított az egyre ismeretlenebb erdő, amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benr ne, a mocsári növények helyett egyszercsak páfrányokat és zsurlókat találtam. Később a nyirkos égerfaerdő is egészen elmaradt és fehéren ragyogtak elő a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra, a bemaszatolt inget. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő mesz- szire mentem. És ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák között a gyom már akkora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya formájú rózsaszín virágok — és egyre nehezebben tudtam előrehaladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodája. Kisfiú volt, sovány, az arca is, de vastagkeretes szemüveget viselt. Az út sűrű gaztengerét' gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább, már semmi se látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögül. — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A por miatt, Ha fúj a szél, a szemembe vágja... — Milyen út ez? Még sose láttam... — Nem tudom. Van kedved segíteni? Kéziratokat nem őrzünkmeg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség Jelét látjuk. ________ Kelletlenül vontam meg a vállamat, de hozzákezdtem én is a gyomláláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt, mely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltam — Belepte az utat a gaz... — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott. — Meg keil tisztítani. — Dehát minek? — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd, milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor.,. — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová! — De igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! Egy ideig hallgatott, és gondolkodott, a szemében fájdalom jelent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdi valaki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztítom! — Kevés vagy egyedül! — Egyedül kevés. De majd szembe jön velem valaki., utak nélkül az emberek nem találkoznának ! Valami hirtelen felvillant bennem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy, hogy magam is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. — De már csak reggel... — mondta. — Most már késő van.. — Hol laksí? — kérdeztem. — Amott... — intett a sűrű felé, s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már elindultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen értem az égerfaerdőig és és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irányban, át az égererdőn, majd a nyír- és a nyárfák között... de nem találtam meg az elhanyagolt utat Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok, — de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az erdőn, fáradtan és éhesen, összevissza karmoltak az ágak, de hiába... Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. Egyszer mégis megértettem, hogy mire tanitott az a kisfiú. Az én szivemből sok emberhez, sok út vezet. Soha nem sajnáltam rá a fáradságot, hogy kiszakítsam belőle a gyomot, a gazt, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkretegyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. Oroszból fordította: AnUlfy István Visszaemlékezéseinek első kötete, a Tüzes kemence az eszméié*, s az osztályharc tudatos vállalásának krónikája volt, egészen a felszabadulásig. A mostani, második könyv már a küzdelmekben edzett, érett politikus sorsán át világítja meg azokat a mozzanatokat, amelyek végül Is történelmi jelentőségű lépéshez, a két munkáspárt egyesüléséhez vezettek. Marosán Jelen munkája az 1945—1948 közötti három esztendőt öleli fel, azt az időszakot, amikor a reakció támadásból fokozatosan védekezésbe szorult, s amikor a népi demokratikus állam minden egyes pillérét csak rendkívül bonyolult harc árán lehetett létrehozni. A szerző nagy érdeme az a közvetlen, személyes hang, amellyel minderről szólni tud, visszaemlékezései vonzerejét elsősorban mégsem ez, hanem a szubjektív előadásmóddal párosult őszinteség adja. Nem volt könnyű eljutni odáig a szociáldemokrata pártban, hogy tisztázódjék: ki hol áll, s mit akar. Ám nem bizonyult simábbnak az a folyamat sem, amelynek eredményeként létrejött a kommunistákkal való együttműködés. Marosán nyíltan, s más visszaemlékezéseknél sűrűn fellelhető utólagos okoskodás nélkül ír minderről, találóan érzékeltetve, fölidézve azt a politikai légkört, amelyben a sodró lendületű események lezajlottak. Jó érzéke van a tömörítéshez, a lényeg megragadásához — a kisgazdák vezérével, Nagy Ferenccel folytatott rövid párbeszéde például alig több egy oldalnál, de mindent közöl az akkori kisgazdataktika Jellemzőiről — s ezért könyve valóban izgalmas. Amit eddig elmondtunk, jelzi ugyan a mű értékeit, de igazi rangját nem mutatja meg. E rang abban van, hogy szinte észrevétlenül, de valójában minden esemény mögött megmutatja a mozgatóerőket, azokat a politikai szándékokat, amelyek — akár a földosztásról, akár a csendőrség fölszámolásáról, az államosításról, a forint megteremtéséről legyen Is szó — hol rejtve, hol nyíltan drámaivá tették a hatalomért folytatott küzdelmet.' Az idősebbek előtt aligha szükséges bizonygatni, hogy 1945- ben, 46-ban, de még 1947-ben is sokféle játszmát vitt a belső és külső reakció, ám a fiatalabbaknak ez már tananyag csupán. A szerző — a szemtanú szenvedélyességével, s a politikus józan okosságával — lefújja a tananyagra ülepedett port, s meggyőzően rajzolja fel azok képét, akik a barikád egyik meg másik oldalán sorakoznak fel. Régmúlt ugyan, de előadásában jelenné válik, érdeklődőből társsá téve az olvasót, mert nemcsak értelmi, hanem érzelmi azonosulást is kivált az a három esztendő, amelyet hőskorszaknak neveznek. Mint Marosán könyve is bizonyítja, nem alaptalanul. A teremtés korszaka volt ez, káosszal, fájdalmakkal, kudarcokkal, de persze a győzelmek, a ^ tettek, a haladás boldogságával is. Marosán nem röstelli érzelmeit, elfogódottan vall arról, mi minden játszódott le az emberben, aki alakítója és viselője volt egy személyben az eseményeknek. Objektív okok sorával, s ugyanakkor a részes szubjektivitásával igazolja az egyesülés történelmi szükségszerűségét, a magyar munkásosztály egységének megteremtését. Nem volt ez diadalmenet; szívós, sűrűn éles, nem egyszer a kommunisták és a szociáldemokraták közötti kölcsönös vádaskodással nehezített harc gyümölcseként jött létre. A szerző valósághűen húzza meg a frontvonalakat, nem fűz utólagos magyarázatokat semmihez. Hiszi — s igaza van —, hogy a tények önmagukért beszélnek. Nevek, s hozzájuk kapcsolódó tettek, állásfoglalások sora vonul el előttünk, sok minden olyasmi, amiben magunk is — középkorúak és idősebbek — résztvevők voltunk. Ez tenné, hogy fontos számunkra a könyv? Minden bizonnyal ez is. Ám még inkább az, hogy ami lapjain szerepel, az minden' apró és nagy mozzanatában a magunk, az új Magyar- ország történelme. Marosán György munkáját a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. M. O. I
