Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-26 / 174. szám
» t * Párts&ervexéa — pártirányítúM Semmivel sem pótolható ! Biztatással fölérő gyorsaság Szólam? Nemcsak! Bár sok mindenre mondjuk, de aztán az idő lépten-nyomon korrigál. Minek akkor ez a jelző? Van-e gyakorlati értelme? ËS egyáltalán: mire gondolunk? Amit pótolhatatlannak tartunk. elég prózai. A munkaversenyről vallotta ezt nemrég egy szocialista brigádve- zető. S ami miatt hangsúlyozta: helyenként, időnként a versenyről — elegendő ismeret híján — többen úgy vélekednek, hogy eljárt felette az idő, s ma már a technikai • .kényszerpályákkal” pótolható a lelkesedés, az áldozAtvál- la’ás, a közösség szolgálatának szándéka. Vagyis, amit a verseny részvevői produkálnak azt különböző intézkedésekkel, jól szervezett munkával is el lehetne érni. A technika mindenhatóságába vetett, hitet az élet eddig mindig cáfolja. Bebizonyosodott: a lestökéletesefjB szervezet sem nélkülözheti a többet, jobbat akarást. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a technikát az ember hozza létre, ő működteti — soha le hem zárható tapasztalatgyűjtéssel. NAGY LENDÍTŐERŐ A verseny különösen nagy lendítőerő a mi viszonyaink között. Akkor is az volt, amikor a termelés feltételeinek hiányát, a vezetés, a szervezés elmaradottságát pótolja, mert akkor azok fékezték az előrehaladást. S a verseny, a munkások közös összefogása min- di" és mindenkor a visszahúzó erőkkel küzd meg. Hol jól, hol kisebb eredményességgel, attól függően, hogy a mozgalomban részt vevők hogyan ismerték fel az adott időszak konkrét feladatait. A gazdálkodás bonyolultságából is adódik, hogy országosan is, meg helyileg Is mások a gondjaink és azok másKént is vetődnek fel, mint évekkel ezelőtt. De a versenynek változatlanul az a rendeltetése, hogy könnyebbé, szebbé, gazdagabbá tegye életünket, munkánkat. Az út igen változatos. Természetes, hogy ismét újra számba kell vennünk: a versenymozgalom mennyiben felel meg a követelményeknek, hogyan teljesíti célját. Tényleges lendítőerővé ugyanis csak akkor válik, ha a társadalom előtt álló feladatok mind tökéletesebb megoldását szolgálja. Ellenkező esetben viszont csupán szélmalomharc és szemfényvesztés — napok sora is elég, hogy ellepje hírét. MIT SZOLGÁLJON A VERSENY? A pártszervezeteknek segíteniük kell a reális helyzet megismerését, a mozgalom konkrét céljainak meghatározását. Jó alapot ad ehhez a Központi Bizottság 1971. december 1-1 határozata, amely hangsúlyozza: a szocialista munkaver- seny-mozgalom általános céljait a IV. ötéves tervre alapozva kell meghatározni, s biztosítani kell, hogy a munkaverseny segítse a tervek telNépújság 3 1972. július 26. jesítését, a technika és gazdaság korszerűsítését, a termelés mennyiségének növelését. Az iparban a munkaverseny- mozgalom elsősorban a termékek külkereskedelmi verseny- képességének fokozásához, a lakossági és a termelői fogyasztás igényeinek jobb kielégítéséhez, a megmunkálás minőségének javításához, a munkaidő jobb kihasználásához (indokolt esetben a műszakszám növeléséhez), a munka termelékenységének emeléséhez, az önköltség csökkentéséhez járuljon hozzá. Az építőipari dolgozók munkaversenye ezen túlmenően segítse az építkezések határidőre történő befejezését, javítsa a kivitelezői munka minőségét. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben a munkaverseny a korszerű termelés- és üzemszervezési formák alkalmazását, az erő- és munkagépek komplex felhasználását és jobb kihasználását szolgálja. À közlekedés, a szállítás és a szolgáltatások területén a munkaversenynek elő kell segítenie az igények pontos. kulturált és jó minőségű kielégítését. A kiskereskedelemben a munkaversenv fő célja: rendszeresen megújított, ésszerű készletekkel megfelelő áruválaszték biztosítása, a fogyasztók igéhvelnek kielégítése és a kiszolgálás gyorsítása, a fogyasztók iránti figyelmesség javítása. HASZNOSSÁG ÉS ÉRDEKELTSÉG A feladatok sokrétűek, és állandóan szaporodnak. De a munkahelyeken már differenciálódnak; különböző termékekben és vállalásokban öltenek testet. S hogy ezeket a dolgozó magáénak érezze, ahhoz nem elég a tennivalók puszta felsorolása. Gyakori jelenség, hogy ezek szempontokká merevednek. Pedig ha ezekből elhagynak egyet-egyet, még nem dől össze a világ. Ezért kell á pártszervezeteknek is szem előtt tartaniuk, hogy nem elegendő csupán a vállalati hasznosságból kiin- dunl a versenycélok meghatározásakor. Nemcsak az értékelésnél, hanem már a tartalom kialakításánál kell megtalálni a versenyző ember érdekeltségét, más szóval a termelő és a fogyasztó azonosságából eredő igényeket. Hétköznapi egyszerűséggel — és nagyvonalúsággal — lehet és kell érzékeltetni a munkaversenyben az ésszerűbb gazdálkodás, a jobb minőség, a művelődés, az emberibb élet kiteljesedésének eszközét, amely nem csupán az irodákban megfogalmazott vállalási szempont! Ha ezt ténylegesen sikerül megértetnünk, a verseny sok tartaléka kerül felszínre. A verseny több formája közül legjelentősebb a szocialista brigádmozgalom. Múltja, jelene, jövője egyaránt indokolja, hogy megkülönböztetett törődés övezze. A szocialista brigádok — mint azt a legutóbbi országos tanácskozás is tükrözte — az üzemi, társadalmi élet fontos tényezői. Mégis indokoltnak látszik a figyelmeztetés: a versenymozgalom nem csupán a szocialista brigádokból áll ! Nem volna helyes, ha a vállalat gazdasági és politikai vezetői figyelmen kívül hagynák a céljaiban szegényebb, de nem kis erőt jelentő egyéni versenyzőket, ínunkabrigádokat. A verseny ma már nem százalékok hajszolása. Életünk, munkánk fontos eleme: megsokszorozza a termelés eredményeit, növeli a munkáskultúrát, alakítja a szocialista embertípust. Mi lehet etpen a pártszervezetek, a kommunisták szerepe? Mindenekelőtt a példamutatás a munka minden területén. A személyes anyagi ösztönzésen kívül a legtöbbet a meggyőző szó ereje tehet. A harc a vállalások realitásáért, hogy a vállalati tervcélokkal összehangolt legyen a versenyben részt vevők igyekezete: a küzdelem az örök veszély, a sablon, a formalitások ellen, így válik a verseny valóban pótolhatatlanná — és lesznek egyre kevesebben, akik ezt még nem ismerték fel. BALOGH MARIA Lapunk július 21-i számában Megjegyzések egy fülemüle- pörhöz címmel írtunk a tamási járási művelődési központ részleges életveszélyessé nyilvánításának gondjairól és a helyben, a művelődési ház gazdáitól kapott információ alapján tévesen jelöltük az építés kivitelezőjének a TOTÉV-et. A tények azért tények maradtak és feltételezzük, hogy a Tolna megyei Tanács tervosztálya ezek miatt érezte Szükségét a gyors reagálásnak, mert július 22-én az alábbi nyilatkozatot juttatta el szerkesztőségünk» nek közlés végett: ^ — A Tolna megyei Beruházási Vállalat a tamási művelődési ház építésének lebonyolítását végezte. — Az építkezés kivitelezője nem a TOTÉV, hanem a Tm-i Állami Építőipari Vállalat volt. A visszhang a továbbiakban őzt közli, hogy az illetékes szakigazgatási szerv „az állagmegóvás és helyreállítás soron kívüli végrehajtásának érdekében felülvizsgálja a szükségessé váló intézkedéseket és a beruházási