Tolna Megyei Népújság, 1972. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-28 / 124. szám

?

I

u n le äs ira

O IC a • •

Bevezetőül. Barátok vagyunk es társak. Barátok — és ez rám nézve megtisztelő — hiszen egy városban nevelkedtünk, tettünk jót és rosszat vegyest, rúgtuk a labdát a réten, és adtunk szerenádot a lányoknak, államosítottunk és szerveztünk téeszt is, aztán kínlódtunk egyazon üzemben, ki-ki a maga posztján. Társak voltunk és vagyunk a mozgalomban, amely most már hozzánk nőtt — vagy inkább mi nőttünk hozzá — elválaszthatatlanul. Így hát érthetően elfogult vagyok barátommal és elvtársammal szemben.

Egy emberről írok, akiről meg lehetne festeni a MUNKÁS portréját. Így nagybetűvel. Neve: Szűcs Nándor.

Munkahelye: a Szekszárdi

Nyomda. Könyvkötő. Háromszoros kiváló dolgozó, tulajdonosa a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremnek, a szak- szervezeti bizottság titkára és hosszú idő óta a könyvkötő-tanulók oktatója. Talán ezzel a rangjával kellett volna kezdenem, hiszen így egészen közvetlenül részt vesz — lehet, hogy patetikusan fogalmazok — a nemzet jövőjének nevelésében.

Egyszer azt mondta beszélgetés közben, amikor arról ,,lelkiztünk”, mi is a munkánk értelme: Azt hiszem életem fő műve, hogy a vezető osztály tagja vagyok.

Hetedik gyerek vagyok a családban. Utánam még ketten következtek. Apám testi hibás cipész-kisiparos volt. Nálunk mindenkinek dolgoznia kellett, ha meg akartunk élni. Korán tanultam a munkát. És ezt most se bánom, pedig biztosan jobb lett volna a kényelmesebb élet.

Legidősebb bátyám még gimnáziumba is járt. Igaz, csak két osztályt, mert egyre többen lettünk. Második bátyámnak már csak polgári jutott, meg még két leánytestvéremnek is. Nekem pedig be kellett érnem a hat elemivel.

Hát így kezdődött.

A szegénységgel mindannyian úgy vagyunk, hogy szégyelljük, ha szemernyit sem vagyunk oka, akkor is. Nem szívesen beszél róla, pedig a nagy család, volt idő, amikor egy szoba-konyhában zsúfolódott össze és a gazdasági válság utcára lökte még azokat is a Szűcs családból, akiknek addigra már volt állandó munkahelyük. Ha a munkára terelődik a szó egyszerre beszédesebb lesz.

Kilencszázharmincban két bátyám a kórháznál dolgozott. Ugyanis az akkor épült, és a kőművesek mellé kellett a culáger. Az ötödik meg a hatodik osztály szünetében én is a cserepet hordtam. Jó volt. Keresni lehetett vele.

Képzeld el, mit éreztem, amikor az iskola után lehettem volna inas, de nem lettem, mert azok nem kaptak fizetést, a Schlézinger-féle csemegebolt kifutófiújaként viszont mégis kerestem néhány fillért. Később más kereskedőknél ugyanaz volt a helyzet. Végre aztán sikerült bekerülnöm a nyomdába. Oda, ahol én voltam az első, aki nem végzett polgárit. De a sportolókkal már akkor is kivételt tettek. Velem a Leopold Kornél, mert azt mondják jó bokszoló voltam.

No igen, a mozgalom. Tulajdonképpen már ekkor kezdődött a kapcsolatom. Persze nem kell valamiféle komoly mozgalmi munkára gondolni, csak — amint mondtam — elkezdődött valami. Még kifutó koromban sokat jártam Kaltenbach Feri bácsihoz, a cipészhez. Sokat beszélgettünk. Jelvényei is voltak. Tőle kaptam az első kalapácsos jelvényt, meg még másmilyent is. Tőle jelvényeket kaptam, a Flach, meg a Szakály testvérektől, akik szintén odajártak, már röpcédulákat is, az izgalmas szavak mellé — az inasiskolában meg három pofont, amikor megtalálták nálam a jelvényeket. Három hónapra ki is tiltottak az iskolából, aminek eztán az lett az eredménye, hogy 1937. szeptembere helyett csak 1938. január elsején szabadultam. Segéd lettem.

Azt már nem az újságírónak mondja el Szűcs Nándor, hanem a barátnak, hogy a segédélet sem volt fenékig tejfel. Elnézést kérek tőle az indiszkrécióért, hogy én mégis ideírom. Hát szóval az öregek között sok volt a vaskalapos. A szakmát csak ellesni lehetett tőlük, tanítás folyt is, nem is. Aztán sok szedő lenézte a gépmestert, a gépmester a könyvkötőt, a művezető már szóba sem állt a beosztottal, még ha annak idején együtt koptatták is a nadrágot, és a szakszervezeti bizalminak esze ágában sem volt kiállni Szűcs Nándor, Berger , Ilonka, meg Csuka Mária mellett, amikor azok, tiltakozván valami túlóraügy miatt, az utcára kerültek.

Egy kicsit szégyellem is bevallani, hogy mennyit kerestünk akkor, mi nyomdászok. Sokat. Annyi kereseti adót fizettem, mint amennyi a bátyám fizetése volt. Heti hét pengő volt a szakszervezeti adóm. Erről persze megvan a véleményem, de igaz, ami igaz, jól jött a sok pénz. Tudtam segíteni a családot és még nekem is jutott, hogy éljem világomat

m is jutott

Többet — „hivatalosan” — nem hajlandó mondani erről, akkor hadd beszéljen a krónikás. Jó volt ez? Persze, hogy jó a nyomdászoknak. Hogy igazságos volt-e, az más kérdés, mert abban a korban igazságot keresni eleve reménytelen vállalkozás. Hanem, a mostani nyomdászok, főleg a fiatalok, szívesen emlékeznek csak erre. S ha a mai viszonyok vetületében támasztunk akkori igényeket — már ami a kereseti összehasonlítást illeti — valami hamis kicsengése van az óhajnak. Ma ugyanis felvethetjük. — és joggal — igazságos lenne-e ilyen kereseti aránytalanság? A válasz, azt hiszem nem lehet kétséges.

Különösen nem panaszkodhatott a katonaságra. Mint

nyomdásznak szerencsém volt. Igaz, hogy tizenháromszor vonultam be, de megúsztam valamennyit, az utolsó kivételével. Ekkor már menni kellett. Végül a frontra is. A hátországban ezredsokszorosító voltam, a fronton meg frontkatona.

Hadifogság. Volt az is. De volt demokratikus hadsereg is, amelybe az elsők között jelentkeztem a debreceni Pavilon-laktanyában.

1945. május 13-án leszereltem és visszajöttem nyomdásznak, pontosabban' könyvkötőnek. S aztán lett belőlem szak- szervezeti bizalmi. Egészen 1949-ig.

S most megint hadd beszéljek én Szűcs Nándor helyett. Innentől kezdve ugyanis élete útja már egyértelműen az uralkodó osztály tagjának életútja.

Kiemelés. Alakul a lapterjesztő vállalat. Nyomdászból lett a vezető, nyomdászból vált a szervező is. Ez utóbbi Szűcs Nándor. Még ebben az évben telephelyet létesít a papírértékesítő vállalat. Ki legyen a vezető? Szűcs Nándor. Nemsokára belkereskedelmi szakiskola, onnan majdnem egyenest a vendéglátóipari tröszt

A haragoszöld búzatábla tán fél kilométer hosszan kíséri már az utat, amikor a gépkocsivezető megszólal, fejével intő mozdulatot téve:

— Valamikor itt volt két hold földünk. Tán néhány lépésnyi eltéréssel meg tudnám mutatni, hol.

Pedig az a két holdnyf.. föld- darab úgy belevesz a "hatalmas gabonaszőnyegbe, mint ahogyan most már annyi év után az emlékezetbe, tényleg hány két-, három-, ötholdas parcellából állt „valamikor” az út mellől kétoldalt végtelenbe futó határ.

— Hiányzik? — kérdezem a gépkocsivezetőt.

— Egyáltalán nem. A földet én már csak úgy nézem, hogyan munkálták el, mennyit ígér rajta a termés. Engem már csak az izgat, hogy jól menjen a kocsi, ne legyen defekt, és — amint az előbb — idejében kitérjek a túlságosan siető megszállottak elől. Az én földem már csak az, amelyiken aszfalt van. *

A gépkocsivezető azoknak a negyvenéveseknek a korosztályához tartozik, akik a munkába még az eke szarva mellett kóstoltak, és akik ma vasat olvasztanak, hajót építenek, vegyiműveket szerelnek, a bánya mélyén dolgoznak. Hozzáértő szemmel el-elgyö- nyörködnek a határon, de inkább praktikusan szemlélik, mintsem különösebb érzelemmel.

De vajon, mennyit ér a föld azoknak, akik benne dolgoznak, belőle élnek, sőt. hivatal losan is tulajdonosai néhány hold földnek, esetleg, mint örökösök jönnek számításba? Mennnyit ér vajon a húszharminc éves korosztályhoz tartozóknak?

Nemrég kérdeztem Ozorán fiatal gépszerelőket, a családnak mennyi földje van a közösben.

— Talán öt. ; : tizenegy,

alighanem tizenegy, de lehet, hogy tizenkettő.. : nem is tudom pontosan...

— A határnak melyik részén?

— Döbröntén. : 1 valahol a oénzváióban... Posványosban, vagy hol...

— Érdekes, néha már jómagam is néha zavarba jövök a régi dűlőnevekkel, annyira átmegy már a gyakorlatba, hogy csak táblaszámok vannak. Atl. A/2, B/l, B/2 — és íev tovább — mondja Trubacs József, az ozorai szövetkezet párttitkára*

De hogyan tartják számon a földet az idősebbek, akik annak idején vállalták a közös alakításának nehézségeit, akik közül sokan — mondjuk meg őszintén — sírva írták alá a belépési nyilatkozatot?

Mennyit ér

a föld ?

— \ Két évvel ezelőtt, csak úgy, a magam „számlájára” végeztem ilyen irányú felmérést — mondja a párttitkár.

— Száznál több tagot kérdeztem meg; ha úgy adódna, igényt tartana-e a földjére? Mindössze hárman válaszoltak igennel olyasformán: azzal a felszereléssel, amely volt, a jelenlegi anyagi körülmények között, a meglevő fizikai erővel talán megpróbálkoznának újra. A nagy többség úgy nyilatkozott: semmiképpen nem vállalná a hat- nyolc-tíz hold földdel együttjáró sok gondot, a ma már üfednte emberid!ettinek látszó sok munkát.

A saját földdarabhoz való kötődést eddig a kimért háztáji terület jelentette, de az utóbbi időben — ez nem csak ozorai tapasztalat — ez is átalakulóban van.

— Már korábban áttértünk arra a gyakorlatra, hogy aki kérte, annak kimértük a meg. felelő háztáji területet, illetve, természetben adtuk ki, hazaszállítva, holdanként 30 mázsa kukoricát — mondja Pajor Zoltán, a szövetkezet elnöke. — Bár tavaly nagyon jó volt a termés, hiszen a háztájiban is ugyanazokat a hibrid-fajtákat vetettük, mint a közösben, az idén lényegesen többen kérték a termést, mint tavaly. Minek műveljék kapával, kézzel, ha a közösben mindezt elvégzi a gép? A földhöz, mint tulajdonhoz kötődést ma már jószerint csak a földjáradék fejezi ki.

A korábbi években sokat vitatott kérdés volt — főleg, amikor az elvégzett munka Után még gyengébben fizette a tagokat a szövetkezet —, mennyi lesz a földiáradék.

— Évente 1350 személynek

— 650 tagnak — mintegy 7000 hold föM tulajdonosának fizetünk 1 100 000 forintot, földjáradék, illetve megváltás

címén, tehát azoknak, akiknek a nevén van a föld. A hétszáz kívülállótól négy év alatt — a rendelkezések értelmében — megvásároljuk, megváltjuk a földet, ezen a címen évente 450 000 forintot fizetünk az előbb említett összegből.

— A rendelkezések lehetőséget adnak arra is, hogy a szövetkezet megvásárolja a tagok tulajdonában levő földet.

— Anyagilag nem álltunk eddig úgy, hogy erre is gondoljunk. A tagtól vásárolt földnek magasabb a vételára, másrészt a tagokban az a szemlélet él, hogy inkább kapják a föld járadékot — aranykoronánként öt kiló búza árát —, minthogy öt év alatt részletekben a föld árát.

— A földhöz való viszonynál szembetűnő még a szőlők kérdése is — jegyzi meg Trubacs József. — Csökken a szőlőterület, a műveléssel egyre beljebb szorulunk, a falu felé. Amíg korábban többen műveltek 800—1000 öleket, most már a négyszáz is elég. Négyszázig beszámít a háztájiba, azon felül egészen minimális bérletet fizetnek a szövetkezetnek. Ezt a minimális bérletet is egyre kevesebben vállalják.

À földről, mint a tsz-tagok egyéni tulajdonáról hasonló tapasztalatokat mondott Sörfőző István, a decsi szövetkezet elnöke is. Az idegen, kívülálló tulajdonosoktól való Vásárlás révén a közösben művelt nyolcezer holdból 3200 már a szövetkezet tulajdona. A jövedelem biztonsága egyre lazábbá teszi a tulajdonosok földhöz való kapcsolatát, másrészt egyre nő a földtulajdonnal nem rendelkező tagok száma.

— Az, hogy valakinek a szövetkezetben földje van, nem rang, csak egyféle joga viszony, vagy tán inkább állapot. A tekintélyt aszerint mérik, ki hogyan veszi ki a részét a munkából — mondja az elnök;

Decsen másfél-két évtizeddel ezelőtt mit jelentett a föld? Amikor a tanácsháza előtt százak lázongtak a határnak csak egy kisebb részét érintő tagosítás miatt? Ma sok tagnak eszébe sem jut. hogy a telekkönyvben a nevén van néhány hold föld, legfeljebb akkor, ha zárszámadás után a részesedésén túl megkapja a

földjáradpim.*- is

BOGNÁR ISTVÁN

igazgatói székébe vezet az út. 1953: pár hónap a megyei tanácsnál, majd ismét igazgató, de ekkor már a sütőipari vállalat élén. S itt is marad nyolc és fél évig. A munkásosztály tehát odaküldi hű fiát, ahol éppen szükség van rá. S ő megy. Néha szívesen, néha nem, de megy, mert eszébe sem jut — nem is juthat — kényelmet keresni a feladat helyett. S nem lett hűtlenné akkor sem, még csak sértett emberré sem, amikor innen alacsonyabb beosztásba akarták tenni. Ehelyett 1962-ben visszament könyvkötőnek a régi üzembe.

Mondd, tudod te mit jelent az, hogy megunni a rangot? Én meguntam, bízisten. De hát mit magyarázzam, hiszen egy fajták vagyunk. S akkor döntöttem. Vissza a munkások közé. Az enyémek közé. S megtaláltam őket. Nem, nem lettem én hűtlen hozzájuk sohasem, munkás voltam én igazgatóként is, de azért ma is sajnálom azt az időt, amit kívülük, nélkülük töltöttem el. Most itt vagyok, szb-titkár, egyszeri megszakítással már majd egy évtizede.

Mit mondhatok még? Párttag vagyok. Pártfeladatnak tekintem a munkámat. A szak- szervezetit is, meg a nevelőit is, meg a termelést is. Munkásőr vagyok 15 éve. Ja, még az ellenforradalomról. Lényegében ugyanazt a szólamot tudom elmondani, amit bárki más: sok ember levizsgázott, sok ember felemelkedett. Köztük felemelkedett a szememben olyan is, akiről pedig azt mondtam pár évvel előbb, hogy a büdös életben többet nem állok vele szóba, levizsgázott olyan, akiről meg azt hittem addig, hogy barátom. Dehát ilyen az élet.

Befejezésül, természetesen a jelenről illik néhány szót ejteni. Szűcs Nándor ma is szb- titkár a Szekszárdi Nyomdában. S hogy ez az üzem a város egyik legjobban működő termelőegysége, bizonyosan neki is köszönhető. Hogy a pártszervezet élete élénk, hogy a szakszervezet egyenrangú tárgyalópartnere a vállalat- vezetésnek, hogy mind jobban kiteljesedik az üzemi demokrácia, hogy a régi kóceráj helyén egy modern üzem létesül, hogy... hogy... hogy... És még mennyi minden. Ebben Szűcs Nándor munkája is benne van. Persze nem csinál csodát, csak annyit mint egy ember. Mint egy kommunista ember.

Kérdezted, hát mondom. Hat elemivel kezdtem. Szakmunkás vált belőlem, három, meg még sok év alatt. Belkereskedelmi tanfolyamot végeztem, később meg kétszer hároméves vállalatvezetői tanfolyamot. Időközben leérettségiztem. Családunkban egyetlennek Boldog házasságban élek, építettem egy házat, van szőlőm. Szeretek vadászni. A bort megiszom, a második pohár után a harmadikat is: szeretek élni, szeretem a munkatársaimat, de legfőképpen a tanítványaimat. Pedig ez milyen nehéz. Nem a szeretet. Az megvan. Hanem a munka.

És itt, felmentést adok az akkori öregeknek. Féltékenyek voltak. Hát igen.

De ha most látnák mit tanulnak az én gyerekeim? Hittem volna én ezt valaha is? Nem. Uj technika, új technológiák. És sokszor azon kapom magam, hogy némelyik gyerekem — no nem a mostaniak, hanem akik már kinőttek a kezem alól — kezdenek többet tudni, mint én.

Szerencsére jó ez.

Ez vagyok én. Ennyi az egész.

L - EETENYEI GYÖRGY .