Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-13 / 190. szám

V < I r f Várkenví Nándor : A MANDALA-JELKÉP Kuriózumok egy könyvtári gyüj teményben Mennyei birodalmak, városok, épületek ősi népközi tulajdon a radicsom-hagyomány, aranykor, a boldog képzete, ahol zavartalan kességben élte gyermekkorát az ember. A bűnbeesés miatt azonban Száműzetett onnan, kiszakadt a természet közössé­géből, a magasabb, isteni vi­lágrend harmóniájából. Azóta hosszú emberkorokoh át szün­telenül sóvárgott utána, igye­kezett visszaidézni az elvesztett boldog állapotot. Egy csökevényes szervezetű, védtelen, létharcra alkalmat­lannak látszó, csenevész lény jelenik meg a harmadkori Földgolyó valamelyik azóta elsüllyedt kontinensén, Tö­retlen harmóniában él át időn- kívüli korszakokat, de egy­szerre úgy érzi, felborította élete rendjét, s mint az álom­ból ocsúdó, igyekszik vissza­térni az ébredéssel elvesztett világba. Ettől fogva élete tör­ténelemmé változik, a termé­szetben példa nélkül álló vi­selkedést tanúsít, s a megdöb­bentő cselekedetek sorát vi­szi végbe szakadatlanul. Erdő­ben bujkáló törpe törzsek, sarkvidékek fagyában nyomor­gó népfoszlányok, tengerekbe vesző szigetecskék lakói ‘— és földrészeket átfogó nomád bi­rodalmak, istenkirályok hatal­mas államegyházai, monstrum­má dagadt császárságok — minden közösségi forma, amit az ember megteremtett, egy érthetetlen eszme parancsára emberfölötti, isteni világrendet igyekszik megvalósítani, földre Varázsolni a világegyetem kép­mását. Az ember nemcsak köznapi életét. munkáját, evéS-iVását rendeli e cél bű­völete alá, nemcsak országo­kat, birodalmakat épít földön­túli mintára, hanem tör-niz, elpusztít mindent, ahol a min­taképet a maga eszméjéhez mérten meghamisítva látja. A célt Bizánc, az istencsúszári birodalom alapeszméje fejezi ki legtömörebben: a Menny áZ égi tökély, földi mása tehát a földi tökély. „Ha mi ^ császári hatalmunk által — írja Bt- borbanszületett Konsztanli- nosz — ily összhangot és ren­det mutatunk, akkor kicsiny­ben ugyanazt a rendet, ugyan­azt a rítust testesítjük meg, amelyet a Demiufgosi lehelt a Mindenségbe.” E hagyományok, mítoszok, eszmék értelmében minden paradicsomképzet a Kozmosz képmása, a harmonikus Világ­rend földi térbe helyezése; erkölcsi értelemben véve pe­dig a tökéletesség, a boldogság és a Kozmosz azonosítása. Ami tehát e célt megvalósítani se­gít: minden rítus, jelkép mí­tosz és misztérium az elve­szett harmónia titkát próbál­ja megfejteni, kulcsot keres az isteni kert, Gan Eden be­zárult kapujához. A KETTŐS CSIGAVONAL Az emberiség művelődésére a Sumér nép tette a legna­gyobb és legmaradandübb, máig eleven hatást, holott kis nép volt, csupán néhány vá­rosállamot alapított a Tigris és az Eufrát között, és ismert történelmi önállósága alig ez et évig tartott. Ezt az ismert történeimet természetesen hosszú múlt, döntő korszakok sora előzte meg, de mindez el­süllyedt, s így tovagyűrűzése­it sem tarthatjuk számon. Amit tudunk, páratlanul áll a világhistóriában, mert e ter­mékenyítő, erjesztő munkát a sumér szellem akkor fejtette ki, amikor a sumer nemzet már megsemmisült, eltűnt a porondról. Nagyságban párja, műveltségben rokona- az egyiptomi nép sok ezer éven át egységes és hatalmas biro­dalomban élt, meghódítóit sorra fölemésztene, s minden idegen hatást lerázott, de vé­gül maga is elenyészett és kulturális hagyatékának ron­csait az alexandrin helléniz­mus, ezét pedig az arab tudo­mány hasonította át. Mi lehet e példá'.’an dina-. mizmus oka, hol rejlik a fo­lyamat erőforrását A tudo­mányos köifelfogé; szerint a süméreket életerejük teljében, alkotó képességeik virágkorá­ban törte le a sémita hódítás Hihetőbb azonban, hogy sok nagy tehetségű, termékeny é3 nagyot alkotó fajtához hason­lóan, ők is gyorsan éltek, s az ismert történelem hajnalán már az öregkor tüneteit mu­tató, túlkulturált nép voltak, érettek a politikai alávetett­ségre, mint a görögök a ró­mai császárság idején. Saját regés, mitikus történetük per­sze mértéktelen messzi időkbe nyúlik: 432 000 évet ölel fel a vízözön előtt. Ne higgyük, hogy ez á gondosan részlete­zett kronológia késéi kohol­mány, tudakos redakció, mint például a mi középkori króni­káink bevezetései. Nem a re­gés, irreális évszámok, a 20— 30 000 évig uralkodó királyok adatai a lényegesek benne, hanem az ősi népi öntudat ha­gyománya, é4 â Világszemlélet, amelyen ez a tudat alapul. Ez a szemlélet pedig tábbé-kevés- bé sajátja minden régi tartós kultúrának és szervezetüknek : a birodalmaknak. De az ismeri történelemben a suméreknél találjuk meg először, s mind­járt zseniálisnak mondható formában. Jelképe az útjára visszatérő kettős csigavonal s jelenti a kozmikus történések idősza- koSságát, körfutását. A szimbó­lumot meglel j ék már a kő- korszakbeü cserépedényeken is. 1 koratörténet idejében pedig messze elterjedt a keleti kul­túrkörökben, de a suméfek ré­vén ismerjük jelentése nek. szellemi tartalmának kifejté­sét és alkalmazását. E szemlé­let középpontjában a világé v képzete áll, s az eszme nem­csak történeti, hanem méla- fizikai is, or.!,.! a régi ember gondolkodásmódjából eredőért vallási. A történelem nem egyéb, mint az isteni gondolat megvalósítása: a szellem és az anyag megte -ettitése és fenn ■ tartása. A sumér felfogás sze­rint a szellem holt anyaggá, nö­vénnyé, állattá, emberré „sű­rűsödött”. A fenntartás íolya matát pedig a világkorszakok („világévek”) váltakozása ál­lítja szemünk elé. (Folytatjuk.) Fülöp János: FÜLEMÜLE PROLÓGUS Kürt szava száll. Laktanyaépületek amfiteát­rumának közepén, mértani csoportozatokban, katonai egy­ség. Előttük, külön sorban, tisz­tek, tiszthelyettesek, honvédek. A parancsnok kíséretében egy főtiszt halad végig előttük, fo­gadja tisztelgésüket, bemutat­kozásukat, aztán kitüntetést tűz a zubbonyokra. Egy kéz­fogás, egy-egy előírásos mon­dat: — A dolgozó népet szol­gálom ! Az utolsó — legalacsonyabb termetű — katona következik. Széles vállú, keménykötésű fiú, bajuszt visel. Tiszteleg, jelent, megkapja a kitüntetését. A tábornok továbblép. A sor véget ért, s egy hang mégis jelent: •— Füle Mihály honvéd! Keskeny asztalka áll a sor végén, rajta egy katona fotója. Vékonyka gyerekarc, hegyes orr, csucsort száj — a voná­sokon a fényképezkedés zavart ünnepélyessége. A képkereten fekete szalag. — Az árvízvédelem során tanúsított hősies magatartása közben megbetegedett és el­hunyt — hullik. A tábornok kis bársony tok­ban a fénykép elé, az asztal­kára helyezi a kitüntetést és feszesen tiszteleg. — A dolgozó népet szolgál­ta — mondja a hang. Aztán vezényszavak harsan- nak. Megszólal a zenekar. Az egység diszmenetbefi vonul el a tisztek, a kitüntetettek s a halott bajtárs képe előtt, Lassan kiürül a tér. Két katöha közeleg. Egyikük elviszi az asztalkát, másikuk — a szőke baj szú — felemeli a képet s a kis bársonytokot. Egyedül van. ­Nézi a képet. — Nem ismertünk, Fülemü­le — mondja. 