Tolna Megyei Népújság, 1972. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
Palotai Boris Biszku Béla : A SZEREP A párt és az állam A hajából szedegette ki a csavarokat,' amikor Pali a konyhából bekiabált: — Kész vagy? — Egyél süteményt. Odakészítettem a kredencre. Szinte látja Palit, amint a süteménynek esik. Ha ő any- nyit enne, egy hét alatt kihízná a ruháit, faluzni se mehetne a brigáddal. Mit is kérdezett az előbb Pali? Hja, nehéz vele beszélgetni. Mindig úgy hat, mintha unatkozna, olyan mereven néz rá, mintha attól félne, hogy leragad a szeme. Mit lát vajon rajta, amikor így nézi? A bőre épp elég fáradt, de ezt biztosan nem veszi észre. Egy kis hormonkrém, egy kis rúzs; persze, nem szabad szembe ülni a világossággal. S a frizuráját is úgy tudja elrendezni, hogy nem látszik: ritkul a haja, szélesedik a választék... — Mesélj valamit. Pali századszor mondja el, mi újság az irodában, ő oda se figyel, viszont szeréti hallani a hangját. Pulinak nincsenek gyöngéd, könnyű szavai, csak olyan semmilyen szavak. Fantáziája sincs, neki csak az igaz, ami megtörtént vele. S mi történik egy ilyen fiatalemberrel? Akit ő nyomott be a Tükerthez?! Talán ez volt a legnagyobb nőügy számára, ez a színésznő-barátnő, elhencegett vele a fiúknak, akik folyton faggatják: „Hol játszik a nőd?” És Pali minden alkalommal elmondja, amit tőle hall: hogy most próbál egy klassz szerepet. — Egyél Palikám — mondja gyorsan, mert ellensúlyozni kell, hogy nem játszik, fájdalomdíjat kell fizetnie. — Gyerünk sétálni. — Ilyenkor sétálni! —mondja méltatlankodva, s töpreng, mivel tartsa vissza Palit. Hülye krapek! Annyi szíve sincs, mint Varró Pistának, a rendezőnek. E percben nem tudja, kire haragszik: Palira vagy Varró Pistára, a keserűség ösz- szegabalyodik benne, s újra érzi elmúlt hónapok céltalan ácsorgását a titkár előszobájában, amikor a púder meg az önbizalom kezd leolvadni róla. A titkár azt mondja, várd meg az öreget, s mikor végre kipattan az ajtó és ő azt hiszi, na most! Varró elnyargal mellette és már lent is van a lépcsőn, s hiába rohan utána, csak a hadonászó kezét látja, mert nyargalászva is magyaráz, de nem neki, sohasem neki! — Magadban beszélsz? — kérdi Pali és nevet. Ismeri ezt a kárörvendő nevetést, amelyhez az üres kék szemei asszisztálnak. Milyen jó lenne megadni magát a nyugalomnak, amelytől annyira fél. Milyen jó lenne bőgni, nem törődve azzal, hogy szemhéja megduzzad; kitaposott szandálban járni és nem nyolccentis sarkokon. Mért nem hagyja futni Palit, akinek sejtelme sincs a színházról, tapsról, arról a masztix-, festék-, varázsszagú világról?... Valaki csenget. Bosszúsan néz az ajtóra. Biztosan a villanyszámlát hozzák. — Donát Angéla művésznő? ■— mondja egy férfihang és levelet nyújt át, meg egy kézbesítőkönyvet. — Tessék aláírni. Fel kéne venni a szemüveget. — Aláírni. Itt ni! — Miféle levelet kaptál? Zsebre gyűri a borítékot. Ha egyedül lesz, felveszi a pápaszemét. Ráér. De Pali máris a levél után nyúl, azzal a mohó mozdulattal, mellyel a vasárnapi ebédeket kapja meg. — Te... téged a televízióba hívnak! össze kell szednie magát, nehogy az izgalom leverje a lábáról. A szemöldökvonala kivörösödik, s a barack színű festéken átüt a verejték. — A múlt héten szóltak nekem. — Most már Palival hozatja oda a cipőjét, kurtán, tárgyilagosan rendelkezik: — Raltd el a tányért! A pulóveremet ! Aztán ott ül a titkár szobájában, ahol oly gyakran várakozott arcára fagyott mosollyal, sértődésre készen. Cigarettára gyújt, egyetlen Gold Flake-jét szívja el, miközben megdicséri a gépírónőt, hogy milyen ügyes kis orra van! Odahaza majd elhenceg vele a kislány: Donát azt mondta, hogy ügyes kis orrom van! — Tessék, itt a szerepe. Holnap tíz órakor olvasópróba. — Rendben — mondja és bátorítólag néz a gépírónőre, mintha azt mondaná, te azért hasznos tagja vagy a társadalomnak, elvégre nem lehet mindenki művész! Lent az utcán lapozni kezdi a forgatókönyvet. Egyre gyorsabban lapoz előre, hátra, megint előre, a vékony papír szemrehányóan zizeg, csupa gyűrődés, ahogy ide-oda forgatja. S egyszer csak felszalad a lépcsőkön, berobban à gépírónőhöz. — Biztos, hogy ez az én szerepem? Nem cserélte össze? A gépírónő bólint és tovább kopog. Ennek a lánynak mondta az előbb, hogy ügyes orra van? — Ez nem szerep. Én, aki... — Tessék letenni az asztalra. — A gépírónő egy papírdarabkára jegyezget. Kint esik. A kalapján össze- kunkorodik a szalag. Csak ne várná Pali! De Pali éppen ma várja, amikor ilyen ázott, ilyen üres. — Milyen a szerep? — kérdi Pali. — Öreg vagyok... Kiszolgált vén csont. Döbbenten kapja fel a fejét. Nem ezt akarta mondani, véletlenül csúszott ki a száján. De most, hogy kibukott belőle, valami megkönnyebbülést is érzett, hogy túl van rajta, öreg... Kinek kell egy öregedő színésznő? Ha százéves anyót kellene játszani... az feladat! De ez? Egy nő, aki néha bejön, néha kimegy, senki sem veszi észre. Lehet, hogy nincs is a darabban... Akkor már az előszobában álltak. Nehezen nyitotta ki az ajtót. A kilincsen motozott a keze, májfoltos, megviselt kéz, lepattogzott piros körmökkel. Pali lehajolt hozzá, átfogta a vállát. — Te nem vagy jó színésznő? Nagy színésznő? Biztos? — Dadogott, kereste a szavakat. — Mindig attól féltem, hogy mégsem vagy az, akit kerestem. Hogy egyszer- csak kiderül... úgy derül ki, mint egy sikkasztás... hogy ünnepelt nő vagy... nem olyan árva öregasszony, mint az anyám. Egy pillanatig riadtan hallgatta. Tiltakozni akart, bizonygatni, hogy ő igenis jó színésznő, s az az öregség sem olyan biztos. Egyáltalán nem biztos. De ahogy Pali arcába nézett, torkán akadt a szó. Egészen más arc volt, mint az eddigi. Mintha valamit kutatott volna benne, és azt a valamit mindjárt meg is kapja, csak figyelni kell. — Dehogy vagyok én nagy nő! — mondta és zsebkendőjével megtörölte a szemealját. Aztán feltette a szemüvegét. Pali a szemüveg régimódi keretére bámult. — Ezután minden hónapban... Más fiú is ad haza. Szekszárdi 1972 a nép szolgálatában Majdnem tizenöt esztendő telt el a kötetben szereplő első és utolsó beszéd elmondása között. 1957 májusában az ellenforradalomból levont főbb tapasztalatok alapján taglalta a proletárdiktatúra időszerű kérdéseit Biszku Béla a Politikai Akadémián tartott előadásában, 1972 márciusában — ugyancsak a Politikai Akadémián elhangzott szavaival — az állami munka fejlesztésének további irányát elemezte; Másfél évtized hazánk történetéből — fölfoghatjuk így is a kötetbe foglalt húsz beszédet és cikket, hiszen azok mindegyike valamilyen jelentős kérdéscsoporttal, teendővel foglalkozik. Mai tapasztalataink alapján már természetes az a következetesség, ahogyan a párt a szavakat és cselekedeteket szorosra fűzte. Az ellenforradalmi zűrzavart még alig legyűrve, ezernyi napi gonddal birkózva, már 1957 májusában így fogalmazta meg Biszku Béla a párt álláspontját: „Nagyobb szerepet kell biztosítani a dolgozóknak az állami ügyek intézésében és a termelés irányításában. Minden eszközzel gondoskodni kell az állampolgári jogok megtartásáról és biztosításáról”. S minden további megnyilatkozásban nyomon követhetjük a föntebb idézettek gyakorlati megvalósítását, elhatározások és tettek egységét. Ami a kötetben szereplő húsz beszéd, vagy cikk legfőbb közös vonását illeti, az a párt marxista—leninista politikája, s annak ismétlődő- összevetése a mindennapok adta tapasztalatokkal. S e szembesítés mindig nyílt, semmit nem takaró. „A meggyőződést parancsolgatással nem lehet helyettesíteni. Csak az a Vezető osztogat parancsokat, aki maga sem látja tisztán a helyzetet, nem ismeri a megoldás módját és képtelen meggyőzni a feladat helyességéről az embereket” — mondja egyik előadásában Biszku Béla, nemcsak bizonyos vezetői magatartást ítélve el ezzel, hanem a párt egész gyakorlatát is jellemezve. Azt a gyakorlatot, amelyet — más helyen — így összegez: „A pártirányítás mindenekelőtt emberekkel való foglalkozást jelent”. A másik döntő vonása — a párt politikáját tükrözve — a kötetben levő beszédeknek és cikkeknek az internacionalizmus. S nemcsak olyan esetekben, amikor kimondottan a nemzetközi munkásmozgalom hazai tapasztalataink és teendőink némely jellemzőit taglalja. A leninizmus hatalmas összetartó ereje a magyar és más pártok között nemcsak az elvtársiasság hídj át kovácsolta ki, hanem annak kötelezettségét is, hogy „a párt képes politikája fejlesztésére, a társadalom által napirendre tűzött feladatok kidolgozására, a s a dolgozó tömegeket mozgósítva — azok megvalósítására”. Helyet kaptak a kötetben olyan beszédek is, amelyekből annak idején csak nagyobb részletek láttak napvilágot, illetve amelyek most első ízben kerülnek közlésre. A művet a Kossuth Könyvkiadó jelentette meg. (M) LOVÁSZ PÁL VERSEI: HULLÁMHOSSZ Mondod magadnak: „jó ember vagyok” De társba, bajba koccansz, rezonálsz, s zúg már benned, mint rádió-dobozban, valód mélyében szikrázó szitok CSILLAÇTEMET Ő Gyászjelentést kaptam: ismét egy rokon a földi formáját végleg letette. Hiú e, híradás: mit számít, hogyha egy vízcsepp elsimul az óceánokon. A perc, mint szú a tartóoszlopot, megőröli a ránk szabott időt, és én, te, ő, az emberek, s a Föld elérjük mind a csillafjtemetőt GALAMBOSI LÁSZLÓ: RÓZSAVÉRTBEN Győztem érted rózsavértben. Üdvösségem hófehérben. , Rózsavértből hófehérbe. Soha többé feketébe. Soha többé, soha sárba. Nem hanyatlók konok gyászba. Hajnalból a férfi tornya; kristályfüggöny csöndjét ontja. Soha többé fuldoklásba, égő ágként üszök-gyászba. Rózsavértből hófehérbe. Soha többé feketébe.
