Tolna Megyei Népújság, 1972. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

Dél-amerikai mozaikok I. Buenos Aires: Peronra várva A Boeing 727-es repülőgép Európa partjaitól egyetlen le­szállással tette meg a több ezer kilométeres utat Buenos Aire- sig, Argentína fővárosáig. A rövid pihenő kellemes kikap­csolódás volt Dakar repülőte­rén, még ha a gép éjjel két óra körül is érkezett Szenegálba. Az afrikai ország fővárosát madártávlatból csak néhány fénycsóva jelezte, kárpótlást nyújtott viszont a természet: a hatalmas pálmafák, a húsz fok körüli hőmérséklet, vala­mint az Atlanti-óceán felől ér­kező enyhe szellő frissítette fel a négyórás repülőúttól el­fáradt utasokat. Dakar tranzitvárótermében néhány — csaknem álomkó­rosnak tűnő — kétméteres fe­kete bőrű alkalmazott virrasz- tott csupán, akik a helyi afri­kai népművészet tárgyait kí­nálták minden lelkesedés nél­kül az érkezőknek. A jelleg­zetes, fából vésett maszkok, nyakláncok mellett ezüst és arany ékszerek, karkötők so­rakoztak a pulton. A szemlé­lődést a hangosbeszélő szakí­totta félbe, szólította a Boeing gép utasait. Hatórai út még Buenos Airesig... Helyi idő szerint délelőtt tíz órakor landolt a gép Ar­gentína fővárosában. Minthogy a tízezer méteres magasságból a gép nagy sebességgel szállt alá, a panoráma megcsodálá­sára kevés idő jutott, Dél- Amerika hétmilliós metropoli­sa csak egy rövid pillanatra tűnt fel. A nyugati kontinens hogyan fogadott? Mindig fel- fokosott várakozással jár az érkezés egy ismeretlen ország­ba, s az izgalom még nagyobb, ha nem csupán egy országról, hanem addig még nem látott kontinensről van szó. A dél-amerikai nyár utolsó erejét adta ki, a hőmérő hi­ganyszála Buenos Airesben már a reggeli órákban is hu­szonöt fok fölé emelkedett. Az első meglepő benyomást egy szemfüles fényképész váltotta ki, aki valamennyi érkezőt „megörökített” és negyedóra múlva — miközben az utasok átestek az egészségügyi ellen­őrzésen — már árulta is a kész képeket. A Santiago de Chilébe vivő gép indulásáig még néhány óra volt. A repülőtéri szálloda fe­lé indultam. A szálloda liftese, hatvan év körüli ember büsz­kén mutatta a környéket, a viszonylag modem épületeket, a szálloda melletti jólétet bi­zonyító uszodát. „Mindez még Peron idején készült” — mondja, majd hozzáteszi: „ha a hadsereg Í955-ben nem ker­gette volna el az elnököt, ma egész Argentína ilyen lenne”. Jólértesülten egyet kacsint, „lehet, hogy jövőre visszatér spanyolországi száműzetéséből Peron. A hadsereg ígéretet tett, hogy márciusban válasz­tások lesznek. Én biztos, hogy rá szavazok”. Szavait megerő­sítve kimutat az ablakon : „Látja azt a csoportot?” Kö­rülbelül kétszáz, elsősorban fiatalokból álló csoport __ gyűlt közben össze a repülőtéren, hatalmas táblákat, transzpa­renseket tartanak. „Most indul Madridba Frondizi, volt elnök. A választások előtt valameny- nyi leszerepelt politikusunk Peron kegyeiért gazsulál”. Mit is lehet hozzátenni a liftes reményteli szavaihoz? Kívülállóként kezdjem magya­rázni ennek az argentin „benn­szülöttnek”, hogy az ötvenes évek Argentínája sem volt pa­radicsom, s a sajátos diktatú­ra sem tudott hosszabb távon megoldást kínálni a