Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
KOVÁCS JÁNOS TÍMÁR ÎIMONTORNYA BÖRQYÁR Tulajdonképpen egy hónapja készíttethetett volna ilyen névjegykártyát Kovács János, a Simontornyai Bőrgyár dolgozója. Egy hónapja ugyanis sikeresen vizsgát tett, befejezte hároméves tanulmányait. És most már tímár. Véle beszélgettem, hogy érzi magát, mint friss munkás. —. Három évig tanult, melyik műhelyben dolgozott legszívesebben? — A festékkonyha tetszett a legjobban. — Miért? — Az valahogyan nagyon izgalmas, olyan, mint egy Rejtőregény. Keverni, • mérni... nagy, nagy felelősség! Ott szerettem dolgozni. Most is oda mennék, ha azt mondanák, hogy válasszak. — Most hol dolgozik? — A puhítóban. Puhítógépen dolgozom. — Hogyan? —• Egyszer volt csak probléma. Nem vettem észre, hogy a bőrt jobban kellett volna vizezni. — Aztán letolták? — Nem dicsértek meg, azt mondták, újból dolgozzam át. Nyolcvan darab bőrről volt szó. — Mérges volt? — Igen. Mert tudom, mit kell a bőrrel csinálni. De csak fogtam a rakást, magamhoz húztam, aztán gyerünk! — Higgadtabbnak kell lenni. — Igen, higgadtabbnak. De könnyű ezt mondani! A munkahelyen dolgozni kell, ott mindig van izgalom, változás. Együtt kell élni a műhellyel, a munkával, szóval az embernek bele kell illeszkedni, úgy is mondanám, fel kell szívódni a munkába. — Okosan, mértékkel. Mert mire a nyugdíjat eléri, vagy el sem éri, ha „hübelebalázs”, aztán baleset... — No persze, csak mértékkel, és ésszel. Az ember tanulja meg a szakmát, aztán még többet tanuljon, aztán mestere legyen, aztán, aztán már köny- nyű is minden ... — Kitől tanult szívesen, kit vall mesterének? — Palásti Lajos bácsi volt a szakoktatóm. Nemcsak a tí- márságot, emberséget, munkaszeretetei is tőle tanultam. Aztán a Polákovics Pista bácsi a festékkonyhán .. . Ö szerettette meg velem a színeket, a bonyolult munkát. A Szepesi Józsi bácsi is jó mester, tőle is lehet tanulni. — Hogyan szólítják magát? — Jancsi, János. — És maga a többieket? — Lajos bácsi, Lajos, Erzsi néni. — Szaktárs. vagy elvtárs? — A párttitkárnak, meg Perger Imrének, a szakszervezeti titkárnak mondom, hogy elvtárs, rpeg szaktárs. — Jól érzi magát? — A munkahelyen, és otthon is, jól. Nagyon jól. — Mennyi az órabére? — Tizenkettőötven, negyvenkettes kategória a kollektív szerint. — És? — Semmi több. — Hol lakik? — Igaron, szüleimnél. — Testvérei? — Egyik most katona, másik meg Szombathelyen él, lakatos, oda nősül. Most családi házra spórol. — Maga mire gyűjt, mire költi a fizetését? — Hazaadom a pénzt. Nálunk ez a szokás. Aki otthon van, otthon él, az adja haza a pénzét; s ha valamire kell, akkor kap. — Menjünk vissza a gyárba! Milyen brigádban dolgozik? — A műhelyben az Április 4-e szocialista brigád van, még nem tartozom hozzájuk. Az a gyakorlat, hogy várni kell az embernek, amíg a brigádba felveszik. — Ismeri a jogait? Azokat, amelyek a bőrgyári munkásokra vonatkoznak. — Igen, ismerem a kollektív szerződést. Tudom, mi jár, mit kell adnom. — Mennyi szabadságot kap? — Na, látja ezt nem tudom pontosan. A minap a főmérnök elvtárssal beszéltem, azt mondta, idén nyolc nap. de majd megmondja, a hét végén pontosan, mennyi jár. — Ügy tudom, tizenheten végeztek, tehát ennyi személy- lyel szaporodott a bőrgyári szakmunkások tábora. — Tizenheten voltunk, de az egyik leány még nem.dolgozhat, mert édesanyja beteg, Tol- nanémediben laknak; talán a hónap végén jön majd dolgozni. A többiek, mind itt vagyunk. — Szereti a tímár mesterséget? — Nehéz, de szép munka. Ahova állítanak, úgy érzem, meg tudom állni a helyem, megtanultam a szakmát, most már csak gyakorolni kell. — Horváth Rudi bácsi már ötven éve itt dolgozik a gyárban, most kapott arany pecsétgyűrűt hűségéért. Ismeri a Rudi bácsit? — A Rudi bácsit mindenki ismeri. Én ötven évet semmi-' képpen nem tudnék itt tölteni, mert most tizennyolc éves vagyok, és mire nyugdíjba megyek, már talán leszállítják a korhatárt... — Hát, az attól is függ, addig a néhány évtizedig mit teszünk, milyen eredménnyel dolgozunk. — Ez attól függ, valóban. De mindig mondjuk, hogy okosabban, jobban dolgozzunk. Már mi is tímárok vagyunk, mint akik negyven éve szabadultak, és akik utánunk jönnek, megint okosabbak, tájékozottabbak lesznek. — Maga politizál?! — A Lajos bácsi okított, mindig ő magyarázgatott, úgy érzem, valami ragadt rám. — Mosrt, műszak után hazamegy. Mit csinál otthon? — Még másfél órám van a műszak végéig. Először is rá kell egy kicsit hajtani, hogy ezt a félórás beszélgetést a boríték ne érezze meg, aztán meg lefürdök, átöltözök és vonulok . - haza? Anyámnak segítek,'"'öTva- =* i sok... — Mit olvas? — Az izgalmas regényeket szeretem. A Rejtő-könyveket például. Meg az újságokat. — Mennyi könyve van? — Talán ötven kötet, kettőt ipari tanuló koromban jutalomként kaptam. — Ki a kedvenc énekese? — A Kovács Kati. — Az együttes? Illésék, meg az Omega. — Valamilyen hangszeren játszik? — Egyszer, talán tízéves lehettem, próbáltam harmoni- kázni, nem ment. Maradt a rádió, a tv, meg a lemezjátszó. — Mi a legközelebbi célja? — Ősszel szeretnék katonának menni, valahova a környékre, mondjuk Fehérvárra, letölteni a katonaidőt, aztán nyugodtan kezdhetném á munkáséletet. Mindkét bátyám így kezdte, s mindegyik így left munkás. PÁLKOVÁCS JENŐ Érdi Judit rajza , L £ A Beszélgetésünk nem valami épületes. Az anya — leányanya — mindössze tizenhat éves, ül a konyhaszéken, ölébe ■ ejtett kézzel, mellette egy ruháskosárban a gyerek, akiről szó szerint elmondható, hogy a „szerelem gyümölcse”. Az anya azonban másként vélekedik. — Állati. Hát ezt csinálta velem ez a hülye. Én meg azt képzeltem, hogy elvesz. Persze most hallani se akar semmiről. A lovagiasság és hűség, amit az ifjú anya szereimétől számonkér, a valóságban nem egy csapodár férfi jellémzője, mert a „hülye”, aki ■„hallani sem akar semmiről”, még tizennyolcadik évét sem töltötte be, s ha jól tudom, egyelőre valami szakmát akar szerezni, bár annak előtte még jó lenne, ha befejezné az általános iskolát, amelyből csak hat osztályra futotta erejéből. A gyerek viszont itt van. A világból egyelőre nem észlel semmit, a ruháskösárról sincs fogalma, s arról sincs, hogy korai és igazán nem szívesen látott jövevény. — Mégse csaphatom ' csak úgy agyon, — mondja a leányanya, s elismerést várón néz rám. * * * A régi magyar jog megkülönböztetett törvényes és törvénytelen gyereket. A házasságon kívüli gyerek „törvénytelen” volt, ennek minden következményével, vagyis, hivatalos megfogalmazásban: „A törvénytelen gyermekek az atya nevére igényt nem tarthatnak, családi jogosítványokban, szülőik rangjában s nemességökben nem részesülnek, törvényes örökösödési joggal anyjuk után sem bírnak.” A törvényesítésnek három módja volt: a szülők utólagos házasságkötése, aminek azonban a születés időpontjára visszaható ereje nem volt; királyi kegyelem és örökbefogadás. Kegyetlen törvények. S egészen természetes volt, hogy a felszabadulás után törvény szüntette meg ezt a hátrányos és teljesen indokolatlan megkülönböztetést. Hősünk, az alig néhány hetes csecsemő, aki jelenleg egy ruháskosárban éli napjait, emiatt nyugodtan alhat; soha senki nem fogja szemére vetni származását, ebből hátránya soha nem lesz. Egyenrangú és teljes jogú magyar állampolgár, akit már betápláltak a Statisztikai Hivatal számítógépeibe, a gépi memória halála pillanatáig számon tartja. Javítja a statisztikát; eggyel többen vagyunk. Viszont több jót szegénykéről-egyelőre nem is lehet elmondani. * * * Az anya, mint mondottuk, tizenhat- éves, az apa, akivel ax szerelmes lánynak házassági tervei voltak, nincs tizennyolc. Szakképzettsége egyiknek sincs, lakásuk, megnyugtató kereső foglalkozásuk sincs. A iány, pontosabban leányanya, amikor a kórházból elbocsátották, hazament a szülői házba, bár ez a „szülői ház” a valósághoz képest, nagyon is fellengzősen hangzik. Házról ugyanis végképp nincs szó, csak egy szoba-konyhás lakásról, ahol a jövevény az ötödik lakó. Ezt az adatot is betáplálták a Statisztikai Hivatal számítógépeibe, s amit szegény javított a demográfiai-összképen, itt rögtön le is rontja, hisz a szoba-konyha, öt lakójával újabb sötét színt fest egyébként se rózsás lakáshelyzetünk képéhez. A nagyanyává előlépett anya segédmunkás, a férje szintén. Jövedelmük havi háromezer forint, ebből még egy kiskorú gyereket kell eltartaniok. Meg az anyává lett lányt, meg az unokát. Az egy személyre jutó havi átlag hatszáz forint — nem sok. A valóságban azonban ennyi sincs, mert a férj szívesen elpoharazgat, ami ugyan elég enyhe kifejezés, dç a felesége igazán megértő: . — Tessék nézni, — s körbe mutat a szűk lakáson —, hát csoda, ha nem szívesen jön haza? Nem csoda. Aztán most itt van még az unoka is. V A & V A — Amikor a lányom bevallotta, szaladtam vele az orvoshoz. De már késő volt, s mit lehetett tenni? Semmit. Mondtuk neki, gyere haza, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Az apa alighanem a negyedik fröccs után van. — Csak kerüljön a kezembe az a huligán^ kitekerem a nyakát! — s ökölbe szorított ke-* zével mutatja is, hogy hogyan. — Elvesz — hajtogatja a lány konokul —i} megmondta, hogy feleségül vesz. — Aztán majd tarthatom azt is! — kiabál az apa, s erre nem is lehet mit mondani. — S biztos vagy benne, hogy attól van? —» kérdezi az anya, olyan szigorú hangon, mint-* ha most kérdezné először. , — Biztos, biztos! — Biztos! — hangoskodik az apa. — Tudod is te! A lány elbátortalanodik, s alig hallhatóan mondja: — Tudom azért. Tőle való. j * * * Ezt majd eldöntik ők. Én inkább a gyere* két nézem, aki boldogan és gondtalanul alszik a ruháskosárban, miután anyja úgy vélte, hogy „mégse csaphatja agyon”. Hívatlanul jött, de ez a világ neki is épp oly otthonos lehet, mint bármelyikőnknek. A -törvény azonban ennél többet nem tehet. Az anyjának most kellene járnia a gimnázium harmadik- osztályába, s akkor is a „hátrányos helyzetű” tanulók között tartanák számon. Az ifjú magyar helyzete fokozottan hátrányos, s be tudja-e hozni ezt a valóban súlyos hátrányt? Nem viszi el ragály, tüdőbaj, erről biztosak lehetünk. Teljes jogú állampolgár, az egészségügy egész szervezete őrködik fölötte, s ha megbetegszik, épp oly gyógyszerekkel kezelik, ' mint egy miniszter fiát. S ha a szükség úgy hozná, akár az egészségügyi repülőgépet is elküldik érte, hogy időben a legjobban fölszerelt kórházba szállítsák, mert nemcsak joga van az élethez, hanem a társadalom mindent meg is tesz, hogy ez a jog életet, egészséget jelentsen. És aztán? A nagyanyja azt mondja, beletörődtek. Az anyjának egyelőre fogalma sincs arról, hogy milyen sorsot választott saját magának: tizenhat éves, iskolai végzettség, szakma, pénz nélkül, egy gyerekkel áll a világban. „Hogy ezt csinálta velem ez a hülye!” — ezt hajtogatja egyre, de ezzel nem változik semmi. Az ő élete sem változik, mert „az a hülye” nyilván nem fogja elvenni, s ha el is venné, — igaza van az apának — csak eggyel többen lennének a szoba-konyhában. A lány, pontosabban anya, sorsa is elég vigasztalan. De mi lesz a gyerekkel, lesz-e ereje, türelme, kitartása, hogy ennyi bajon, nehézségen átvágja magát, mint a mesebeli kisebbik fiú? Tizenhat éves korára elzüllhet, nem kell messze mennie példáért, de lehet belőle művész, egyetemi tanár is, csak rátaláljon az útra, amely ide vezet. Állunk a ruháskosár fölött s nézzük a gyereket, aki alszik, széttárt karral, elégedetten. Nem örömre jött, nem jelent áldást, gyermek- áldást, ahogy hajlékony nyelvünk költőien kifejezi, bár anyja agyon se csapta, nyilván a büntetőjogi következményekre való tekintettel. Az áldás és az átok között lebeg szegény, aki igazán nem tehet semmiről. Mire is jöttél a világra? — kérdezi nagyanyja, hogy mondjon valamit. Csak nehogy olyan legyen, mint az az átkozott huligán! — indulatoskodik a nagyapa. Életcélnak azonban ez nagyon szerény. Mert ez a hívatlan jövevény minden lehet, a szó igazi értelmében, tudós, államférfi, művész, hisz tényleg előtte az élet. Higgyünk benne, hogy valóban az élét van előtte. CSÁNYI LASZLÖ