1. — Maradj már magadnak. Fülemüle! — sa laboros ak­korát taszít rajtam, hogy a fal tart meg. — Nem nézhetem meg saját- magam? A laborosnak vastag háta, asszonyfara van, mindent el­takar, ahogy lötyköl maga előtt : — Én a te helyedben nem vágynék annyira meglátni a pofázmányomat... — Miért, elszúrtad? — jaj- dulok föl. — Én? Talán a kedves szü­leid !... Nagyon szellemes. Elkülde­ném őt a sunyiba, de akkor képes eltépni a fotót. — Tanuld meg — fontosko­dik. — Tanuld meg, hogy a fénykép mindig a valóság hű mása. Azt mutatja, ami van. Még egy próbát teszek: — Hadd lám! A körmömre sóz. — El a kézekkel !. .. Még fürödnie kell. így talán leázik a kosz, amit a nyakadon meg­örökítettem. Segélykérőn nézek hátra Miskára. Megszán: — Vedd ki, laboros. Nekem kell. Mindjárt indul a busz­járat az állomásra. Miska basszusára meglepve fordul vissza a nagyfárú: — Neked kell, Bibók? Az ő képe? Minek? Az ágyad fölé akarod akasztani? Miska ránéz a laboiosfa, el­sötétül a pillantása, az mind­járt tisztelettudó lesz: — Miért nem spóroltál? Ne­gálj — kiemeli a fotót a folya­Pa- az őshaza bé­Kevesen tudják csak, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjtemé­nyében számos különleges ritkaság, becses, nagy értékű nyomtatvány található ■ Ezek közül különösen a Zrínyi ka­lendáriumot keresik fel Szere­tettel a kutatók. A hasznos kis könyvecske 1664-ben Bécsben látott napvilágot, „Új és ó-katehdárium Krisz­tus urunk születése után való 1664. esztendőre” címmel. A mű értékét nemcsak a rend­kívül gondos, finom metszé­sű betűk szépsége növeli, ha­nem az a véletlen is, hogy akié a naptár volt, az részt vett Zrínyi nem egy hadjára­tában, S gondos feljegyzéseket készített à lapsiétre. Különö­sen egyik bejegyzése kavarta fel a kutatók figyelmét. Esze­rint „Gróf Zrínyi Miklós, hor­vátországi bánt — vadászatba egy ördög meglőtte” — írja az ismeretlen megfigyelő. Egyébként a Zrínyi nevével számon tartott kis naptár még számos más érdekes, a kortárs olvasók számára nélkülözhe­tetlen feljegyzést is tartalma­zott. többek között a „Rövid tanulság az érvágásba való rendtartástól". — Mellette no­vellák, krónika szerepelt, no meg nem utolsósorban jöven­dölés az év várható eseményé­ről. A híres Ballagi Aladár-féle gyűjteményből átkerült vé­kony kötetecske itt arra hív­dákból, rázogatja," megpróbá­lom szemügyre vinni magain, de hiába tekergetem a nya­kam. — Adok itatóspapírt. Ha lehet, ne gyűrögesd. A far­zsebben Volna a helye meg­felelő embert a rregfele’ő hely­re, de most tégy kivételt, kü­lönben mosogatórongy lesz be­lőle. i i. . Miska futólag rápillant a képre, aztán segít itatós közé tenni, süllyeszti a táskába. — Na, milyen? — kérdem, Köszörülni kell egyet a torko­mon. — Elég jó — feleli a bará­tom közönyösen. — Koszi, la­boros. Megyek, mert Kihagy­nak. Úgranék 4n is, de a laboros nyakon ragad: — Aztán mielőbb röpködj erre a kilencötvenemmel, Fü­lemüle, különben kitépem a farktollaidatí — Nem megmondtam, hogy zsoldfizetéskor?.,. — s kité­pem magam a markából, mert Miska már a folyosó végén csattog. A lépcső aljában érem utóL — Te Miska, ha nem mondasz el mindent a húgod­nak. .. V — Mindent elmondok. — ... hogy most nem enged­tek el szabadságra, de legkö­zelebb biztos... és amikor a képet odaadod neki, figyeld meg az első szavát, hallod? — Hallom. — Sikerült kép, Miska? Mondd meg őszintén! — Elég jól el vagy tréfál­va rajta. — Mondd meg neki, hogy 5 is küldjön egy képet! Nincs abban semmi, a barátod va­gyok, nem? — De. Futkosok körülötte, mint a kutya, ő meg csak megy, megy, mint valami terepjáró, a talpa alól kétfelé fröccsen a sár. Misét kell mondatni, ha egymásután két szót szól. A tehergépkocsi a konyha hátsó bejáratnál zakatol, az­zal szoktak kimenni az állo­másra a szabadségosok, most is teli a ponyva alatt. Tónköly ja föl olvasója figyelmét, hogy SZeht István. havának 20. napjától nagy szárazság következik. Részletes és bősé­ges felvilágosítást ad a ma­gyarországi és erdélyi „soka­dalmákról", azaz a vásárokról. Záradékában „chronolúgia” Szerepel „mind a fölső, s mind alsó Magyarországba lőtt ha­dakról”, amelyben tekintélyes része van már a török fenye­getésnek is. 1744-ből való egy másik ér­dekes kis naptár, házi és úti új kalendárium. Ez Stanislaus Dubranowski filozófus tana­it alkalmazta magyar viszo­nyokra. Többek között arról olvashatunk benne, „mely idő­ben kelnek a vetések”, s ebből sem hiányzik a jóslat, misze­rint „havas télt és esős nyárt várhatunk”. Az érdeklődő ugyanakkor felvilágosítást kaphat „Magyarországnak és a hozzá való tartományoknak emlékezetes dolgairól”. Meg­hökkentő és megmosolyogtató,' hogy a szerző időszámításunk után 371-es esztendővel kezdi krónikáját, mikor is szerinte a _ magyarok „Scythiaból ki­készültek". A szerző bősége­sen fölsorolja a természeti csapások egész sorát a sáska­járásoktól a földindulásokig, nem feledkezve meg termé­szetesen a tatárjárásról és a török jelenlétéről sem. hadnagy elvtárs ül a kis létrá­nál, ő nézi a papírokat, biztos elzavar, ha meglát, de mind­egy. — Ha akarja,’ írhatok isi mondd meg neki ! Nem válaszol, tiszta süket; gyalogol a sáron át, valóságos robotember, remélem, időben átállítja az agyát, különben nekimegy a kocsinak. — Na gyerünk már, Bibók, magukra várunk! — s Tönköly sürgetően integet, hogy fölfe­lé! Nekem is! Nem igaz. Szár­nyam nő, lendülök fel a ka­paszkodón. — Mutassa a pa­pírját, Füle! — Nekem nincs, hadnagy elvtárs. Vörösödik. Tönköly arró? híres, hogy minden kicsiségért vörösödik. — Hát akkor hogy képzeli?! — A hadnagy elvtárs pa­rancsolta, hogy szálljak föl!... Néhányan röhögnek, Tönköly fele duplájára nő, azonnal üvölteni fog... '...szerencsére berobban a motor és elindulnak. — Ha visszajöttem, jelenlke- zik nálam! Értette? — s rázza az öklét, ahogy távolodik. Tisztelgek, amikor bekanya­rodnak, átváltok a nemzetközi jeiie — no, sokra megyek ve­le, itt maradtam. Az egésznek nincs értelme. Zsebrevágom a kezem, s me­gyek föl a körletbe. Kilencven­hat lépcső, maholnap másfél éve számolom. Szép. A srácok nagyon nyüzsög­nek. Gőzöl a mosdó, az ab­laknál hárman is borotválkoz­nak, műsoros est lesz a nagy­teremben. Utálom az egészet. Meglátnak, már szövegel­nek: — Mégse tudott kilógni! Kár, hogy nem fogadtam! — Bekeretezni, a Műcsarnok­ban kiállítani: „katonai bili­fül”. — Hanyagoljatok el! — s féloldalasán, hogy a csizmám a pokróchoz ne érjen (csupa sár, Miska lefröcskölt, de nem érdekel), rádőlök az ágyamra. Valaki egy cigit kínál, lein­tem, most az se esne jól. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents