Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-05 / 156. szám
! I •? \ Ten gyakorlaton Százharminc fiatal segíti a bátaszéki téglagyár építését Messziről csak az épülő csarnokok látszanak, meg a hatalmas ballonsátor. A sátor a drága olasz gépeket védi esőtől, portól. Az épületben dolgoznak ők. A 130 szakközépiskolás, akik nyári termelési gyakorlat címén négy hétig habarcsot kevernek, falakat húznak. Építik az új téglagyárat Bátaszékeru — Panasz? Ilyenről egyáltalán nem lehet beszélni. Dolgoznak, szorgalmasak. Pfaff József építésvezető elégedett velük. Szeretettel beszél róluk. Nemcsak azért, mert másfél évtizede ő is ugyanígy töltötte a vakáció egy részét. Sőt ugyanennek az iskolának, a pécsi Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskolának tanulójaként. A 350 millió forintos költséggel országosan kiemelt beruházásként épülő hatalmas gyár nem egészen félig kész. A másik felébe is csak keveset segítenek be a diákok, de munkájuk nem kevés. Téglarakásokat, betongerendákat, derék vastagságú betoncsöveket kerülgetve, a legrövidebb úton megyünk a nagycsarnok felé. Czabarka György, Durucz István és Pifkó Mihály tanárok kalauzolnak. A csarnok közepén széles fai emelkedik. — Ott dolgoznak a volt elsősök. Kézről kézre adva ér a tégla a kőművesállványig. Ott is diákok vannak. Kezükben vakolókanál. Freccsen a malter és a íeljebb-feljebb emelt kifeszített zsinórt követi a fallá alakult téglák sora. Fiúk és lányok. A lányok jórészt piros baboskendőben, a fiúk fedetlen fejjel, vagy mint a felnőtt kőművesek, sapkává hajtogatott papírzacskóval a fejükön. — Menjünk az irodaépülethez. Az emeleten a diákok ajtót illesztenek a nemrég elkészült választófalba. Középen szőke kislány, nagy lyukacsos téglákat illeszt egymás mellé. — Hogyan választotta ezt a szakmát? — A bátyám is ebben az iskolában tanult. Sarlós Ilona nem az egyetlen építésztechnikus lesz a családban. A culágernek kinevezett osztálytársak téglát hoznak. Itt mindenki segédmunkás és szakmunkás is egyszemélyben. Be van osztva, ki mikor lapátol, hord téglát, kever maltert, ki pedig mester módjára rakja a falakat Lassan ebédidő lesz. A diákok kis csoportjával letelepszünk az építkezés tövében, a betongerendákra. Bemutatkozáskor derül ki, legtöbbjük tolnai. Pápai Jóska Kocsoláról, Szabó Pali Decsről, Müller Jancsi Tolnáról, Rienesch Márton Simontornyáról, Szinger Árpád, Farkas Pista Tengelic- ről jött az építkezéshez. De a szomszéd megyéket is képviselik. Juhász Jancsi Mohácsról, Stelczer Péter Nagy- baracskáról, Simit Ferenc Bajáról került ide. — Milyen itt az élet? — Mikor idejöttünk, először hidegen fogadtak, aztán befogadtak minket. A kőművesek megbarátkoztak velünk. A nehezen induló beszélgetés hamar feloldódik. — A kaja? — Hát, változó. Majd finom iróniával hozzáteszik: hol jó, hol elég. Visszagondolok diákéveimre. Nekünk sem volt soha semennyi sem elég. És hogy tudtuk kritizálni az ebédet?! — Tudnátok valami jellemzőt mondani az építkezésről? — Meleg van. Soha nem fázunk. Hol azért, mert süt a nap, hol pedig a munka izzaszt meg. A csapat mellett két lány megy az ebédlő felé. Néhá- nyan odanéznek. — És a szórakozás? — Mikor idejöttünk, rengeteget ígértek. És minden ígéretüket betartották. Kaptunk focit, kézilabdát, két pingpongfelszerelést, tollaslabdákat. Csak egy baj van, Szek- szárdon nem lehet pingpong- labdát kapni. — És kocogunk — veti közbe egyikük nevetve. — Az micsoda? — Hát egészségügyi séta este a városban. Futólépésben. Lámpaoltás után az arra érdemesültek kimehetnek és mezítláb, vagy tornacipőben jópár kilométert futnak. Kedves szekszárdiak. Ha estefelé látnak egy kisebb csoportot, fiúkat, akik futólépésben róják a város utcáit, ne gondoljanak semmi rosszra, ők azok. Nappal kezük nyomán épül, magasodik Báta- széken az ország legmodernebb téglagyára. Bérit edvexmények Okok és Az elmúlt esztendőben egymii'Uiárd forintot fordítottak — szakszerű kifejezéssel élve — bérpreferenciákra, azaz különböző ágazatok, foglalkozások előnyben való részesítésére. így a többi között az állam adta bérkedvezmény segítségévei növelték az öntők keresetét, a papír-, a nyomdaipar dolgozóinak munkából származó jövedelmét. Helyeslés és ellenzés közepette kerül alkalmazásra a kedvezményezés tudatos — és szükséges — eszközként a feszültségek enyhítésére. Furcsán hangzik, de tény: helyeslőknek és ellenzőknek egyaránt igazuk van, ami az időlegességat illeti. A kedvezményezés hosszú távon nem megoldás. Napjainkban azonban még nincs jobb helyette. UTOLSÓ PAR... Úgy tűnik, mintha a kedvelt gyermekjáték, az utolsó pór előre fuss, hosszú időn át az iparban is dívott volna Jónéhány