Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
Sxeberenyí Lehelt Egy vonattal később Az átalakított váróterem büféasztalánál kopott kis vidéki nő ült egy katonaságot éppen letett vidéki fiatalemberrel, két üveg kőbányai mellett. Féligivott poharak álltak előttük és beszélgettek. 1 A fiatalember, beszélt inkább, dicsekedett a nő előtt. A jelentéktelen kis nő figyelmesen hallgatta a sütővassal hullámosított haja alól. Figyelmesen, ne lássék, hogy nem jár ott az esze. Maga se tudta, hol jár. — ... Tudja, mi az, hogy elvágólag? Fogadjunk, hogy nem tudja. Az ágyat úgy csináljuk, hogy elvágólag álljon. Benyúlunk a szalmazsákba, a szalmát a négy sarkába nyomkodjuk. Ez persze így semmi, ahogy elmondom. De megcsinálni! Szúrja az ember újját, hogy a vér is kiserked. De nézik ám az időt, nem érünk rá szopogatni az ujjunk. Rá a pokrócot. Mint a téglalap, úgy kell neki állni. Sarkosan. Maga nem tudja, mi az, hogy sarkosan. Megnyugtatom, a legtöbb nem tudja, mert forsza van. Mindennek forsza van, csak ész kell hozzá, a legtöbb süketnek meg az nincs. Nem azért Jucika, de az én nevemet akárhányszor kihozták a parancsba. Sorba jöttek az ürgék, mutassam meg, hogyan kell csinálni. — Ne mondja,' maga így, tud? — bájolgott a kis nő. A felszedett szólam üresen és esetlenül illegette magát az ajkán, gyakorlatlan kacsintással tódva. Forgatta a söröspoharat, hogy „mélyértelmű” mosolya mögött ne lássék az erőfeszítés, mellyel szellemi hátrányát igyekszik leplezni. — Semmiség. Az egé_sz harminc másodperc. — No ne mondja. — Tudja, hogy csinálom? Fogom a lepedőt, visszahajtom, a legtöbb pancser begyűri. Egyforma széles csík, ez a fontos... No nézzen ide, hogy URR IDA: MÁK A szíve zárt: titkos virág ő minden kertben ... érik, érik.. I mámort ígérőn és kegyelten... Nem nyílik meg varázsütésre, harangszóra, a vágyait inkább lelkére visszaszórja,.. * Csak mikor már a hold letérdel és mind a fák: akkor pattan s ájult iramban: pereg a mák... Kéziratokat nem érzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség Jelét látjuk. megértse. — Maga elé húzta a papírszalvétát és részletes rajzot készített. — ötször, hatszor is megcsináltatták némelyikkel, s akkor se tudta. Csak lógott neki. — A magáé nem lógott? — Az enyém?... No nem, no nem. A kisfiús pír végig átütött a katonaságot letett fiatalember arcán, melyen a máz, a fölény és magabiztosság volt, de most egy folt is kerekedett, mint egy elmerült hajó után az olaj karikája. A kis vidéki nő maga sem tudta, mit mondott, nem fogta fel. — És Józsi? — kérdezte a kis vidéki nő. — Józsival hogy vannak? A kis vidéki nő, és a katonaságot letett fiatalember földiek voltak. Látásból ismerték egymást Mindketten a vonatra vártak a pályaudvaron, és ki-ki magában unatkozott, mielőtt felfedezték egymásban az ismerőst. — Persze — emlékezett a fiatalember, ezek együtt járjak, még odahaza. És megnézte egy kicsit jobban a nőt. — A Jóska. Rendes ' gyerek a Jóska... Maguk még mindig?^.-. Hogyismondjam... A fiatalember kérdőn felmosolygott a nőre, csak olyan felületesen, nem mintha várná a választ. A nő a poharat forgatta, s együgyű, elkalandozó mosoly ragyogott a szemén. — Ugyan,' a Józsi! Egy ismerős. .. — És semmi több? — Miért? Baj? — Dehogyis. Egy kicsit csodálkoztam is volna magán. — Miért? Azt mondja, hogy rendes gyerek. — Rendes, rendes, csak nem éppen egy fej. — Miért? Maga egy fej? — A nő belenyalt a sörébe és kikacsintott a pohár mögül. — Én — vigyorgott a fiatalember —, hát mit mondjak... De mért nem iszunk? Felemelték a poharakat. A nő csak forgatta, de a fiatalember kiitta. A nő ujján olcsó gyűrűk voltak, hamis kővel. A fiatalember a pohara fölött nézte. — Maga nem iszik — mondta. — Dehogyisnem — felelt a nő és egy kényszerűt kortyolt. — Egyszer meg kellett, hogy ruházzam, mert szemtelen volt — Kiről beszél? — kérdezte a kis nő. — A Jóskáról beszélünk, nem? — Ja, persze. — szólt a nő ábrándos szórakozottan. — Lepedőt húztam a fejére, moccanni sem tudott. — Ejnye, ejnye, maga ilyen is tud lenni? — mosolygott szemrehányóan a kis nő. — Nem szép magától. A fiatalember kicsit zavarba jött. —Na ja. Én egy jámbor tag vagyok, de ha valaki megharagít. .. — És megharagította? — csodálkozott a