Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
Sorsok, sorsunk O Mit tudnak a mai gyerekek arról a cserje alakú, fehér, rózsaszín, vagy sárga virágú trópusi növényről, amelynek dió nagyságú toktermése van és magvait több centiméter hosszú finom szőrök borítják? Senki se tűnődjék a válaszon, mert nem sokat. Azaz, a nagyobbacskák éppen csak annyit, mint amennyit a tankönyvek tartalmaznak a gyapotról, a textilipar és más iparágak fontos nyersanyagáról. Személyesebb találkozásuk ezeknek a gyerekeknek nem volt a „fehér arannyal”, szüleik, nagy- szüleik pedig szívesen felejtenek el minden jó, rossz emléküket, ami csak őket ennek a távoli ős- hazájú ipari növénynek hazai meghonosításához fűzi. A nagy és fölöttébb költséges kísérlet kudarcba fúlt, mint megannyi más, realitásokat nélkülöző próbálkozásunk az ötvenes évek elején. A gyapot, gumipitypang és társainak hazai története alig kezdődött el, máris lezárult és bár kevesen és kevésszer beszélnek róla, a kísérlet tanulsága elevenen él a mezőgazdaság szocialista történelmét munkáló parasztemberekben. Hogy a csudába jutott eszembe, hogy körbefussam a megye néhány községét, megtudakolandó, ki milyen szívvel emlékezik arra a növényre, aminek hazai földbe való plántálásáról minden valamirevaló parasztnak megvolt a maga keresetlen véleménye, csak éppen a diplomás szakembernek nem? Úgy jutott eszembe a múltkutatás, hogy a Tolnai Napló 1952. júniusi számait lapozgatva rábukkantam egy vastag címbetűs tudósításra. „A zom- bai Vörös Csillagban befejezték a gyapot harmadik kapálását” — olvashattam és tájékozódhattam visszamenőlegesen arról, hogy a harmadik kapálás első napján, pénteken 13 holdon, szombaton további 5, míg hétfőn délután négy órára a még hátralévő 7 holdon végezték el a munkát, ami kétségkívül igen nagy dolog lehetett, bár tovább lapozva rábukkantam arra a híre is, hogy a tolnai Alkotmány már negyedszerre, a dunakömlődi Szabadság meg először kapálta meg a gyapotot és a pitypangot. Ez utóbbi tudósítás igazával alighanem valami baj lehetett, mert néhány nap múlva egy másik híradás már arról szólt, hogy ötödször adták meg a kömlődiek a gyapotnak, ami kijárt növény- ápolás címén. o Utam első állomása Mőcsény. Kerekre nyílik az adminisztrátorlány szeme. Ö bizony gyapot-ügyben nem tud segíteni, de majd a főkönyvelő elvtárs, az megmondja, melyik nyugdíjas tsz-tagjukat keressem. Sikerem, mondhatom, óriási volt, mert úgy bámultak rám, mint akit sajnálni kell amiatt a bizonyos hiányzó egy kerék miatt. Gyapot? Ugyan már! Ki foglalkozik már azzal ? — A Bogdán Gyula bácsit, azt tessék megkeresni. Itt lakik a szomszédban. Biztosan otthon van, mert az előbb járt nálunk. Gyula bácsira várni kell, addig csak úgy, kerítésen innen és túl beszélgettem a ház asszonyával. — A gyapot, az érdekli magát? — Az. Maguk is szidták a gyökerit? — Mink aztán nem, nekünk jól beütött Egy holdon vetettünk és 2600 forintot fizetett Megegyeztünk, hogy az szép pénz volt, aztán amikor kiderül, hogy három nyáron is jártam a csallóközi Tardoskedd szomszédságában rokonlátogatóban, ismerősnek dukáló mosoly jutalmaz. Most találkozunk igazán. — Tudja, először nagyon szokatlan volt nekünk itt. Emlékszik, arra mifelénk csupa sík a vidék. Itt meg ezek a hegyek. De jól van azért. Huszonnégy év nagy idő, a gyerekek már ide jönnek haza. Mind a négyen, menyestül, vejestül, unokástul. Közben megérkezik a gazda is, aki Bogdán néni szerint „többet tud” a gyapotról. Beülünk a téli konyhába és máris mögöttünk van 1972. Nem, ők nem panaszkodhatnak. Jól sikerült a gyapot. Persze, nem mindenkinél és az, akinek nem sikerült, bizony minden volt akkor, csak éppen nagyságos úr nem volt. Hiszen tudom — mondja Gyula bácsi és én rábólintok, mert csakugyan tudom, mi mindenben voltunk mi képesek akkor fölfedezni az ellenségnek nemcsak a kezét, hanem a lábát is. Elég cudar idő volt az, mert könnyen megégette a körmét, aki mérgében-haragjában ki találta mondani, hogy nem lehet fából csinálni vaskarikát — Nekem szerencsém volt, pedig a fene se tudta, mit kell tenni. így esett aztán, hogy egy holdba vetettem el a magot, aminek megmaradt a fele. Hű, ebből baj lehet, mondta a komám, bele kéne vetni a maradékot is. így történt. S csakugyan szerencsére, mert ami először kikelt, azt elverte a jég. A másodszorra előbújt gyapot pedig olyan gyönyörű lett, hogy agyba-főbe dicsérték. Hát, tudom ... volt akkor amolyan dícsőséglista, meg fekete is. Haj, ha arra valaki fölkerült, rajta is maradt mindvégig ötvenhat után vakarhatták le csak a listáról. így volt. Egy éven dolgozott csak a gyapottal. Utána ő lett a megalakult egyes típusú termelőszövetkezeti csoport vezetője. Csupa felvidékről ide települt ember volt benne. Ez volt 51-ben. ötvenhat után szétmentek és csak ötvenkilenc végén alakult újjá a termelőszövetkezet, ami alakuló közgyűlését 1960. januárjában tartotta. Gondol azokra a nehéz időkre? Nemigen. Már ez a gyapot is kiment a fejéből, pedig igaz is, Szőts Gáspár, aki bíró volt akkor, igen lelkesedett — esetleg hivatalból — a gyapotért. Úgy hítta, hogy fehér arany. Rajta is maradt jó sokáig ez a név. .Ugratásból így szólongatták g hozzá közelálló^ e Tevel, községi tanács, ahova naponta bejárnak a legmaibb gondok. Rámcsodálkoznak, hogy nincs jobb dolgom, mint gyapot-emlékek után kajtatni? A titkár azt erősíti, hogy itt nem volt kísérletezgetés a gyapottal, csak a Juhéi ÁG-ban. — Azt ám — kapja föl a fejét Csibi Aladárné az íróasztal mellett — én még jártam is oda egyelni meg szüretelni. Nyári szünetekben mentünk és nagyon jó volt, mert napi 25—30 forintot kereshettünk, meg együtt is voltunk. — A kereset a maga zsebpénze lehetett, Marika? Hova gondolok! Nem volt akkor zsebpénz Tanszerekre kellett, ö még csak vasárnaponként kapott 1 forintot, kettőt fagylaltra, de az is nagy szó volt, mert a fagylaltpénzért az ő családjában öt gyerek tartotta a markát. Neki két gyereke van. A fiú a Tolna megyei AÉV ösztöndíjasaként tanul Pécsett a Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskolában, a kislány most a „feliér arany” lesz elsős ugyanott a Komarov Gimnázium és Szakközépiskola postaforgalmi tagozatán. Nekik van zsebpénzük és meg kell tanulniok az okos gazdálkodást is, mert nem kevés pénzbe kerül az iskoláztatás. — Szóval, a gyapot... Emlékezem, hogy mi szerettük. Amikor ott voltunk az első gyapotszüreten, megszedtem tíz és fél kilót, olyan zsebes, kenguruköténybe szedtük. Nagyon megdicsért a tanár néni, azt mondta, hogy én voltam a nap hőse. Mészáros Lajos nyugdíjas tsz-tagnak sincsenek kellemetlen emlékei a gyapotról. De még mennyire, hogy termelte ő is! Arra fölfelé, a Kálvária dombra vetette el, nem haragudott rá, de az isten ne verje meg, aki kitalálta, itt csak elkínlódott az a szegény növény, aztán egyszer-másszor megpróbálták úgy magyarázni, hogy ez, vagy amaz a gazda szándékosan pocsékolta el. Pedig, gondoljam csak meg, mennyi napsütés van nálunk és ott, ahova igazán való a gyapot! Itt beletettük a legjobb földbe, úgy megpátyolgattuk, aztán nem ment az semmire. Volt, hogy be sem érett. — Az a helyzet, hogy húsz-egynéhány évvel fiatalabbak voltunk, aztán, ha ezt az időt el lehetne radírozni, jöheftne megint az a gyapot. Mészáros néni afelől bizonykodik, hogy csakugyan jöhetne, mert most úgy meg vannak táplálva a földek, hogy ha kihajítanak az árokpartra valami magot, olyan gyönyörűen kikel, mint a parancsolat. — Nem látta a kukoricánkat? — Nem, nem is figyeltem. — Nahát, azt nézze meg, mert még soha ilyen szép nem volt. Ide is öt felnőtt gyerek jár haza és könnyű megértenem, hogy miért jönnek szívesen. Mészárosék öregségükre is igen jókedvű, derűs emberek. Mit nekik hányódás, vetődés, gyapot, pitypang, meg mifeme. Végül is hazaértek. Az elözvegyült felvidéki ember; meg a szintén' özvegy székely asszony! Nyugdíjasok. Csak az a kár, hogy kevés év van mögöttük. Azoknak lesz igazán jó, akik öt-tíz év múlva mennek a tsz-ből nyugdíjba, . o Zomba. Kicsit messze a falutól a tsz központja,' de ide is megérte betoppanni. Végigjárom a vissz- hangos kastélyfolyosót és már-már félni kezdek, hogy senkit nem találok, amikor rábukkanok egy idős férfira és bemutatkozván ismét elbámulok azon, hogyan van, hogy a 30—40 éves múltú mezőgazdászokra rá van írva a mesterségük? Az elnök ebédel. Gyapot? Hát, őszintén szólva, ő nem emlékezhet erre. Az FM-ből börtönbe pen- derült egy csúf per kapcsán és amikor 1954-ben kiszabadult, álláskeresőben hiába kereste volt évfolyamtársát a gyapotfelügyelőség Tolna megyei rezidenciáján, akkor már fulladozóban volt a meg- honosítási kísérlet, ki-ki azt nézte a gyapotos szakvezetők közül, hogy a mezőgazdaságnak melyik re- ményteljesebb ágazatára nyergeljenek át. Azért csak tud egyet és mást, mint kiderült később, amikor visszaérkezett már az elnök is. A gyapotprogramot 1950-ben az állami gazdaságok kezdték, meglehetősen nagy ráfizetéssel. A köztermesztés 51-ben indult és Tolna, Baranya, Békés megye volt a kísérletezés fő területe. — Valaki kitalálta és nekiugrott anélkül, hogy kikérte volna a szakemberek véleményét. Hogy ki volt a valaki, itt sem firtatjuk, hanem azt latolgatjuk hol derülve, hol meg borongva, hogy végigpillantva a felszabadulás utáni magyar mező- gazdaság történelmén, mindig akkor következett be valami eleve balsikerre ítélt lépés, amikor a szakértelmet elnémították. Az elnök úgy véli, és úgy is igaz, hogy a „fehér arany” mezőgazdaságunkra erőltetett korában nem lehetett protestálni. Bizony, még az ő fejében is megfordult lelkes ifjú vezetőként, hogy ádázkodó ellenség műve a gyapotföldek satnyasága. Gondoljuk csak meg! A vetőmag a legjobb földekbe került. Egyelték, kapálták, óvták, mint a szemük fényét és milyeíi eredménnyel? Jó volt, ha egy hold visszfényében 400 négyszögöljén szép volt a növény. Istenkém; miért pont neki jutott volna eszébe, a fiatalon nagy és szent dolgokért felelőssé tett vezetőnek, hogy a klíma nem stimmel? — Tudja, elvtársnő, mi ebben a legszebb? Az, hogy mögöttünk van, kinőttük és így beszélhetünk róla. Csakugyan... a fehér arany hazai bukásában az a legszebb, hogy ki-ki ép lélekkel állt a helyén, vagy lépett vissza a sorba és töretlenül kitartott amellett, hogy a történelmi cél nem tévesztendő össze a vezetés elvektől és valóságtól elrugaszkodott rossz módszereivel, amelyeknek —■ most már — kissé elfelejtett jelképe a gyapot. U LÄSZLÖ IBOLYA Nyár a múzeumban Egy félév tanulságai — Az idei nyár olyan szeszélyes, mint a legbolondabb április. Hőgutával kerülgető melegben jó azonban ideig-óráig hús falak közt élményekkel töltekezni, és ugyanezt jó megtenni, ha oda- kinn zuhogó zápor áztat bőrig. Mit talál ezekben a napokban, aki ilyen, vagy olyan meteorológiai körülmények hatására, de persze mégis elsősorban saját érdeklődésétől hajtva belép a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum kapuján? Megpróbáltuk beleélni magunkat a soha itt nem járt látogató szerepébe, és kalauzolást nem kérve jártuk végig a termeket, 20000 év A régészeti kiállítás földszinti első termében, az ajtótól rögtön balra, monstruózus kiemelt földszelvény vall arról, hogy megyénk mai területén már húsz évezreddel ezelőtt is élt egy mammutvadász embercsoport. Elejtett zsákmányuk csontváza és pattintott kovaeszközeik Du- naföldvár határában kerültek elő. Évezredekben az átlagember bajosan gondolkodik. Csekély tízezer évvel később, a palánki kertészet helyén már lényegesen fejlettebb, de még mindig pattintott pengéket, árvésöket használtak, ötezernégyszáz évvel ezelőtti múltból származnak az első, fazekaskorongot még nem látott, gyúrt agyagedények Medina környékéről. A praktikum iránti érzék már ekkor megmutatkozik, kissé megdöbbentő, hogy az edények formája szinte mindmáig alig változott valamit. A szép iránti hajlandóságot a múzeumalapító Wosinsky által feltárt lengyelt kultúra ismeretlen népe már észrevehetően elárulja egy évezreddel későbbről. A tárlókban jól, ötletesen és főleg szemléletesen elhelyezett leletek, összehasonlító fényképek és a tömör magyarázó szöveg ettől kezdve fokozatosan mutatja az idő — persze relatív — fel- gyorsulását. A rézkori csákányoktól szinte már egy ugrásnak tűnik a csodálatos kányái kocsi- urna, a korai vaskor kardjai és végül az első néven is nevezhető náció tagjainak felbukkanása. Kakasdi herkuniátok Kakasd környékére települtek az időszámításunk előtti 600 és 300 közt a lovas szkíták, majd utánuk a kelták népéhez tartozó herkuniátok törzsének tagjai. A keltáktól származik Szekszárd ősi Alisca neve és ők készítették azt a Medinán lelt lószerszámdíszt, melyet akár a híres Csankó mester is megirigyelhetne. KISZ-gyülés régiségek közt Ezután már a rómaiak jobban ismert kora következik. Szobrok a tamási háziszentélyböl, szölőmívelő eszközök, Dunaföldvár, Dunaköm- löd, Tolna, öcsény, Várdomb leletei, Lucius Fus- cus veterán bronz diplomája Regölyből és egy pajkos üvegpohár, mely akár egy mai pinceszeren is használható lenne, ugyanis kényszerűség volt fenékig üríteni, nem áll meg a talpán. A szekszárdi múzeum régészeti anyaga országosan is nagyhírű, gazdag. Sajnos azonban maga a szép épület kevesebb kiállításra hasznosítható helyiséget rejt magában, semmint kívülről hinni lehetne. így a különben is szegényebb, népvándorlástól a XIX. századig terjedő anyag egyetlen terembe szorult. Itt az etei kincsből bemutatott részletek és az aranypénzek sora köti le legelőször a látogató figyelmét. Néprajz Az emeletre vezető lépcsőt angol metszetek díszítik, a fenti széles folyosót különböző, javarészt múlt századbeli bútorok. Az itteni négy kiállítóterem közül hármat a megye gazdag néprajzának szenteltek. Szőttesek, bábukra húzott ruhák, szobabelsők, fazekas- és takácsműhely interiörök, a gabonatermesztés, kendermegmunkálás, halászat eszközei. A szőlőmívelés múltjának bemutatása egyelőre hiányzik. Mindhárom terem gazdag, órányi szemlélődést igényel. Mellette a legújabb kort, a megyei munkásmozgalom múltját, elsősorban reprodukciókkal bemutató különterem. Vendégkönyv A múzeum vendégkönyve tanulságos. A megszokott, de természetesen közoktatási szempontból nagyon fontos, iskolai látogatásokat dokumentáló bejegyzések sora mellett, arab, lengyel, német, orosz, olasz, francia, finn és román nyelvű elismerő sorok. Távoli üzemek látogatóié és a meglepetés: itt tartotta KISZ-gyűlését a Garay- gimnázium egyik osztálya. Az év első felében a szekszárdi múzeumot 10 009 személy kereste fel. A Babits-házat 4984, a borjádi méhest 860, a Kölesden, Dunaföldvárott és Pakson rendezett vándorkiállításokat 35 509. A félszázezret felülmúló összesített szám rekord a múzeum eddigi történetében. ORDAS IV Ali 1