iparterületen pusztán azért emelkedtek a bérek, mert ők másoknál hátrább álltak a sorban; a tényleges munkafeltételek és követelmények csak másodrendű szerephez jutottak. A valós különbségeket eltüntető kiegyenlítődés, illetve a vélt különbségekre támaszkodó differenciálás bérfeszültségeket teremtett. így állt elő például az a fonák helyzet, hogy míg a textiliparban az „egyszerű” szakmunkát végzők átlagos órabére csupán 7.84 forint volt, addig a fémtömegcikkiparban „bonyolult” betanított munkával 8,33-at, a híradás- és vákuumtechnikai iparban 8.24-et lehetett keresni. (Az idézőjelbe tett kifejezések a hivatalos kategóriákat — egyszerű, normál, bonyolult — tükrözik.) Bár a társadalmi érdek azt diktálta volna, hogy a textilioari munkás maradjon a helvén. a ki alakult bérezési gyakorlat viszont elcsábította onnan. Nem véletlen, elszórt esetekről van szó. A kohászatban 1964-ben 8,17 forint volt az átlag órabér, 1969-ben 9,44. A közlekedési eszközök gyártásában 7,89, illetve 9,38. Még szemléletesebb a kép, ha ugyané két ágazatban a „normál” szakmunkát végzők átlag órabérét vetjük össze. Míg 1964-ben ötven fillér különbség mutatkozott a kohászat javára, 1969-re ez hat fillérre csökkent, pedig a két iparterület erősen eltérő munkakörülményeit még a kívülálló is ismeri. TORZ TÜKÖR A példaként kiragadott esetek érzékeltetik, hogy a bér a tényleges munkakörülmények — a nehéz, nagy erőkifejtést igénylő munka, az alacsony vagy magas szakmai követelmények, a folyamatos munkarend stb. — torzító tükrévé vált. Bonyolítja a helyzetet, hogy vannak nagyon„egyszerű” szakmunkák, s „bonyolultak”, amelyek kivételes képzettséget — kvalifikációt — követelnek meg. Továbbá: vannak olyan szakmák, amelyek csak egy adott területen hasznosíthatók — pl. a textil-, az élelmiszeriparban — más képzettségek viszont — így Pl. a forgácsoló, a lakatos, a festő stb. — széles körben. kamatoztathatók. Mind. ezen tényezőket a bérrendszernek — s természetesen magának a bérnek is — tükröznie i kellene. Mivel ez sűrűn hiányokozatok zik, a bér a társadalmi kívánalmaktól eltérően rangsorol, s rossz irányú vándorlás előidézőjévé válik. Ez történt például az öntők esetében. A bér nem fejezte ki nehéz munka- körülményeiket, a más szakmákkal meglévő korábbi különbségek a bérben kiegyenlítődtek, a munkavégzés feltételeiben viszont nem! A meglévő önfőkapacitásokiat sem lehetett kihasználni létszám híján, közben jól képzett öntőszakmunkások vállaltak másutt segédmunkát. Hasonló folyamat tanúi lehettünk a textil-, a papír-, a nyomdaiparban, s hogy e folyamat lassuljon, illetve megálljon, az állam szükségszerű eszközként nyúlt a kedvezményekhez. 1971-ben a textil- és a nyomdaiparban kért-két, a papíriparban — ahol nehéz a munka, s folyamatos az üzem, bár „könnyűipar” — egyszázalékos bérpreferenciát tett lehetővé. S hogy továbbra is vannak teendők, azt bizonyítja: ebben az esztendőben 80 millió forintot fordítanak bérkedvezményekre csupán a textiliparban, elsősorban a fonók, szövők, illetve az éjszakai műszakban dojgozók anyagi érdekeltségének növelésére, s ezzel — bevallottan — a társadalmi célok jobb szolgálatára. UJ ALAPBÉR. RENDSZER A tennivalók természetesen nem érnek véget a kialakult feszültségek enyhítésével, újak keletkezésének megelőzésével. Egy dolog elősegíteni a meglévő kapacitásokhoz szükséges létszám megtartását, s más dolog általaiban és fokozatosan úgy alakítani a bérarányokat, hogy azok az adott iparterület v tényleges körülményeit tükrözzék, illetve úgy, hogy azonos munkáért mindenütt azonosan fizessenek, ne az döntsön, hol — milyen tárca vállalatánál — dolgozik valaki. E meggondolások és elvek alapján dolgozták ki a munkások és alkalmazottak új alapbér-rendszerét, amely jelentősen bővítette az un. ,,-tól -ig” határo. kát. Míg korábban a minimális órabér négy, a maximális 16 forint volt, most ez öt-hu- szonkét forintra módosult. Finomítja a rendelkezés a képzettségi kategóriákat — öt helyett hatot állítva fel —, -növeli a több szakmás, sokoldalúan képzett munkaerők kereseti lehetőségeit stb. Fokozatosan — írtuk föntebb. Az új alapbér-rendszer megszabta alsó határokat 1973 január 1-től már alkalmazni kell. Amilyen mértékben növekszik a vállalati munka eredményessége, úgy teremtődnek meg a saját anyagi alapok az ésszerű, a társadalmi célokkal összhangban álló béremelésekre. S e vállalati alapok bővülése teszi — teheti — majd fölöslegessé a ma szükségszerű eszközt, a bérkedvezményeket. S hosszú távon ez — sőt, csakis ez — a járható út, a teljesítményt ténylegesen elismerő, az egyéni és közös érdekeket közelebb hozó megoldás. MÉSZÁROS OTTÓ — szepesi — 1972. július 5.