nő készségesen. Csak féligmeddig járt ott az esze. — Meg — felelt a fiatalember valamely régi sértettség maradékával. — Maga egy verekedős, rossz ember — gügyögött a nő, csak azért, hogy mondjon valamit. A forgó pohár mögül rebbengette a szemét. Szem- rehányósdit játszott. — Egy szegény fiút bántani. Maga talán jobb? — Én? — szólt a fiatalember, a pír az arcán megint foltot vetett, a fölénye megint megbicsaklott kissé, ahogy ott féloldalasán hátradőlve ült a székén. — Maga jobban tudja. Ahogy lenézett a pohara elé, kicsit felpillantott a nőre. Szép fehér bőre volt. A nő is felpillantott, és forgatta a poharát. Az olcsó gyűrű az új- ján csillogott. A szemében tolvaj, félszeg érdeklődés csillogott. — Honnan tudnám — mondta. Majd a fiatalember megtörte a hallgatást. — Miért nem iszik? — Nem iszom. — De miért? — Köszönöm, nem kérek már... Lekéssük a vonatot. — És aztán. No igyon velem. — Jaj, de erőszakos; — No, igyon. — Mondom,' hogy nem iszom. — felelte a nő, elbizonytalanodva, majd tréfás- együgyün hunyorított: — én csak egy e'gész üveggel iszom, vagy semmivel. — No, igyon akkor, igyon egy üveggel. A nő riadtan nevetgélt, kicsit butácskán. — Csak vicceltem; Arra jött egy vasutas.' — Mondja kérem, mikor indul a szolnoki? — kérdezte a fiatalember. A vasutas az órájára nézett. — Néhány perc múlva. ■— És mikor indul az utána következő? — Két óra múlva. — Köszönöm — mondta a fiatalember. A nő nem nézett a vasutasra. Forgatta a póTía? rat. A poharat nézte, s amögül néha a fiatalembert. — S mit szól a felesége; hogy egy vonattal -«később megy? — kérdezte, amikor a vasutas elment. Gyűrűjének visszfénye az asztal műanyag- laD.ián táncolt, ahogy a forgó pohár visszaverte. A fiatalember arcán felgyűlt az olajfolt. a pohara után nyúlt, s ivott. — A feleségem?... Egv kicsit elhamarkodtuk mi ezt a házasságot. Túl fiatalok voltunk. Nem szabad ilyen fiatalon. .. — Kis piros vigyor lebbent a szálán, mint egy henye legyintés, melv erősen kétessé teszi a szó hitelét. A kis nő azonban megköny- nvebbült. A fejét is elfordította, hogy ebben ne zavarja semmi. — Van ilyen — mondta, gyűrűs ujja a poháron pihent, s ez a mozdulatlanság erőlte- tettnek tűnt. — Van — mondta a fiatalember, pillantását a falujabéli nőre emelte, s állhatatosan rajta tartotta. A nő ujja pedig csak akkor mozdult meg a poháron, amikor elment a vonat'. ZELK ZOLTÁNs MICSODA V> T Esőtől csörgő arccal — — — de előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csörgő arccal ------- — d e előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csörgő arccal----------d e előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, \ hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével — — — micsoda út a mindennapi percért! IHÁSZ-KOVÁCS ÉV At látomás Nemrég még csecsemő, ma az iskolapadban, holnap már bevonul, s katona lesz a fiam, mint társai ott a menetben. Lépdel a perc, alig veszem észre, no lám , ;. Gyermekből ifjú, s már itt menetelnek szép fegyelemben Utána szólnék: várj, gyere vissza; melegét őrzik apró kezednek a régi, tört szekerek, meg a gyerekkor elárvult ólomkatonái... Oh, gyere vissza, játszani újra, hátha tavaszt hajt az őszi berek. S ím, a sorokból rekruta áll ki, szép, komoly arcán figyelem tükröz, s csupa várakozás. Olyan furcsa most ez a csend, ez a dallam, titokban büszke vagyok rá és nem tagadom: az öröm virágszín könnye gyűlt a szemembe s a szívbe tudat száll, ragyogása elömlik: a BékeMost viszik egyetlen fiamat katonának! TÉN AGY SÁNDOR} \ ÖREQEK Honnan néztek le ránk, drága öregek, az idő melyik dűlőjéből, az emlékezés mikori szőlődombjáról? Kicsinyek vagytok és könnyűek, elfértek már saját szavaitokban, saját árnyékotokban. Óraszakértők lettetek a várakozástól, ránk gondoltok reggeltől esteiig, minden percben, és „mégegyszer” és „utoljára” és „holnap talán” Halljuk siettető és marasztaló motyogástokat, látjuk, amint szöszmötöltök a mai nap már biztosan létező kiskertjében; és hosszan nézitek a messzecsattogó vonatokat - Jövünk, nagyanyák és nagyapák, jövünk! Elcsavargó, tegnapelőtti álmaitok vagyunk, jövünk hazalátogatni és bocsánatot kérni, holnaputáni álmaink sarkcsillagáról jövünk, arcotokra vigyázni és szíveteket megvédeni.