fejlődés­ben kissé elmaradt ország gazdasági, társadalmi problé­máira. Argentínában 1966. óta a hadsereg van a hatalmon. A feszültségeket a tisztikaron belüli puccs okkal próbálták levezetni, így először Ongania, majd Levingson elnök menesz­tésére került sor. A szociális és gazdasági ellentmondások azonban tovább növekedtek, egyre gyakrabban bénítják meg az ország életét az általános sztrájkok diáktüntetések. Kinn- tartóikodásomkor roobant az egyik gerilla-szervezet bombá­ja: elraboltak Sulii strot, az argentínai Fiat-művek főnö­két. Már itthon érkezett a hír Idén a német reneszánsz ki­váló mesterének, az idősebb Lu­cas Cranach (1472—1553) fes­tőnek és grafikusnak 500. szü­letésnapját ünnepük az NDK- ban. Az NDK múzeumaiban sok művét őrzik. A frankföldi szüle­tési helye, Kronach után elneve­zett művész 1505-től 1550-ig Wittenbergben élt, (ma az NDK egyik gyorsan fejlődő ipari köz­pontja), utolsó életévét pedig Weimarban töltötte, ott is van eltemetve. A várost később Goethe tette híressé, aki egyéb­ként anyai ágon közvetlen le­származottja volt Cranachnak. • Lucas Cranachot már kortár­sai is nagyra becsülték: Dürerrel, Grünwalddal és Holbeinnel em­legették együtt. Világnézetét és művészeti felfogását korának egyik leghaladóbb szellemi áramlata, a humanizmus for­málta. Amikor első mesterműveit alkotta, a bécsi egyetem huma­nista tudósainak körével tartott fenn kapcsolatot. Ezekre a mű­vekre jellemző az ember erősen érzelmi megjelenítése és különö­sen a természet szépségeinek mély átérzése. Már 1500 körül kidomborodott Cranach nagy arcképfestői tehetsége, s a kö­vetkező évtizedekben is portréi képezték alkotó tevékenységének nagyobb részét és legjavát. ■ • Vallásos vagy mitológiai tár­gyú művein sok figurát jellegze­tes egyéniséggel jelenített meg. Be tudott hatolni a gyermekek és fiatalok sajátos lelkivilágába, érzékeltetni tudta azt, amire a kor legtöbb művésze még nem volt képes. Oly sok műve éppen ezáltal vált híressé, hogy a XIII. A Bauxit Tröszt megalaku­lása ez már világos volt előt­te — új fejezetet nyitott Ba- látai Jenő történetében is. Ka­pott némi pénzt, valószínű, ezzel bedugta a sok lyukat, amit anyagi helyzetének paj­zsán vágott az utóbbi öt esz­tendő. Úgy is fogalmazhatná: Balátai egálba jött. Kutatott, hallatlan nagy szakmai tekin­télyre tett szert, pénzt szer­zett, de a pénz elúszott. Mire gondolhatott ekkor? Arra, hogy helyzete csak átmeneti. A tő­kével, a bankárokkal, üzlet­emberekkel való viaskodásban elkerülhetetlen, hogy alul­maradjon. Erkölcsi fedezete van, de anyagi jólét, tőke, pénz nincs. Sebaj, kezdi elöl­ről, de már egy magasabb fo­kon, annak a tudományos meggyőződésnek fokán, ahon­nan látni lehet az újabb tele­peket. Mert új telepek van­nak. Ha Gánton bauxitra ta­lált, rá kell bukkannia más helyeken is. Ezt az üzlet­emberek csak sejtették, ő vi­szont tudta. Am ezeket az újabb területeket nem fogja egy tál lencséért eladni. Nem bizony! Ha Balátai Jenő geológus eddig eljutott, mindebből csak erőt meríthetett további küz­delmekhez. A kutató — vizs­gálta Szász röntgenszemek­kel a hősét — a kezdeti ku­Sallustro kivégzéséről. Ebben a helyzetben jelenthet-e meg­oldást