vállalaton keresztül rendelkezik a szükséges intézkedések soron kívüli végrehajtása érdekében". A helyesbítő jellegű nyilatkozatot készséggel publikáljuk, mivel az így zárul: A tett intézkedésekről a későbbiekben nyújtunk tájékoztatást. Mind az utóbbit, mind pedig a fentieket köszönettel vesz- szűk, mivel az ügyintéző gyorsaság azt ígéri, hogy egy fontos közművelődési intézményünk további sorsa nem marad sokáig függőben és az is kiderül, hogy a kát ét fél milliós beruházás kivitelezésének hibás teljesítéséért ki a felelős. Közétkeztetésünk jelene és jövője A jelenről alig szükséges hosszas fejtegetésekbe bocsátkozva szólni, mivel igencsak ismerjük a helyzetet, ami abból adódik, hogy dolgozó emberek vagyunk, akik többnyire csak hétvégeken étkezünk otthon. Egyébként, a munkahelyi ellátás mostanában sokszor kifogásolt jótéteményeként, vagy a munkahelyünk ebédlőjében, vagy a munkahelyünkhöz viszonylag közel eső étteremben, vendéglőben fogyasztjuk el előfizetéses fő étkezésünk, azaz ebédünk tárgyát. Sötétvölgy és Gellérthegy ■Nemrég fültanúja lehettem annak a heves vitának, aminek részvevői a közétkeztetés megyei, elsősorban székhelyi helyzetét boncolgatták. Szó esett ebben az eszmecserében hideg főtt ételekről és meleg hűsítő italokról”, az üzemi konyhák, kapacitásukat messze meghaladó — és közegészségügyi szempontból, módfelett veszélyes — kihasználásáról. De legtöbb szó mégis csak arról esett, hogy az üzemélelmezés, közétkeztetés nyersanyag- normái úgy viszonyulnak a mai nyersanyagárakhoz, mint a Sötétvölgy szemet gyönyörködtető dombvonulata például a Gellérthegyhez, bár nem kell ahhoz sem vendéglátóipari szakembernek, sem pedig gyakorló ^ háziasszonynak lenni, hogy némi számvetés után kiderítse bárki, mit lehet „kihozni” az egy főre érvényes 4—5 forintos normából... Világért sem akarom tréfálkozással elbagatellizálni a téma súlyát, fontosságát, de van annak nem is kevés komoly oka, miért nevezik a dolgozó emberek „madáretetőnek” az üzemi konyhát és azoknak a vendéglátóipari egységeknek a konyháit, amelyek részt vesznek a közétkeztetésben. Mert annak nevezik. S igaz ugyan, hogy az életszínvonal növekedésével a hízásra, ha tetszik, túltáplálkozásra hajlamos népek sorába léptünk, következésképpen kifejlődött az a kellemetlen optikánk, ami a has- pártiság aspektusából tudja csak megközelíteni a dolgokat, mégis az üzemélelmezés és közétkeztetés frontját érő ingerült támadásoknak van alapjuk. A baj egyik forrását a nyersanyagnormák túlhaladott- ságát már említettük. Ehhez hozzá jön még, hogy 1963-tól a dolgozók szociális, kulturális ellátásának anyagi fedezete a részesedési alapot terheli. Ebből következően számos vállalat, intézmény kollektív szerződésében — főként az 1968— 69-es években — csökkent az étkezési hozzájárulás összege, vagy legalábbis befagyott. Nem beszélve a furcsa módon létező határesetekről, azokról a vállalatokról például, amelyek se kötelezettséget, se kényszert nem éreznek arra, hogy megoldják dolgozóik legalább napi egyszeri étkeztetését. De adódnak olyan vállalatok is, amelyek úgy érzik, hogy a napi 1,20—2 forintos hozzájárulás kifizetésével — amennyiben a főtt ételhez ragaszkodó dolgozóik fölhajtottak olyan vendéglátóipari egységet, ahol előfizetéses vendégként étkezhetnek — megtettek mindent. Aligha kétséges, hogy az ilyen összegű hozzájárulásokat még a valamikor érvényes és valamikor megfelelő nyersanyag- normákhoz szabták. Ma legalább 8—10 forintos nyersanyagnormákkal kellene már számolni és ehhez arányosítani a vállalati hozzájárulások nagyságát is. Nemcsak igével ! Friss értesüléseink szerint, a Belkereskedelmi Minisztérium nem készül a nyersanyagnormák rendezésére életünk egész területén, mindössze az várható, hogy a gyermek- és egészségügyi intézmények nyersanyagnormáit rendezi, föltehetően még ebben az évben. A megbízható információ épp ezért lehetne — szükségképpen ható — ösztönzés, ami a vállalatoknak, intézményeknek szól ugyan; keressék meg a módját annak, hogy ők tegyenek portájukon többet a munkásélelmezés ügyéért. Egy átfogó igényű jelentésben volt alkalmam olvasni a közelmúltban, hogy „a munkahelyi vendéglátásban a termelés racionalizálására és a kínálat bővítésére lenne szükség”. A Szekszárd Városi Tanács koordinációs munkájának eredményeként a vállalatok, intézmények összefogásával ennek érdekében kíván még a negyedik ötéves terv során egy 2500 adagos konyhai kapacitású önkiszolgáló éttermet létesíteni a Tolna megyei Vendéglátóipari Vállalat. A terv több már annál, mint ami elejthető, lévén, hogy a Belkereskedelmi Minisztérium véglegesen ez év őszén dönt arról, hogy milyen összegű támogatást tud nyújtani a megyeszékhelynek az új közétkeztetési bázis megépítéséhez, amire a célszerűségnek megfelelően a városközpontban kerül sor. Pillanatnyilag 7—8 milliós támogatásról van szó, ami a helyi erőforrásokat is figyelembe véve várhatóan elegendő lesz. bár az az igazság, hogy a megyei vendéglátóipar egyedül nem képes fejlesztési alapjából annyit adni. amennyit a meleg, és hideg- konyhás termelőrészlegekkel ellátott önkiszolgáló egység kivitelezése, berendezése, üzemelése jelent. Tulajdonképpen ezért vált szükségessé, hogy a 2500 adagos közétkeztetési bázis építésének előkészítő munkálataiban részt vállaljon a városi tanács oly módon, ahogyan részt vállalt és Vállai “ gondoljuk — mindaddig. amíg tető alá nem kerül egy olyan létesítmény, a mély hosszú távon alkalmas közétkeztetésünk mai gondjainak száműzésére. Passzív rezisztencia Az önkiszolgáló étterem építésének ügyében 49 szekszárdi vállalatot, intézményt kerestek meg az elmúlt időszakban, hogy járuljanak hozzá az építési költségek egy-egy dolgozóra meghatározott összegű viseléséhez, mert ezek a költségek nemcsak megoldják dolgozóik étkeztetését, hanem néhány éven belül vissza is térülnek. A rendelkezésre álló adatok szerint, mindössze 19 vállalat, intézmény mutatott eddig készséget arra az összefogásra, amire múlhatatlanul nagy szükség van. 3 ha azóta néhánnyal gyarapodott is a részvállalók száma, nem nyugodhatunk bele abba, hogy fölöttébb sokan vonultak és vonulnak passzív rezisztenciába, holott igen egyszerű dologról van szó. és ez nem más, mint az érdekek egyeztetése. Őszig van idő Az idézett vita egyik felszólalója higgadtan, dg nagyon határozottan azt fejtegette, hogy a vendéglátás funkciója nem kizárólag kereskedelmi, hanem egyre inkább szociális is, amennyiben az üzemélelmezés, munkásélelmezés feladata is a vendéglátóiparé. Nos, ha ez így igaz — és valóban. így igaz — elmarasztalható még a legcsekélyebb passzivitás is, ami az ellátási gondoktól való elzárkózásban megnyilvánul. őszig, a Belkereskedelmi Mi. nisztérium jelzett döntéséig még van idő. Azt tudjuk, hogy az üzemélelmezést szolgáló és meglévő »egységek kapacitásnövelése toldalékberuházások végrehajtásával nem oldja meg közétkeztetési problémáinkat. A 2500-as önkiszolgáló étteremre szükség van Szekszár- don és minden jel arra mutat, hogy meg is valósul ebben a tervidőszakban, ha sor kerül 1973-ban a nagyszabású beruházás indítására. Bízhatunk abban, hogy sor kerül. — 6a —