Peron visszatérése? A belső monológot már az étterem pincére szakítja félbe. Marhahúst kérek, s ő csodál­kozva kérdezi: „Uram, nem 'tudja, hogy ma hústalan nap van Argentínában?...” Pedig a pampák országa éppen marha­hús-kivitelével vált híressé. Lovas Gyula (Következik: Santiago.) gyermeki kifejezést vagy a ser­dülőkornak sajátos lelki hangu­latát mesterien tudta megjelení­teni. 1505-ben meghívták Witten- bergbe udvari festőnek. Ott is­mét kapcsolatba került az ép­pen akkor alapított egyetem humanistáival, akik döntő hatás­sal voltak élete további alaku­lására és művészetére. Amikor 1517-ben Luther Márton elindí­totta a reformációt, Cranach művészeti téren döntő módon közreműködött a mozgalomban, jellegzetes protestáns művészet megalapítója lett, amely Witten- bergtől Skandináviáig és a Bal­kánig terjedt el. A parasztháború leverése mű­vészetére (különösen a későbbi években) rányomta bélyegét, érezhető az ellentmondás eredeti humanista beállítottság.a és a polgársághoz való tartozása — többször volt tanácsos és polgár- mester Wittenbergben —, vala­mint az udvari társaságtól való függése közt. így művészete erő­sen tükrözi azt a mély válságot is, amelybe a korai polgári for­radalommal a reneszánsz realiz­mus is kerüli, a megmerevedést a gyakran a divatot követő, de­kadens modorban. * Ezeket a szoros összefüggése­ket művészet és társadalom kö­zött az ez évi weimari, witten­bergi és másutt rendezendő Cranach-káillításokon, valamint a wittenbergi nemzetközi művészet­tudományi kollokviumon mélyre­hatóan elemezni fogják, hogy tovább tisztázzák az európai kul­túra eseménydús korszakának történelmi képét. darcokból edzetten került ki. Edzettebben, mint amikor el­kezdte a bauxitért vívott har­cát. Ez természetes pszichikai folyamat. Az a sportoló, akit egy r^agy versenyen a máso­dik helyre szorítanak, a kö­vetkező alkalommal jobb tel­jesítményre képes. A kis fáj­dalmak jók, azok ösztönöznek, a nagyok már nem! Hogy Ba- látaiban parányi szorongás is maradt, az szinte bizonyos. Az ötezer pengőt vissza kell fizet­nie. Az adósság nyomja, szo­rítja, sarkallja. Nem bánná azonban, ha ebben a küzdel­mében segítőtársra találna... Valami külső erő, ami tovább lendíti... Balátai még nem tudhatta, hogy 1933 májusában megjele­nik Berlinben, a Reichstag lépcsőjén az a bajuszos, oldalt fésült hajú férfi, akit Adolf Hitlernek hívnak. Nem sejt­hette, mi indul el ezzel Euró­pában, miként akar a Reich fegyverkezni, hadiflottát épí­teni, s hozzá alumíniumot sze­rezni... Balátai ekkor még csak egyet tudott: alkotni, kutatni, óriási energiával a munkába vetni magát, hogy az ered­mény emberi, egyéni sorsán is hatalmasat lendítsen. De eh­hez sem ártana a jó szellem, a jó ómen, a jó szerencse, ami jöhetne esetleg egy házasság­gal is. Egy gazdag, szép lány. Szép és előkelő elsősorban, de nem ötszáz éve született Lucas Cranach • • :3 ä £7 a Kaszinó utcában o fi léghajóra nagy jövő vár 1900 nyarán nagybetűs cí­mekkel jelentették a lapok szerte a világon a XX. század szenzációját, a 62 esztendős Ferdinand Zeppelin gróf által készített léghajó próbaútját Németországban^ A léghajón elhelyezett két, egyenként 16 lóerős motorral elérték a ko­rábban elképzelhetetlen 25 ki­lométeres- óránkénti sebessé­get. A szenzációnak megvolt a maga előtörténete. 1893-ban a magyar Schwarz Dávid szaba­dalmat nyert alumínium borí­tású merev vázas léghajóra. A munkálatok folytatására azon­ban nem volt elegendő pénze. Váratlanul segítségére sietett egy németországi alumínium­gyár tulajdonosa és négy év múltán el is készült a léghajó. De Schwarz Dávid már nem érte meg a hajó levegőbe emel­kedését: röviddel a kísérlet előtt agyvérzésben elhunyt. 1897 november 3-án emelke­dett magasba a léghajó. A konstrukció még nem volt tö­kéletes. Ráadásul, leszállás közben a szél a földhöz csapta a léghajót. A pilóta életben maradt, de a léghajó össze­tört. A berlini Tempelhof-mezőn végrehajtott kísérleti repülé­sen jelen voltak a német ka­tonai főparancsnokság tiszt­jei; ott volt gróf Zeppelin al­tábornagy is... Egy napon Schwarz Dávid özvegyénél javakorabeli, jól­öltözött úriember jelent meg és jelentős összeget ajánlott az asszonynak férje találmányá­nak felhasználási jogáért. A súlyos anyagi gondokkal küzdő asszony elfogadta az ajánla­tot. És 1906-tól a friedrichsha- feni gyár szerelőcsarnokából egymás után bocsátották útra a „Zeppelineket” — így nevez­ték akkoriban a merev borí­tású léghajókat. Zeppelin és társai kétségtelenül sok új öt­lettel gazdagították a Schwarz Dávid-féle konstrukciót. Ez a léghajótípus, azután több, mint negyven esztendeig uralta a levegőt, részt vett a nemzet­közi forgalomban; a gépek éj-' jel-nappal szelték a levegőd óceánt. Épültek ilyen léghajók Orosz­országban is. Az első kísérle­tekre 1887-ben került sor. 1892- ben egy iskolai tanár, K. E. árt, ha jól szituált. Ha lenne ilyen nő, ha jönne, ha terem­tődne!... Elfogadná a sorsnak ezt az átlátszó ajándékát? Nem! El! De nem! — Kár lenne — gondolta Szász — akár ezt, akár ennek ellenkezőjét is bebizonyítani, de a tények arról beszélnek, Balátai elfogadta a sors (!) adta kezet, megragadta, s hoz­zá nagy reményeket fűzött. Dq vajon hogyan bírta ki az első árverezést a felesége, Bayer Alice?... Balátai nyil­ván titkolta előtte anyagi helyzetét, és egyszer csak meg­jelent a végrehajtó a lakás­ban... Szász végiglapozta az előtte fekvő egyik irattömböt, és ki­emelte belőle a hártyapapírra írt jelentést: „A tekintetes Budapesti I—III. kerületi Kir. Járásbírósághoz. Donovai Ru­dolf I—III. kér. kir, jb. végre­hajtónak, mint bírói kiküldött­nek JELENTÉSE Balátai Jenő és neje végrehajtást szenvedő ellen, a Pk. I. 55674/1934. sz. végzés alapján...” Szász a hosszúkás alakban összehajtott papírt kinyitotta, olvasni kezdte a tárgyak jegy­zékét. Mit mondhatott, szólhatott, hogyan sikolthatott fel e vég­zés láttán a fiatal bárónő? Balátai aligha gondolhatta volna, hogy ilyesmire még eb­ben a házasságban sor kerül­het, hiszen Schröder bankár­nak, a Bauxit Tröszt elnöké­nek estélyén hozták eléje, mutatták be neki Alice-t. Az idős bárónő, a Dédi egyik naplórészlete erről így vallott: — „Fritz Opeléknél találkoz­tam össze Schrőderrel. Nagyon Ciolkovszkij javaslatot tett tel­jesen fémből építendő, alumí­nium hullámlemez borítású léghajó építésére. Ezt az ötle­tet valósította meg egyébként Ferdinand Zeppelin. Oroszor­szágban Ciolkovszkij elgondo­lásai csak a szovjethatalom győzelme után válhattak va­lóra. A szovjet gyártmányú lég­hajók első felszállásaira 1923- ban került sor. Léghajók részt vettek a Nagy Honvédő Há­borúban is. így például a V— 12 jelzésű léghajó 1679 órát töltött a levegőben, 1432 fel­szállást végzett és- több mint 355 tonna terhet szállított. A háború után készült el B. A. Garf mérnök irányításával a „Pobeda” léghajó. Több mint negyven eszten­dővel ezelőtt K. E. Ciolkovsz­kij a következőket írta „A lég­hajó” című munkájában: „...az aeroplán csak levelek, drága áruk és olyan emberek szállí­tására alkalmas, akik nem ta­karékoskodnak a viteldíjjal. A léghajó viszont az olcsó áruk fuvarozását végezheti és olyan utasokat szállíthat, akik nem akarnak, vagy nem tudnak nagy összeget fizetni az uta­zásért” A Ciolkovszkijt igazoló adat: ugyanannak a tehernek a szál­lítása léghajón háromszor ke­vesebbe kerül, mint repülő- génen és 25-ször olcsóbb, mint helikopteren. Ezenkívül a léghajó éjjel-nappal repülhet, bármilyen időjárási viszonyok között, bármelyik évszakiban. Nem jelent akadályt sem a hó, sem a köd. Nem árt sem az eljegesedés, sem a viharos erejű szél. Minthogy a léghajó a levegő hideg rétegeiben is közlekedhet, minden pótlóla­gos átalakítás nélkül alkal­mazható hatalmas befogadó- képességű mozgó hűtőházként. A gigantikus méretű léghajó egész tehervonatokat helyette­síthet. Óriási teherbírása mel­lett (szállíthat például egész cementgyári forgókemencéket) már az ötvenes években 200 kilométeres óránkénti sebes­sége volt; ugyanakkor a teher­vonat sebessége mindössze 80 ■—100 kilométer óránként. Modern korunkban a lóghat jóra nagy jövő vár. V. Tyerehov mérnök Szimpatikus úr. A társalgás németül folyt, és nem is tud­tam, hogy ő magyar. " Éppen arról meséltem — a férfiak még jobban szeretik a csiklan­dós dolgokat, mint mi —, hogy 1930-ban Münchenben talál­koztam a Führerrel. Vagy hú­szán lehettünk ott, a Festhaus zum Grossen Stern nevű fogadó különtermében. (Azok a szép agancsok és zergetrófeák!...) Hitler politikai célkitűzéseiről tartott expozét. Szenvedélye­sen és hosszan beszélt, s von Krunze, aki egy porosz arisz­tokrata volt, azt súgta nekem: micsoda közönséges alak! Er­ről meséltem nevetve, hogy von Krunze vajon most is ki merné jelenteni ezeket? Schrö­der közbevágott: Méltóságos asszonyom, néha az erő és a pénz arisztokráciájának össze kell házasodni a teljes siker érdekében. Schröder nyilván arra a kapcsolatra célzott, ami Adolf Hitler és Krupp meg Thyssen között kifejlődött... A kis szalonban, amikor Opelné egyedül hagyott bennünket, kicsit tréfásan közölte velem: önnek is tudnék egy ilyen jó házasságot ajánlani. — No, no, kedves Schröder?... A pocak­jára, vastag óraláncára és ni­kotintól sárga bajuszára néz­tem. Alice, a lányom nem valószínű, hogy hajlandó len­ne ekkora áldozatra. Schröder nevetett, s megszorította a karomat: — Mit szólna báró­nő, egy felfedezőhöz?... És én csodálkoztam, hogy honnan van ennyire jól tájékoztatva, honnan tudja, hogy eladó lá­nyom van, hiszen Alice-t még nem is ismeri...” (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents